igaz történetek szülésről, születésről

1771. nap: Ellenszélben (Nándi születése)

1771. nap: Ellenszélben (Nándi születése)

Furcsa érzés újraolvasni egy évekkel ezelőtt írt szüléstörténetet, és szembesülni azzal, hogy mennyire máshogy látom ma már az egészet. Ennek megfelelően bizony alaposan át kellett fogalmaznom az alábbi, eredetileg egészen elégedett és vidám szüléstörténetet…

Tehát kiegészítem először is azzal, hogy beleestem a sok első szülőt elérő verembe az orvosválasztással. Húszévesen csak tablettafelírás céljából választottam egy orvost, akinél csak az volt a szempont, hogy a mellettem lévő utcában volt a rendelője. Azt sem tudtam, melyik kórházban dolgozik. Valamit talán kezelt is rajtam egyszer, nem sok vizet zavart. Amikor terhes lettem, és diagnosztizálta a terhességet, fel sem merült bennem egy másodpercre sem, hogy nem vele szülök. Elvégre őt már ismerem, ez a lényeg az orvosválasztásnál, nem?

Körülbelül félidőig magával a szüléssel nem is foglalkoztam minimálisan sem. Dolgoztam, jártam a vizsgálatokra, örültem, hogy növekszik a baba, élveztem a terhességet. Már vagy az ötödik hónapban lehettem, mire először kezdtem a szülésről is olvasgatni. Ekkor tudatosult bennem lassan, hogy mennyiféle beavatkozás létezik egyáltalán, és hogy mennyire különböző orvosi felfogások léteznek ezekkel kapcsolatban. Tudni kell, hogy műszerfóbiám, tűfóbiám van, mindenféle orvosi beavatkozástól rettegtem világéletemben, a legkisebb vérvételtől elájultam.

Így aztán lassan elkezdtem az orvosommal is a szülésről beszélni, és legnagyobb rémületemre kiderült, hogy ő abszolút protokollhívő, mindenféle beavatkozásnak nagy pártolója. Láthatóan már a kérdéseim sem tetszettek neki, okoskodásnak tartotta, „mindenféle hülyeségeket olvasnak az anyukák az interneten” stb. De akkor már nagyjából a hetedik hónapban jártam, tudtam, hogy most már esélyem sincs a nulláról új orvost találni. Végül is úgy voltam vele, hogy az én szülésem simán fog menni, és semmilyen macerára nem lesz szükség, így nem is nagyon stresszeltem magam az orvos miatt.

Egy otthon szült barátnőm ajánlására viszont elmentem Geréb Ágnes szülésfelkészítőjére (információs hét, ugye így hívják?), és komolyan gondolkodtam az otthonszülésen. Végül nem vállaltuk be, de az információs hét hihetetlenül sokat adott. Nélküle nem tudtam volna megszülni a babámat… de erről később.

Kezdettől fogva biztos voltam benne, hogy a baba nem fogja kivárni a kiírást, csak azt nem tudtam persze, hogy mennyire lesz neki sürgős a kibújás. De az összes ultrahangon azt mondták, nagyobb a koránál.

Azon a héten szokatlanul élénken mozgolódott már a pöttömke, holott előtte a kevéske hely miatt már meglehetősen visszafogta magát. Aznap este éjfélig néztünk Sz-szel, a párommal a tévében valami értelmetlen francia thrillert, közben én sűrűn elkalandozva beszéltem a pöttömkéhez, hogy most már nagyon-nagyon várjuk, és úgy szeretném már látni a kis arcát. Aztán éjfél tájt lefeküdtünk aludni.

Szombaton hajnali háromkor elindultam szokásos pisitúrámra a vécére, amikor hirtelen mintha egy nagy kanál víz zuhogott volna ki belőlem, épp hogy reflexből rá tudtam vágódni a vécére (pizsamám még fent…). Aztán dermedten bámultam magam elé, nem hittem el, hogy ez az. Felálltam, és erre megint. Vagy negyed órát ültem a vécén végül, és csak azt tudtam mondogatni, hogy úristenúristen… Fogalmam sem volt, mit csináljak, minden kiesett a fejemből, amit olvastam, hallottam. Kissé pánikba estem, azt hiszem.

Végül úgy döntöttem, ez még csak szivárog, és jobb, ha visszafekszem egy kicsit, nem kell ezzel még annyira rohanni. Így is tettem. Halvány kis menstruációszerű fájdogálást éreztem, és tágra meredt szemmel néztem a sötétségbe. Teljesen hihetetlen volt, hogy én ma szülni fogok. Csak simogattam a pocakomat, és próbáltam ráhangolódni az eseményre. Rendesen be voltam rezelve.

