igaz történetek szülésről, születésről

1773. nap: Elemi erővel (Ricsi születése)

1773. nap: Elemi erővel (Ricsi születése)

Nagyon vágytam egy harmadik gyerekre, és amikor zöld utat kapott, hamar meg is fogant. Azonnal felkértem orvosnak és szülésznőnek azokat, akikkel a másodikat olyan szép élményekkel szülhettem meg, és szerencsére el is vállaltak.

A terhesség a nyolcadik hónapig álomszerű volt, annak ellenére, hogy a két nagy miatt túl sok időm nem volt a pihenésre. De nem is nagyon igényeltem, jöttem-mentem, energiával telve pörögtem, jártam a régi tornámra, programokat szerveztem, jól éreztem magam a bőrömben. De az utolsó hónap már nagyon „terhes” volt. Elővett újra az álmatlanság, éjjelente három-négy órákat aludtam.

Csak annyival volt most könnyebb, hogy hála az égnek nem nyár végén szültem, mint a múltkor, amikor még a teljes nyári szünetet is végig kellett háton pörögni a nagyokkal, hanem ők oviban-suliban voltak, és így nappal mindig aludtam egyet. Így kibírtam, már csak az elefántlábakat, a négy hónapja tartó orrdugulást és a fekve mindenhogy szaggató derékfájást kellett túlélni. De a végére már sajnos most is eljutottam odáig, hogy nem érdekel, hogyan, de valahogy szabadítsanak már meg ettől a dinnyétől. Nem jó érzés.

Jósló fájásaim is voltak már vagy négy hete, néha egészen rendszeresek és meglehetősen erősek, de mindig abbamaradtak. A kiírás napján már teljesen letargiában feküdtem le délután, hogy ez a gyerek sose fog már megszületni – pedig szegénykémnek még nem is feltétlenül kellett volna.

Kettőkor felébredtem valamire, kicsit anyáztam, hogy még alhattam volna egy órát nyugiban, erre tessék. Kitámolyogtam vécére, és mintha valami irányíthatatlan, pár kanálnyi valami is kijött volna. Gyanakodva üldögéltem, de nem jött több. Aztán tíz perc múlva még egy löket jött. Vizsgálgattam a betétet, hogy ez most mi, aztán egyre egyértelműbb lett, hogy ez bizony egy szivárgó magzatvíz. Fájás egy szál sem.

Hát pontosan így kezdődött az elsővel is, ahol ilyenkor két óra múlva engedelmesen bementünk a kórházba, ahol még huszonnégy órát agonizálhattam, és nem hagytak békén egy pillanatra sem, mondván, hogy gyorsítsunk. Na, nem, olyan nincs, hogy én túl korán beérjek a kórházba még egyszer. A magzatvíz teljesen rendben volt most is, nem láttam okot fejvesztett rohanásra.

Felhívtam a férjem, hogy el kéne indulni hazafelé, és össze kéne szedni útközben a két gyereket az oviból, suliból, mert azt azért már nem vállalom be egy nagy törülközővel a lábam közt. Anyukámat is hívtam, hogy a város másik végéből induljon el, de nem kell sietnie, nyugodtan jöjjön metróval, nem kell taxi.

Apukám a város harmadik végéből ért ide legkorábban, fél óra múlva, addig pakolásztam a kórházi cuccokat. Befutott aztán mindenki szép lassan, és fél négy körül már éreztem valami fájásocskát. Kezdtem csinálni a légzőgyakorlatokat, amiket a Szülés, ahol én irányítok című könyvből gyakorolgattam. Ez az előző szülésnél is elképesztően hasznos volt, sokkal rövidebbek és kezelhetőbbek voltak így a fájások. (A has maximális megnagyobbításának technikája befeszülés helyett lazítással, hogy a méhösszehúzódások a lehető leghatékonyabbak lehessenek.)

A fájások rövidek és enyhék voltak, és nagyjából nyolc-tíz percesek. Üldögéltem, figyeltem a zsivajgó családot, ringatóztam a biztonság érzésében, lélegeztem, amikor kellett, nagyon jó volt. Talán így érzik magukat az otthonszülők is.

Anyukám idegeskedett, hogy nem kellene-e elindulnunk már, én mondtam, hogy ne aggódjon, mindjárt indulunk, csak nem kapkodunk. A fájások elkezdtek kicsit gyakrabban jönni, úgy hatperceseknél végül elindultunk. Elköszöntem a gyerekektől, és elindultunk az autóval hatkor. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg dugóba is kerülhetünk ilyen napszakban.

