igaz történetek szülésről, születésről

1787. nap: Szépen kicsusszant a feneke (Otthonszülés: Rita)

1787. nap: Szépen kicsusszant a feneke (Otthonszülés: Rita)

Aztán jött egy nagy fordulópont az életemben!

Egyszer csak felhívott egy volt osztálytáram, barátnőm, hogy jön a Napvilág Születésháztól két csodálatos nő a városunkba és szülésfelkészítőt és doulaképzőt fognak tartani! Tudta, hogy annak idején szerettem volna bábaképzőre menni, csak aztán a sors nem úgy alakította az életemet. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ezen részt venni. Mondtam, hogy persze! A doulaképzőre mindenképp megyek, és a szülésfelkészítőre is, de csak úgy kíváncsiságból, mert hogy nekem már úgysem lehet részem természetes szülésben. Ha az első gyerekem császármetszéssel jött a világra, akkor majd a többi is úgy kell, hogy legyen… (akkor még csak ezt a lehetőséget ismertem, mivel nálunk császármetszés után nem vállalnak az orvosok hüvelyi szülést). Ez alatt az egy hét alatt nagyon sok minden felbolydult bennem, nagyon sok mindenről megváltozott a véleményem, teljesen más képet kaptam a szülésről!

Az egyik nap többek között megosztottuk egymással a szüléseink élményeit, és összességében bennem az fogalmazódott meg, hogy akik kórházban szültünk, mindannyiunknak vannak negatív élményeink, sőt, inkább CSAK negatívak vannak, és akik otthon szültek, ők mind szép élményként élik meg és emlékeznek a szüléseikre!!!

A felkészítőn volt olyan személy is, aki már szült császár után, aztán a bába is beszélt több szülésről, ami császármetszés után történt, háborítatlanul és teljesen komplikációmentesen… Felcsillant nekem a REMÉNY csillaga! Egyre nagyobb lett bennem a vágy, hogy én is szülhessek, nekem is adasson meg a csodálatos szülésélmény! Eloszlott bennem minden addigi félelem (ami az addig kapott, nem realis információkból származott) a császár utáni szüléssel kapcsolatban.

Nagyon nagy öröm volt bennem a felkészítő végére, mert úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a szemléletet a szülésről, amitől nem félek, sőt, amire vágyódom! Megértettem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, erre vagyunk mi nők „kitalálva”, bennünk van az ŐSERŐ, csak az a lényeg, hogy ezt elhiggyük és hagyjanak kibontakozni! És ami meg nagyon fontos volt számomra, hogy rátaláltam arra a személyre, akit szeretném, hogy velem legyen, sőt, úgy éreztem, hogy ő az egyetlen személy, akivel szülni akarok.

Kb. három hónapot érlelődhetett bennem a dolog, amikor megfogant a kislányunk. Nagyon boldog voltam. Nem volt bennem semi félelem, tudtam, hogy háborítatlanul szeretnék szülni, tudtam, hogy van, akivel fel fogom venni újra a kapcsolatot, nem fognak ismét kettévágni, nem fogják napokra elvinni tőlem a kisbabámat, a nagyobbikat sem kell napokra magára hagyjam és minden nagyon jó lesz.

Azt is tudtam, hogy a férjem ebben nem támogat, de úgy éreztem, hogy ez most az az időszak, amikor csakis magamra hallgatok és követem az utamat… Aki akar, az jön velem ezen az úton, aki meg nem akar, az majd félreáll. Mondtam is neki, hogy megértem az ő félelmeit is, de ez az én testem, én kell világra hozzam a kisbabánkat, és én ezt az utat látom a legmegfelelőbbnek mindannyiunk számára. Nem zavar, hogy nem támogat ebben, nem is azt kérem, hogy bólintson rá, hanem csak annyit, hogy legalább ne akarjon visszaráncigálni a „lépcsőről”, amin én már elindultam felfelé a cél felé. Van nyolc hónapja gondolkodni, és ha akkorra úgy fogja érezni, hogy jelen tud lenni a szülésemnél a félelmei nélkül, akkor jó, ha meg nem, akkor csak arra kérem, hogy arra az időszakra menjen el otthonról…