Végül egy óra elteltével felébresztettem Sz-t, és mondtam neki, hogy mi a nagy helyzet, fájásom szinte nincs, de lassan el kéne indulni a kórházba, nem kell rohanni. Elvonultam zuhanyozni, szép komótosan hajat is mostam, hogy a pöttömkét emberi külsővel fogadjam.

Eközben apuka bőszen elkezdte olvasni a könyveimben, hogy mi a teendő elfolyt víz esetén, jobb későn, mint soha. Aztán összepakoltuk a hiányzó dolgokat a táskába, csináltam két szendvicset, és útra keltünk. Jó volt, hogy nem rohantunk, mert teljesen lenyugodtam addigra.

Úgy mentünk a kocsival az éjszakában, hogy közben fülig érő szájjal azt találgattuk, hányra lesz meg a pöttömke. Duzzadó önbizalommal vágtam neki az egésznek. Hah, a tudatlanság…

A kórházban álmosan pislogó ügyeletes szülésznő fogadott minket, reggel háromnegyed hat volt. Átöltöztem a saját hálóingembe, és bevettük magunkat a legkisebb, kék szülőszobába. Hihetetlen máknak tűnt, hogy mind a négy szülőszoba üres volt.

Jött az ügyeletes doki, megvizsgált, és közölte, hogy méhszáj teljesen zárt, ez így nem lesz jó, és valamit motyogott az elindításról. Fájásaim közben semmit nem erősödtek, kb. ötpercenként volt egy picike húzás a hasam alján, és ennyi. Minden porcikám tiltakozott az indítás ellen, pedig nyomatták rendesen.

Aztán hétkor jött a váltás, és hála a magasságosnak, a megváltás is A. szülésznő képében, akiről azt kell tudni, hogy eredetileg őt ajánlotta az orvosom, és rettentő szimpatikus is volt, csak aztán ő maga irányított át egy kolléganőjéhez, mondván, hogy ő jobban passzol az én felfogásomhoz, mármint hogy én természetes szülést szeretnék, ő viszont EDA-párti. Viszont mivel beszéltünk, ő is ismert már.

A váltással új orvos is érkezett, aki szintén megvizsgált, és a méhszájon kétcentis tágulást állapított meg, és ő is az indításról kezdett magyarázni. Ettől azért már kezdtem bestresszelni, mindenáron húzni akartam az időt. Biztos voltam benne, hogy a baba el fog indulni, ha időt adnak neki, de az orvos nem így gondolta. Elmagyarázta, egyre erőszakosabb és lekezelőbb módon, hogy milyen felelőtlen vagyok, mert fertőzésveszély van a megrepedt burok miatt, és indítani kell sürgősen, ha nem produkálok normális fájásokat.

A., az őrangyalom viszont az egészet előadta az éppen vizitelő főorvosnak, aki azt mondta, hogy szivárgó víznél ugyan valóban fennállhat fertőzésveszély, de ha engem folyamatosan ellenőriznek, nézik a baba szívhangját, kapok antibiotikum-tablettát és a véremben a nemtudommit is megnézik, akkor nyugodtan lehet várni 24 órát az indítással. Ez nagyon nem tetszett az ügyeletes orvosnak, de én nagyon megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ha békén hagynak, akkor minden simán fog menni, de ha elkezdenek beavatkozni, sürgetnek, orvosiműtét-szerű érzést keltenek bennem, akkor bármi lehet a vége. Szülessen csak meg a maga tempójában, amikor ő szeretne.

Fájdogáltam szépen tovább, a CTG hol mutatta, hol nem. A-tól kértem beöntést, mert előzőleg azt olvastam, hogy az egy természetes módja a méhösszehúzódások serkentésének. Ki is pucolt rendesen, de amúgy sokat nem segített.

A vérvétel eredménye megjött, nem volt a véremben az a valami, zöld utat kaptam a várakozáshoz, ennek ellenére az ügyeletes orvos eléggé arrogáns módon győzködött, hogy márpedig ezt oxitocinozni kell. Ilyenkor teljesen sikerült is bepánikoltatnia, még a fájásaim is elmúltak. De az őrangyalom ismét közbeszólt, és meggyőzte az orvost, hogy ha már a főorvos maga is megengedte, hogy várjunk, és én is ennyire szeretném, akkor miért ne? Így kitettek a szülőszobából, kaptam egy ágyat a szülészeten, hogy akkor vajúdgassak, és este fél hatra menjek vissza a szülőszobára CTG-re, ha addig nem történik semmi. Sz-t hazaküldtem aludni, én meg felkészültem pöttömke komótos világrajövetelére.

