igaz történetek szülésről, születésről

1900. nap: Őszintén örülni annak, hogy fáj (Nonó születése)

1900. nap: Őszintén örülni annak, hogy fáj (Nonó születése)

Öt évvel később a második gyermekünkkel egész másképp alakultak a dolgok. Akkor már volt ugyan otthonszülős szabályozás, de nem működött Budapesten születésház, alkalmas lakásunk nem volt a célra, más lakásán pedig nem szerettünk volna szülni, így maradt az egyetlen, általunk „otthonszülősnek” ismert magánkórház mint lehetőség.

Május elsején derült ki, hogy ismét babát várunk. A terhesség fényévekkel volt könnyebb, mint az első, nem híztam, nem zsibbadtam, nem vizesedtem, tele voltam energiával, semmi vánszorgás és levegő után kapkodás. Az elején még bicikliztem is, nyáron hegyeket jártunk, kertészkedtünk stb. A 18. hét körül tudtuk meg, hogy újra fiunk lesz, A névválasztáson hónapokat rágódtunk, és nagy jelentés- és eredetkutatások után választottuk végül a Noah-t.

A szülés várható időpontja december 27-28. körül volt, Rian január 1-ig kapott szabadságot – aznap, nincs mese, vissza kellett mennie dolgozni, nem maradhatott velünk tovább.

Békében és jókedvben telt a karácsony, de 26-án már eléggé aggódva számolgattam, hány napunk van még január 1-ig. Huszonhetedikén este megbeszéltem Nonóval, hogy sajnos igyekeznie kéne… Szüléssel, kórházi tartózkodással együtt még pont lenne négy napunk, nem várhatunk tovább, ki kell jönnie. Aznap egész este a Gaskin-könyvet olvasgattam, és belebotlottam a kulcsmondatba, ami végül hihetetlenül megkönnyítette a szülést: „ha képesek volnánk úgy tekinteni a szülési fájásokra, mint a babát kifelé segítő energiahullámokra, másképp viszonyulnánk a szüléshez”, vagy valami ilyesmi. Olvastam/hallottam ezt már Mirkó születése idején is több helyen és többféleképp megfogalmazva, de akkor még fogalmam se volt, milyen a szülési fájás, arról meg még kevesebb, hogy hogyan lehetne őszintén örülni annak, hogy fáj.

Huszonnyolcadikán hajnali ötkor fájásokra ébredtem, és gyakorta kellett látogassam a mellékhelyiséget is. Nyákdugó, kicsi vér, pont, mint az első szülésnél. Üzentünk édesanyámnak, hogy lehet, ma lesz valami, visszük hozzá Mirkót…

Egész délelőtt a Gaskin-mondattal a fejemben mászkáltam, és minden fájást úgy fogadtam, mintha rég nem látott barátok jönnének vendégségbe, éljen!, de jó! Táncolni tudtam volna a boldogságtól, hogy nem volt hiábavaló a Nonóval való esti „tárgyalás”, és tényleg történik valami, érkezik a gyermekünk – nem kell többet aggódni, csak szépen hagyni, engedni, hogy ügyesen megszülessen. Hirtelen egyáltalán nem féltem a szüléstől, nem volt bennem semmi para, hogy megint 24 óra lesz-e, köldökzsinór a nyakán lesz-e, repedek-e stb., kizárólag csak örömöt és megkönnyebbülést éreztem…

Tizenkettőre amúgy is időpontunk volt a kórházban, mentünk az aktuális CTG-re és mondtuk, hogy valószínű, szülünk… De leülve – döbbenet – szinte teljesen megszűntek a fájások! (Mirkónál legalább a félidőt ülve vajúdtam, most nem tudtam ülni egyáltalán.) A CTG szerint is „szinte semmi fájás”, de ahogy felálltam a székből, azonnal nekilendült… Vizsgálat: kétujjnyi! Maradtunk.

Kaptunk szülőszobát, saját ruhában lehettünk, elolvasták és tiszteletben tartották a szüléstervünket, és az időnként kapott homeopátiás bogyóktól, néhány szívhanghallgatástól, illetve két vizsgálattól eltekintve teljesen magunkra is hagytak minket, mondván úgyis szólunk, ha kell a segítség.