A kocsiból felhívtam a szülésznőt, hogy elindultunk. Ő jól leszidott, hogy miért csak most szólok, ő nem tud azonnal indulni, kell neki vagy tíz perc. Ó, mondtam, ne aggódjon, azért annyira nem halad gyorsan a dolog, jöjjön nyugodtan. Hozzá kell tennem, hogy az előző szülésnél, amikor rögtön az elején felhívtam, azt mondta, hogy menjünk be a kórházba, ott megvizsgálnak, és majd ott szólnak neki, ha el kell indulnia. Akkor még nagyjából egy órába telt utána, mire tényleg hívták, és végül ő volt az, aki a dokimat hívta újabb egy óra elteltével. Most valóban nem beszéltünk előre a riadóláncról, nekem evidens volt, hogy most is ez a dolgok menete, ezért nem is nagyon értettem, miért pánikol ennyire, hogy csak tíz perc múlva tud elindulni.

A kórházig körülbelül fél óra volt az út kocsival, és valami isteni gondviselés hatására nem kerültünk dugóba. Pedig azon a szakaszon ez nem ritkaság. A fájások sűrűsödtek, mondhatni rohamosan. Negyed óra autózás után már kétperceseim voltak, a férjem, amikor tudott, lehúzódott oldalra, hogy tudjak a légzőgyakorlattal lazítani, és ne görcsösen kapaszkodjak a kátyúktól rázkódva. Egy idő után már teljesen befele fordultam, nem szóltam egy szót sem, csak a kezemmel intettem, ha le kellett húzódni, vagy ha mehettünk tovább. Annyit azért odasóhajtottam, hogy hú, szerintem siessünk egy kicsit.

A kórház elé érve már nagyon sűrűek voltak a fájások, és rohamosan erősödtek és sűrűsödtek. A kocsiból kikászálódás közben is volt kettő, a liftre várva még kettő, a liftben már egymást érték, a szülészet előtti folyosón pedig, míg a férjem becsöngetett, egy szék támlájába kapaszkodva lélegezem át az utolsót. Mert utána már jött is a tolófájás, amitől összecsuklottak alattam a lábaim, és a földre kerültem.

Ott hiperventiláltam zihálva, annyira megijesztett hirtelen ez az új görcs, de egy utolsó tudatvillanással rákoncentráltam, hogy enged-enged… így a zihálva feszítést ki tudtam engedni. Kezek nyúltak a hónom alá, hogy felszedjenek a földről, pedig én már ösztönösen négykézláb voltam, teljesen beszűkült aggyal arra gondolva, hogy akkor most szülök. Benyomtak egy tolószékbe, én csukott szemmel érzékeltem, hogy rohannak velem végig egy folyosón, „oda szembe!” – kiabálta valaki, aztán lefékeztek velem egy ágy mellett, és mondták, hogy másszak fel rá. Nem nagyon voltam már magamnál, ott is négykézláb akartam lenni valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve, de megfordítottak.

Éreztem, hogy leveszik rólam az összes ruhát, aztán felhúzzák a lábam, és valaki azt mondja: „Na, engedjük kibújni azt a babát!” – és így ellazulva, belesüppedve az ágyba már éreztem is az elemi erejű tolást, amit soha azelőtt nem éreztem, mert mindig utasításra kezdtem nyomni a másik kettőnél. Most viszont csak annyit éreztem, hogy valami irgalmatlan sebességgel igyekszik kifelé belőlem, a hasmenéshez tudnám hasonlítani ezt a visszatarthatatlan, de nem nyomási kényszerrel járó érzést. Hátradöntöttem a fejem a párnán, és valami orgazmikus-tehénbőgéses hangok kíséretében csak engedtem a légzést átáramlani lefelé, miközben a gőzgép csak jött kifelé.

Egyáltalán nem nyomtam, csak teljesen ernyedten fekve „aaaaah”-ztam. A férjem konkrétan le is maradt a feléről, mert mire a folyosóról beért a táskákkal, a gyerek feje már kint is volt. Aztán a férjem hitetlenkedő, fülig érő szájjal vigyorgó feje tűnt fel mellettem: „Megszületett, hallod? Megszületett!” – rázogatott, és egy másodperc múlva a mellkasomra tették a kisfiamat. Teljes döbbenettel nevettem én is, miközben a baba felsírt, én meg csak simogattam a kis hátát, és nem hittem el, hogy ez ennyi volt. Még csak nem is fájt.