Amíg én itthon vívtam a harcaimat, telt az idő, és amikorra oda jutottam, hogy most már vegyem fel a kapcsolatot a bábával, kiderült, hogy nagy valószínűséggel el fognak költözni számunkra nem elérhető távolságra… Ez nagyon rossz érzés volt! Ha nincs ő, nincs szülés… Akkor mi lesz???

Aztán elkezdtem keresgélni más bábák után, találtam egyet, aki közel is lett volna. Épp tartott is egy előadást nálunk, meghallgattam, de nem igazán tudtam ráhangolódni, aztán hallottam, hogy nem is nagyon lehet rá számítani… Ismét bizonytalanság…

Aztán egyszer csak találkoztam a városban R-rel, akit a doulaképzőn ismertem meg, azóta nem is igazán találkoztunk. Elkezdtünk beszélgetni, panaszkodom, hogy minden tervem összedőlni látszik, mire ő, hogy úgy néz ki, mégsem költöznek el M-ék!  Huuu tényleg??? Ez szuper!!! Rohantam haza és egyből írtam is neki, a bábának. Ő válaszolt, kezdtünk beszélgetni – ismét megnyugvás! Mégiscsak sikerülni fog!!!

Aztán, amikor 35 hetes pocaklakó volt a lányom, akkor pont errefelé járt, maradt is egy pár napot, találkozgattunk is, beszélgettünk, készülődtünk – kézzel végigsimogatta a hasamat, és megállapítottuk, hogy nagy valószínűséggel még nem fordult be a kicsit, de hát még a 38. hétig bőven van ideje. Aztán én többet nem is gondolkodtam ezen a dolgon, kizártnak tartottam, hogy a második is fartartásos legyen.

Többek között beszélgettünk arról, hogy kit szeretnék, hogy ott legyen a szülésemnél. Mondtam, hogy nekem egyedül ő az a személy, aki nélkülözhetetlen, és én személy szerint mást nem is akarok. Aztán megbeszéltük, hogy azért mégiscsak jó lenne még valaki, mert a férjemre sem biztos, hogy tudunk majd számítani. Akkor jöjjön még Zs. doula, akivel mostanig járt szülésekhez. Nem igazán ismerem, egyszer láttam, de – gondoltam –, addig megismerkedünk.

És még E., tényleg, megörökítené a szép pillanatokat. Aztán mégis meggondoltam magam, amikor megtudtam, hogy a fotózás esetleg zavaró tényező lehet. (Utólag nagyon sajnálom, hogy nem hallgattam az első megérzésemre, pláne, hogy a szülés napján reggel csak úgy fel is hívott E., hogy eszébe jutottam, és hogy vagyunk. Abban az állapotban nem ismertem fel ezt a jelet).

Szóval úgy készületem a szülésre, hogy mindent zárjak ki, ami zavarhat, hogy maximálisan át tudjam élni az egész folyamat szépeségét. A 38. hetes vizsgálatra elmentem, mert ezt a bába is fontosnak tartotta. Én nagyon nyugis voltam. Megyek, megnéz, aztán eljövök az eredményekkel, ez lesz az utolsó vizsgálat, aztán majd otthon szülök szépen. A férjem is elkísért (szerencsére).

Bemegyünk, vizsgálat, majd ultrahang… Első mozdulat után azonnal mondta is, hogy na, ez is farral van. Akkor a jövő héten melyik napra programozhatjuk be a császárra? Én lefagytam… egy szó se jött ki a számon. Mi az? Mi van? Farral, már megint? Micsoda, császár? Programozott császár?? Kórház??? Nem hiszem el! Ennyire nem lehetek szerencsétlen! Nem szúrhat ki velem ennyire a sors!