A vicces az egészben az volt, hogy úgy éreztem, senkire nincs szükségem. Szegény Riant a terhesség alatt végig nyúztam, hogy miért nem olvas utána mindennek, mint én, miért nem hangolódik, miért nem készül, hogy hogyan segítsen majd stb., erre nem volt semmi dolga azon kívül, hogy ücsörögjön egy széken és dokumentálja, hogy mi történik. Rájöttem, hogy egyedül – a végre értelmet nyert energiahullámos mondatommal – kiválóan tudok vajúdni… Különösen így, hogy már nem kell féljek az ismeretlentől, nem izgulok, nem aggódok, vidám vagyok, vicceskedek és táncolgatok – utóbbit látva a szülésznő gyanakodni is kezdett, hogy ez talán még nem is rendes vajúdás.

A belső vizsgálatok viszont fájtak. Az ügyeletes doktornő – azon túl, hogy mindenáron burkot szeretett volna repeszteni – biztos, hogy tágítani is próbált, kértem, hogy ne tegye, és igyekeztem menekülni. Burokrepesztést nem kértünk, és délután négykor, műszakváltáskor, a doktornő elköszönt. Búcsúzóul még szólt, hogy négyujjnyi tágulásnál járunk…

Ekkor hirtelen nagyságrendeket ugrottak és kezdtek tényleg durvák lenni a fájások… Leálltam a bolondkodással, fotózgatással, táncikálással és vagánykodással, már nem vigyorogtam, csak kapaszkodtam a falra szerelt gyógyszeres szekrénybe, és így sóhajtoztam át egypár fájást. Aztán – hogy ő is csináljon valamit – megkértem Riant, hogy tartson inkább ő a szekrény helyett… átfogtam a nyakát, és jött is a nagyon erős, mindent elnémító kontrakció.

Egy-két ilyen, levegőbennrekesztő összehúzódás után hirtelen megrepedt a burok (az előzős szülésnél repesztették, szóval ilyen élményem még nem volt). Ez volt az első pillanat, amikor úgy igazán felkaptam a fejem… „Jézusom!” – kiáltottam (azt hiszem) a másik helyiségben tartózkodó szülésznőnek, kicsit talán pánikoltam is, és szinte rohantam a szülőszékre, ami kb. két méterre volt. De honnan tudtam, hogy már a kitolás jön? Fogalmam sincs…

A bugyimtól megszabadítottak, felpattantam a székre, és meglepődtem, hogy milyen használható, tök jól lehet kapaszkodni, teljesen egyenesen ülni, lényegében guggoló a póz (Mirkót csak úgy tudtam világra hozni – ez majdnem ugyanaz volt, egy kicsit voltam csak „hátrébb”). Az addigi durva fájások a burokrepedéssel teljesen leálltak, így csak ültem, kapaszkodtam, és vártam a tolófájást. Tudtam, hogy mindjárt jönni fog, tudtam, hogy az átmeneti szakban vagyok, valahogy annyira egyértelmű és követhető volt minden. Emlékszem, a szülésznő többeknek telefonált (hívta a csecsemősöket és az orvost), és mondta, hogy igyekezzenek, mert gyors szülés lesz – akkor csodálkoztam, hogy vajon kiről beszél, biztos nem rólunk, a kitolás tuti kemény és hosszú lesz.

Pár perc és jött az első tolófájás… Nem volt egyéb dolgom, csak vele együtt nyomni, mint két viharedzett bajtárs, egymásnak vállvetve, a méhem és én. A nyomást talán kicsit túlzásba is vittem, mert a szülésznő – aki végig mindent egyedül csinált – szólt, hogy kicsit lassítsak, próbálta védeni vagy inkább tágítani a gátat, eléggé fájt. Végig inkább a gátat éreztem és nem azt, hogy Nonó hol tart éppen – csak az ismerős szétszakadok-égek-nagyonfeszít érzések, egyre jobban ég, aaaaa, ez most tényleg nagyon fáááááj, kiabálok… de hopp, hirtelen nem fáj semmi… nyújtanak egy babát, teljes eufóóóóória…

Miii??? Húsz perc és kint van??? Az nem lehet, még legalább egy óra, vagy nna, még egy fél, én ilyen gyorsan nem szülhetek…!!!

De valaki ordít a hasamon, méltatlankodik, csapzott és rózsaszín, kicsi csúcsfejű, pátyolgatni való babaillatfelhő. Az élet szép, csupa mosoly és kacagás, egy aranyórányi egymásba feledkezés, majd egész éjjel, és azóta is tartó Nonóra csodálkozás.

Az átéltek után kíváncsian várjuk, milyen meglepetéseket tartogat a Harmadik!

A. O.

Mirkó > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.