Távolról hallottam, hogy az egyik szülésznő azt mondja a másiknak: „Nézd, nem is repedt.” Nem értettem, ez miért olyan meglepő, ha ők alkalmaztak gátvédelmet. Vagy nem alkalmaztak? Nem foglalkoztam vele. Csak azzal, hogy itt van a kisfiam, és hogy ez az egész egyszerűen fantasztikus érzés volt. Megélni, hogy a testem tökéletesen tudja a dolgát, képes mindenféle nyomás, tornagyakorlat és beavatkozások nélkül kitornászni magából a kisbabát, ráadásul szinte fájdalommentesen, ez valami katartikus élmény volt.

Az őrangyalunk is nagyon a helyén volt, mert eggyel több piros lámpa az úton, és a kocsiban szülök. Azt a férjem annyira nem élvezte volna… Nem tudom, hogy azért volt-e ennyire könnyű, mert a testem emlékezett az öt évvel korábbi szülésre, vagy mert segített a sok relaxációs gyakorlat, a lazítás, a légzés, vagy mert valójában már négy hete vajúdtam, és addigra alaposan kitágulhattam a rengeteg jóslótól, de mindegy is.

De… ezután következett az a rész, ami ékes példa arra, miért fizeti az ember a védelmi pénzt… ööö… bocsánat, szóval miért fogad orvost, szülésznőt. Alig öt perc elteltével az egyik szülésznő nyomogatni kezdte a hasamat, és mondta, hogy nyomjak egyet, mert a lepénynek ki kéne jönnie. Meglepődtem, de nyomtam egyet, nem történt semmi. A szülésznő erre azt mondta, hogy ezt minél hamarabb ki kéne nyomni, különben el kell altatni. Ezen nagyon megrökönyödtem, és mondtam, hogy az előző kettőnél is fél óra elteltével jött ki a lepény, ne aggódjon, ki fog az jönni. Megcsóválta a fejét, aztán kiment.

Oda lett a nyugalmam, hiába próbáltam elterelni a figyelmem a lepényről, és teljesen a picire koncentrálni, ott rágta a fülem a félmondata, hogy el kell altatni. Koncentráltam a lazításra, néha nyomtam egyet-egyet, de nem történt semmi.

Megint bejöttek, nyomorgattak, sürgették, hogy a lepénynek ki kellene már jönnie. Egyre erősebben masszírozgatták a hasam, az egyik ugyan mondta, hogy látja, hogy esik össze a hasam, biztos most válik le, de azért csak nyomorgatták, és közben állandóan rám szóltak, hogy ne nyúljak a kezükhöz, meg lazítsak. Aztán elégedetlenül kimentek, és behívták az ügyeletes orvost.

Ő is megnyomkodott, és aztán azt mondta, nyugodtan lehet még várni, hagyjanak csak békén. Ettől kissé megkönnyebbültem. Tudtam, hogy az előző szülésnél fél óra elteltével szólt először az orvosom, hogy nyomjak egyet, nyomtam, ki is jött rögtön a lepény. Tudtam, hogy ha végre békén hagynának, simán kijönne. Ezerrel koncentráltam a lazításra, a férjem dajkálta a babát, és biztatott, simogatott.

Mellre is tettük a babát, hogy majd a természetes oxitocintermelés is biztos segíti a méhösszehúzódást. A picurka szépen tette is a dolgát. De itt az egész már arról szólt csak, hogy teljesítenem kell valamit, amit elvárnak tőlem.

Jöttek megint, hogy pisiljek az ágytálba, de mivel csak keveset sikerült, hozták a katétert. Újabb rémülettel kérdeztem, hogy ez mi, és mit fognak csinálni, de csak annyit mondtak, megkatéterezzük. Ezzel nem voltam kisegítve, nagyon féltem az egésztől. Nem is volt valami kellemes, de legalább hamar vége volt.

Végszóra esett be a saját szülésznőm, aki ugye elindult, amikor a kocsiból felhívtam. Eléggé szemrehányóan csak a fejét csóválta, hogy hogy jutott eszembe, hogy nem szóltam neki előbb, és hogy nem indultunk el azonnal, amikor szivárogni kezdett a víz, aztán két perc múlva már el is köszönt, és elment. Jólesett volna, ha velem marad, ha már még mindig nem fejeződött be a szülés, de azt gondoltam, ilyenkor, ha nem ő kezdte el levezetni, már nem veheti át félúton, és bele se szólhat a dolgokba, mert nem az övé a felelősség. Biztos ezért megy el, gondoltam bánatosan, de azért rosszulesett.