De ezek csak mélyen bennem fogalmazódtak meg, nem tudtam szólni egy darabig… Szerencsére ott volt a férjem, aki beszélt helyettem is, hogy nem akarok császárt, én szülni szeretnék, aztán meg programozottat végképp nem, sőt, az is lehet, hogy el van számolva az idő és még nem is vagyunk a 38. héten, na, kb. egy fél órát számolgattak a doktornővel, hallgattuk közben a litániát, hogy szülni, császár után?? Méghozzá farral??? Ilyet nem lehet! Még ha nem lenne farral, akkor is óriási rizikó, akkor sem támogatnák ezt a döntést, nem hogy így! Aztán végül abban maradtunk, hogy majd meg megyek szívhangvizsgálatra és császár csakis akkor, ha a kicsi felkészült a születésre, amikor megkezdődik a vajúdás!

Nagyon-nagyon ramaty állapotban voltam! Bőgtem, amikor kijöttünk, hogy nem hiszem el! Már megint nem történhet meg velem ez!!! Néhány óra belekeseredett sírás után kezdett kitisztulni annyira a fejem, hogy elkezdtem gondolkodni, hogy még van rá esély, hogy megforduljon, hiszen még van akár több hetünk. Előző esetben az volt a szöveg, hogy első babánál olyan feszes minden, hogy egyszerűen nincs helye megfordulni. De ez most már a második. Hátha megfordul!

Aztán beszéltem a bábával, tanácsokat adott, hogy milyen módszereket próbálgtassak, milyen homeopátiás bogyókat szedjek. Próbálkoztam is mindennel, de a kicsi nem igazán akart megfordulni. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy ez biztos nem véletlen, hogy mindkét gyerek fartartásos, én is úgy születtem. Vajon van valami traumám az én születésemmel, ami miatt így alakul minden? Egyedül nem tudtam találni semi konkrétumot, semi okozó tényezőt. Nagyon gyorsan eltelt még két hét, és semmi eredmény…

Közben folyamatosan jártam szívhangnézésre az orvosomhoz. (Igaziból minden alkalommal azért mentem, hogy hátha azt fogom tőle hallani, hogy megfordult, de nem.) Minden egyes alkalommal próbált meggyőzni, hogy jobb lenne a programozott császármetszés, mert ha várjuk, hogy beinduljon a szülés, ki tudja, mi lesz… Már történt olyan, hogy a kismama bent feküdt a kórházban, elfolyt a magzatvíz, nagyon vérezni kezdett, ott volt nem messze a műtőtől, és így is alig tudták megmenteni az életüket stb. Mondtam, hogy nálunk ilyen nem lesz…

Akkor, hogy ha például éjszaka fog történni a dolog, akkor nem lesz olyan altatóorvos, aki a megfelelő zsibbasztást tudja adni, és akkor majd 24 órát meg se mozdulhatok – mondtam, hogy nem baj, elsőre is így volt, most is kibírom, ha így alakul (mondjuk, tudtam, hogy a férjem barátja bármikor bejön érzéstelenítőt adni, akár éjszaka is, ha éppen akkor hívjuk).

Aztán meg lehet, hogy ő pont akkor nem tud bejönni, s erre mondtam, hogy akkor majd megcsászároz az ügyeletes orvos… Azt hiszem, többet nem is próbált győzködni. De mindezeket annyire kedvesen próbálta adagolni és annyira olyan szemszögből, hogy csak nekem akarja a legjobbat. Nem is tudok haragudni emiatt, ő a dolgát tette.

Végül az utolsó határidőt a 42. hét végére tudtam kialkudni. Azt mondta, hogy ha addig nem történik semmi, akkor pénteken menjek be, és akkor már tényleg muszáj lesz megcsászároznia… Nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet. Az adott pillanatban haragudtam az egész világra, haragudtam a babámra, hogy miért nem akar megfordulni, és akkor most e miatt ismét császár…

Ezek alatt a napok alatt olyan érdekes volt, nagyon sokszor összefutottam az utcán véletlenszerűen R-rel és beszélgettünk többször. Mondtam neki, hogy lehet, szükségem lenne valaki külső segítségre, aki jobban átlátja a helyzetünket, mert én már nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, nem találok semmi összefüggést, csak őrlöm magam, de szerintem már nincs elég időm arra, hogy pszichológushoz kezdjek járni… Ekkor megadta egy kineziológus telefonszámát, hogy ha van kedvem, keressem meg.

Addig még sosem hallottam a kineziológiáról, nem tudtam, hogy milyen, miről szól, csak hogy egy alkalom is elég lehet ahhoz, hogy felszínre kerüljenek dolgok, és még oldás is lehetséges. El is mentem hozzá. Mondta, hogy most már itt a 40-41. héten nem biztos, hogy azt el tudjuk érni, hogy a baba megforduljon, de lehet, hogy nem is kell, nem is tudjuk mi befolyásolni a kicsi akaratát, mert ez is egy út, amit ő választott magának… Esetleg kitűzhetünk más célt is!

Ekkor jött az ELFOGADÁS. A körülbelül másfél óra alatt, amíg nála voltam, nagyon sok mindenre rájöttem, sok mindent megértettem, sok félelmemet levetkőztem, és úgy jöttem el tőle, hogy szárnyaltam!!! Konkrétan olyan érzés volt, mintha valaki levette volna a vállamról a 40 kilós hátizsákot. De igazából én voltam az, aki ledobtam magamról, hogy most már elég!!! Tovább nem cipelem!!! ÉS EZ NAGYON JÓ ÉRZÉS VOLT!

Este lefekvéskor bevettem még az utolsó adag homeopátiás bogyókat, felvettem a fenékkitámasztós pozíciót, s közben próbáltam beszélni a kicsivel, hogy ez most már tényleg az utolsó lehetőség, hogy megforduljon. Erre ő elkezdett nagyon erősen jobbra-balra mozogni, tiltakozni, hogy ő márpedig nem fog megfordulni. Neki így jó.

Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy miért is haragudtam én rá? Sajnálom! Nem akarlak zaklatni! Ez a te döntésed, és én elfogadom a döntésedet! De miért is ne tudna így megszületni, ha ő így szeretne világra jönni? Én is megszülettem, régebben még sokan megszülettek fartartásosan. Miért is van bennem ez az ellenkezés? És egyre inkább éreztem azt, hogy már nincs bennem az ellenkezés, egyre inkább el tudom fogadni az ő döntését.

Aztán úgy éjszaka közepén el tudtam aludni, és egy álomra ébredtem. Megálmodtam, hogy ő farral, nagyon szépen és könnyedén kicsusszan, megszületik… Nagyon boldog ébredés volt! Rájöttem! Rájöttem, hogy mit akarok! Ő meg tud így is születni! Érzem magamban a hitet és erőt, hogy meg tudom szülni!

Reggel volt. Mondtam a férjemnek, hogy arra a döntésre jutottam, hogy én így is meg szeretném szülni a lányunkat. Már csak a bábával kell megbeszéljem, hogy mégiscsak jöjjön el. Huuu, a férjem kiborult. Szó sem lehet róla! Ekkora felelőtlenséget! Azt akarom, hogy árván vagy testvér nélkül maradjon a nagyobbik??? Azt mondtam, hogy ne próbáljon befolyásolni, ez az én döntésem, és kitartok mellette. Aztán bezárkóztam gyorsan a szobába, hogy felhívhassam a bábát. Ő kintről dörömbölt, hogy úgysem engedi meg, majd leírja egy papírra, hogy nem vagyok beszámítható és úgyis bevisz a kórházba stb.

Fel is hívtam a bábát, mondtam neki, hogy hogy érzek, és kérdeztem, hogy ő ebben támogat-e? Mondta, hogy este megbeszéljük.