Aztán megint bejött az ügyeletes orvos, meg még egy doktornő két szülésznővel, és közölték, hogy ezt a lepényt ki kell préselni, ha nem akarok a kisműtőbe kerülni, és már estek is a hasamnak, úgy kellett rájuk szólnom, hogy hadd adjam már a mellkasomon fekvő babát oda a férjemnek. Iszonyú fájdalmas volt, amit csináltak, közben állandóan ostoroztak, hogy lazítsak, meg ne toljam el a kezüket, hiába mondtam, hogy csak egy kis türelmet kérek, hogy ellazítsam magam, és utána nyomhatják a hasam.

Nem vártak, úgy gondolták, hogy mindenkinek gombnyomásra kell ellazulva tűrnie, hogy gerincig benyomják a hasát, pedig nekem ez a haselengedés sose ment könnyen. Csak egy kis empátia kellett volna, de nem volt. Annyira fájt a nyomorgatás, hogy ott már kiabáltam is. A doki meg értetlenkedett, hogy miért nem jön ki a lepény, ha egyszer már szerinte levált. Hát, köszi, teljesen bestresszelve majd biztos meg tudom szülni…

Jött az anesztes, hogy hány kiló vagyok, meg milyen magas, és a szemét forgatta a kérdésre, hogy melyik súlyom érdekli, amelyikkel bejöttem a kórházba?

Addigra már remegett mindenem, a ki-be járó személyzettől hiába kérdeztem, hogy most mi lesz, mit akarnak csinálni, az egyik szülésznő annyit odavetett, hogy el fognak altatni, aztán kiment. Senki nem mondott semmit, abszolút tettek rá, hogy én totál bepánikoltam, és hogy valami információhoz azért jogom lenne. Nyilván semmihez nincs jogom, ha kötelezően előre aláírtam minden beleegyezést.

Hosszas könyörgésemre és rémült kérdezősködésemre az egyik végre kinyögte, hogy ez egy tízperces altatás összesen, utána már kapom is vissza a babát. Ezt miért nem lehetett az elején mondani?!

Felhívtam a dokimat, megnyugtatásul, ő addigra a szülésznőtől már tudta, hogy lemaradt a szülésről. Elmondtam neki, mi van, ő is azt mondta, hogy az egy órával már a legtürelmesebb várakozási időt is kimerítettük, ami a lepény leválást illeti, és sajnos itt tényleg altatás kell. Neki azért jobban elhittem.

Jött egy műtősfiú egy gurulós ággyal, neki is mondtam, hogy nem mond senki semmit, mondja már el, mi fog történni. Esküszöm, ő volt a legkészségesebb, elmondta, amit tudott, aztán felnyalábolt (szegény…), és átpakolt az ágyra. Betoltak a műtőbe, még mindig remegett az összes tagom, mint a nyárfalevél. Biztosítottak róla, hogy ez tényleg csak tíz perc lesz, fölém tartottak egy maszkot, és egy pillanat múlva már ébresztettek is fel.

Nem esett jól felébredni, teljesen kába voltam, és arra gondoltam, végre aludtam egy jót, hagyjanak még aludni… Mondták, hogy minden rendben volt, a lepény teljesen le volt válva, csak a méhszájam zárt össze, azért nem tudtam kinyomni. Bravo, talán békén kellett volna hagyni, és nem agyon stresszelni, akkor talán ezt is el tudtam volna végezni magamtól is, nem?!

Visszavittek a szülőszobára, újra megkaptam a babát, de nagyon kómás voltam, mint aki a bánya mélyéről jön fel. A picur addigra fel volt öltöztetve, és hamarosan el is vitték.

Egy újabb nővér jött, felöltöztetett, és átsegített a kerekesszékbe, aztán mire letoltak a kórterembe, egy csecsemős már hozta is ki a babát. Legutóbb ugyanez hét órájukba telt. Addigra már egészen magamhoz tértem, a férjem segítségével fel is keltem, megbizonyosodva arról, hogy nem szédülök, és nincs semmi bajom.

A baba onnantól kezdve velem maradt, és minden kellemetlenséget megért, hogy megérkezett. De azért senkinek nem javaslom, hogy ügyeletessel szüljön!

Az egészből az volt számomra a tanulság, hogy ha a sajátjaimmal szülök, az egész nem így végződik, ugyanakkor az előző szülés tapasztalatai alapján ennyire háborítatlanul nem zajlott volna le a szülés maga, ha bárki is bele tud szólni bármibe. Így végül is az egyenleg teljesen pozitív, a szülés tökéletes volt, az utána következő kellemetlenségeket pedig külön kell kezelni.

A lényeg, hogy itt van velem egy újabb kis csoda.

Sz. Zs.

Nándi > > >
Gergő > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.