Aznap sétálás közben ismét összefutottunk R-rel, és mondtam neki a fejleményeket. Meg is kérdeztem tőle, hogy eljönne-e a szülésemhez. Igent mondott! Örültem. Aztán este hívott is a bába, kérdezte, hogy még mindig úgy látom-e a dolgokat, mint reggel, mert akkor úgy érzi, hogy ő is tudna jönni és pár nap múlva indulnának is az egész családdal. Nagy boldogság, felszabadultság érzése lett úrrá rajtam. Mondtam, hogy persze, jöjjenek! Még négy nap, addig úgysem fogok szülni! Abban maradtunk, hogy még beszélünk, és ha bármi változás van, szólok.

Akkor este el is kezdődött már nekem a változás. Megvolt az elős híg székletem, aztán 12 óra körül valami összehúzódásféléket kezdtem is érezni. Volt belőlük jó néhány az éjszaka folyamán. Reggel indult is a bába, de mondtam, hogy csak nyugodtan, mert egyelőre leállt a folyamat.

Délelőtt elszaladtam megvenni még a szükséges dolgokat, olajakat, aztán egész nap takarítottam. Gondoltam, hogy én úgyis mindig éjszakai, gyertyafényes szülésről álmodtam, akkor majd a következő éjszaka már tökéletes is lesz a szülésre. Rend van, a bába nemsokára érkezik…

Aztán egész nem nem történt semi. Mondta a bába, hogy feküdjünk le nyugodtan, mert későn fog ideérni, majd hív. Egy óra körül jött az üzenet, hogy nemsokára ideér, csak nem tudja pontosan, hogy hova is kell jöjjön, de majd csak megtalál. Aztán a férjem lement, hogy idevezesse. Érdekes lehetett az a találkozás. Hazaértek…

Örültem… Nekem meg kontrakció sehol. A bába is lepihent, mi is lefeküdtünk. Aludtam körülbelül egy fél órát, és aztán jöttek az összehúzódások is. Boldog voltam, hogy jöttek. Körülbelül reggel hat-hétig voltak, akkor ismét megszűnt, és még aludtam egy nagyot.

Reggel aztán kértem a bábát, hogy vizsgáljon meg, mert kíváncsi voltam, hogy hol tartunk. Igazából addig nekem még nem volt tapasztalatom a vajúdásról, elméletileg tudtam dolgokat, de semmit se tudtam beazonosítani a saját esetemben. Megvizsgált, mondta, hogy már nagyon puha a méhszáj. Kédeztem, hogy akkor ez mit jelent körülbelül időben. Erre ő mosolyogva, hogy ez sok mindentől függ, innentől lehet két óra is és két hét is…

Napközben ismét „csend” volt. Este lefeküdtünk, 12 körül ismét jöttek az összehúzódások tízpercenként, majd reggel hatig lecsökkentek hárompercesekre, aztán ismét szünet.

Dél körül volt. A fiam már két napja a szüleimmel volt, két éjszakát töltöttünk már külön. Nagyon hiányzott! Már alig vártam, hogy lássam! Elmentünk érte és hazahoztuk. Szegénykémet megviselte a távollét, éjszaka együtt aludtunk, nekem ugyanúgy éjféltől hajnalig jöttek a megszokott összehúzódások, de együtt voltunk!

Reggelre viszont lebetegedett. Fájlalta a hasát, hányt, lázas volt. Egész nap ápolgattam, összebújtunk, borogattam. Éjszakára se lett sokkal jobban, sokszor hányt, csak éjszaka már nekem is voltak kontrakcióim, úgyhogy egy kicsit fárasztóbb volt az ápolgatás.

Reggel hatkor éreztem, hogy nem bírom tovább, most már muszáj lepihenjek és aludjak egyet, úgyhogy szóltam a férjemnek, hogy vegye át az ápolgatást, kell egyet aludjak, mert nem bírom tovább.

Lefeküdtem, aztán fél hét körül egy pukkanásra ébredtem. Tócsa alattam. Felálltam az ágyból, az ágy mellett is lett egy tócsa. Nagyon boldog voltam! Rohantam a másik szobába a bábához, hogy egész éjszaka voltak kontrakcióim, most meg elfolyt a magzatvíz, most már tényleg szülök! Aztán gyorsan megírtam R. doulának is az üzenetet, és bementem tusolni.

A bába meghallgatta a szívhangot, minden rendben! Kértem, hogy vizsgáljon meg, mondta, hogy nincs még tágulás, de a méhszáj már teljesen megrövidült. Csalódott voltam egy kicsit, mert azt hittem, hogy már azért van valamennyi tágulás. Aztán mondta, hogy talán szóljunk R. doulának is, hogy pihenjen és még ne jöjjön.

Hívta, de R. már úton volt és mondta, hogy ő azért jönne. Megérkezett, aztán lassan felkelt a család többi tagja is, és a folyamat most nem állt le, mint az előző négy napon. Nem tudom, milyen gyakorisággal, de jövögettek az összehúzódások. Nagyon örültem, olyan jó érzés volt, közben reggeliztünk, beszélgettünk, a fiam is jobban volt. Őt aztán elvitte a férjem a nővéremékhez, boldogan ment játszani, mindenki örült.

R-rel voltunk, éreztem, hogy tudnék egyet pihenni. Lefeküdtem, R. hazament, majd hívom, ha úgy érzem, hogy szükségem van rá. Feküdtem, pihentem, kontrakciók között aludtam, aztán kezdtek erősebbek lenni. Elővettem a masszírozó labdámat s azzal masszíroztam a derekamat a kontrakciók alatt. Jólesett, aztán fél kettő körül éreztem azt, hogy most már masszírozza más!

Hívtam R-t, egyből jött is. Masszírozta a labdával, aztán a kezével. Úgy döntöttem, hogy az utóbbi jobb, úgyhogy tovább kézzel masszírozott. Feküdtem, R. ült az ágy szélén, beszélgettünk, kontrakciókor megfordultam, csend, masszázs, majd vissza.

Aztán eljött az a pillanat, amikor már nem fordultam vissza R. felé, jólesett a csend, a muskotályzsálya illata, a masszázs, az erős masszázs, aztán egyszer csak jött a bába is, aztán hoztak forró vizes, mézes, illóolajas borogatást… Mennyei volt! Nagyon jó érzés volt, hogy velem vannak, mindenki rám figyel, masszíroznak, itatnak, lesik minden vágyamat, aztán egyszer csak felnéztem és láttam, hogy ott van Zs. is! Nem tudom, mikor jött, csak ott van és borogatnak, imádom ezt az állapotot és hálás vagyok minden percért!

Érzem, ahogy mozog, minden kontrakció előtt jelez mozgással, érzem, ahogy halad lefelé, csodás érzés! Aztán egy kontrakciónál nagyon fáj a hasam alja, szólok – kérdi a bába, hogy mikor voltam pisilni, már egy ideje nem… Aztán megyek, de már nem tudok, a fürdőben még egy fájdalmas kontrakció! Feszít nagyon! A bába: „Teszünk egy katétert és ha nem szűnik, akkor megyünk a kórházba. És ilyenkor hol van az ember?” Megnyugodtam, hogy de jó, akkor a férjem nincs itt, hogy bepánikoljon s akarjon vinni a kórházba!

Vibrált a levegő, de mindenki nyugodt maradt, senki sem kezdett kapkodni meg rohangálni, de azért éreztem a feszültséget… Mondtam, nincs gond, csak jöjjön már a katéter, mert közben volt még egy nagyon fájdalmas kontrakcióm, éreztem, hogy a húgyhólyagom feszít… Valahogy pozíciót váltottam, a bába katéterezett, én megkönnyebbültem és utána ismét visszakerültem abba a mennyei állapotba. Az előtt és az után se volt fájdalmas egy kontrakció sem, csak jöttek, és éreztem azt az óriási erőt, amit hoztak…

Aztán nemsokára kezdtem érezni, hogy kezdtek átalakulni a kontrakciók kitolásos kontrakciókká! Addig jó volt a négykézlábas pozíció, térdeltem az ágyon, a bába velem szemben ült, egy párnával az ölében, én abba hajtottam a fejem és belé kapaszkodtam. Majd megvizsgált, hogy tudjuk, nyomhatok-e, ha úgy érzem. Teljes tágulás, szabad a pálya!

Éreztem, hogy most már valami magasabba kapaszkodnék. Felnéztem a mennyezetre, nem láttam semmi lehetségest, még a csillár is falhoz simulós volt, lemondtam róla (utólag bántam egy kicsit, hogy nem fogalmaztam meg ezt az érzésemet, mert a segítőimnek lett volna rá alternatívájuk).

Aztán Zs. jött előre, őbelé kapaszkodtam. R. gondoskodott, hogy elég forró legyen a borogatós víz. Nem tudom felmérni időben, hogy ez a rész meddig tartott, csak hogy nekem nagyon soknak tűnt… Éreztem, hogy teljesen visszacsusszan, elbátortalanodtam egy pillanatra és kérdeztem a bábától, hogy mit nem csinálok jól, mert éreztem, hogy mindig visszacsúszik. Mondta, hogy mindent jól csinálok, ez teljesen rendben van így, és ne izguljak, mert amennyi utat megtett a baba, azt a következőkben nem erőből kell megtegye, és azért csúszik vissza, mert ott neki a következő kontrakcióig sokkal jobb. Megnyugodtam és visszajött a hitem.

Egyszer csak azt éreztem, hogy a férjem odanyújtja a kezét és én megszoríthattam! Akkor már nem zavart, hogy ott van. Ahogy megérezte, hogy milyen erősen szorítom, úgy döntött, jön ő Zs. helyébe, hogy inkább őt szorítsam ilyen erővel! Ennek nagyon örültem. Beleadhattam mindent, nem érdekelt már, hogy mennyire szorítok, tudtam, hogy ő nem törik össze a kezeim között. Éreztem, hogy velem van, támogat! Nagyon jó érzés volt.

A bába megkérdezte, hogy akarok-e pozíciót változtatni, mondtam, hogy igen, csak nem tudom, hogy milyen legyen. Kimentünk a nappaliba, mert ott a kanapé magassága és milyensége megfelelőnek tűnt. Leült a férjem az ágy szélére, én ráültem a térdeire, megszületett a világ legjobb szülőszéke! És ettől a pillanattól kezdve még jobban bepörögtek a dolgok!

Nem telt el sok idő, és kezdett kibújni, kicsusszanni a lányunk! Azt az érzést sosem felejtem el, amikor megpillantottam a fenekét, te jó ég, most nem csusszan vissza, itt van, nemsokára megszületik, és tovább minden úgy történt, ahogy az álmomban is volt, gyönyörűen, szépen kicsusszant a feneke, utána a lábai, a vállai, majd a fejecskéje! Megérkezett 19 óra 46 perckor!!!

Nem vette, nem vitte el senki! Egyből felemelhettem, magamhoz ölelhettem! Csodáltam, simogattam, majd feljebb csúsztattam és egyből rácuppant a cicire, még a kis kezével is gyömöszkölte be a szájába!

Elmesélhetetlenül jó érzések kavarogtak bennem, már semmi nem érdekelt, megszületett és velem van, velünk van!!! Ott voltunk, együtt voltunk, csodálatos érzésekkel és érzelmekkel tele! Mérhetetlen nagy boldogság és hála volt és van a szívünkben, hogy ez nekünk megadatott!!!

Köszönet érte a Fennvalónak és mindenkinek, aki támogatott!

Cs. K.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.