A fájások kissé erősödtek, én pedig hosszú csíkot koptattam a folyosói kövezetbe a fel-alá járkálással. Este fél hatra már kifejezetten kellemetlenek voltak a fájások, amik addigra három-négy percesek lettek, de tíz másodpercnél nem tartottak tovább. Azért bíztam benne, hogy ez a félnapos fájdogálás csak tágított rajtam valamit.

Beszéltem a szülésznőmmel is, aki meggyőzött, hogy ne járkáljak annyit, mert teljesen ki fogok fáradni, pihenjek. Ebben végül is teljesen igaza lett. Közben málnalevélteát ittam és zabáltam a homeopátiás bogyókat. És nagyokat beszélgettem pöttömkével, szépen kérve, hogy lassan azért induljon el kifelé. Bíztam benne nagyon. Valahogy úgy voltam vele, hogy mi ketten együtt verhetetlenek vagyunk igenis.

Visszamentem fél hatra a szülőszobára, ahol az ügyeletes orvos (még mindig ugyanaz) megvizsgált, és legnagyobb rémületemre közölte, hogy semmit nem haladtunk reggel óta, „csak” a méhszáj puhult meg. Mint utóbb megtudtam, az azért nem teljesen semmi, hanem nagyon is fontos, de akkor nem úgy hangzott. Tegyenek CTG-re és meglátjuk, mondta.

Ettől újfent bepánikolva produkáltam egy teljesen lapos görbét, jobban mondva egyenest. Mintha sose lettek volna fájásaim. Így, hogy „teljesítenem” kellett, minden elmúlt. Újabb győzködés, majd konzultált a másik főorvossal, aki szintén azt mondta, hogy még várhatunk.

Elmentem zuhanyozni, de éreztem, hogy most már azért elindul valami, mert a fájások kezdtek durvábbak lenni. Felhívtam a páromat, hogy induljon el vissza. Egy óra múlva megvizsgált egy másik szülésznő (A. sajnos elment a váltással), és nem tudom, mit piszkált meg, de onnantól kezdve aztán gőzhenger módjára beindult a dolog. Nem hiszem, hogy ez volt a rettenetesen hangzó kézzel tágítás, amitől mindig kilelt a hideg, ha meghallottam, mert nem fájt igazából, inkább szerintem ez a fájás közbeni vizsgálás lehetett, ami egy fokkal kíméletesebb.

Mindenesetre mire már Sz. megjött, kétpercesre sűrűsödtek a görcsök. Hihetetlen mákomra még mindig üres volt az összes szülőszoba, így teljesen el tudtam magam engedni. Jógán azt tanultuk, hogy a hangokat ki kell engedni, meg hogy ha felül nyílsz, alul is nyílsz, így eldöntöttem, hogy nem fogom vissza magam, ha hang akar jönni, jöjjön.

Mikor már akarva sem tudtam volna visszatartani a ziháló nyögéseket, néhol a magas C-t súrolva, behívták K-t, a választott szülésznőmet. Ő innentől kezdve el sem mozdult mellőlem, és hihetetlenül sokat segített. Kértem labdát, behozták, de rögtön térdig süppedtem benne, így vissza is adtam. (Előzőleg az orvosom mondta is elnéző mosollyal, hogy van mindenféle hókuszpókusz, labda is, de úgyse használja senki. Hát nem csodálom, ha senki nem fújja fel… Szóval a szülőszobai listán ezentúl a pumpát is szerepeltetni fogom.)

Sz-szel váltogattuk a testhelyzeteket, a szülőszékről csak tekergettem magam lefelé, előredőlve még jobban fájt, leginkább az vált be nekem, hogy ő a földön ült, hátával a falnak, én meg őneki támaszkodtam, és együtt lélegeztünk. Addigra már veszettül erősek voltak a fájások, és ha nem emlékeztetett minden egyes alkalommal, hogy figyeljek a légzésre, az egész átcsapott valami levegő után kapkodós sikítozásba. A tudatos légzéssel viszont tényleg jóval kevésbé fájt az egész. Csak éppen a fájások elején mindig kiment a fejemből. Nagyon kellett oda a párom, aki velem lélegzett, ezzel irányított.

K. mondta, hogy kéne pisilnem, mert az is csak helyet foglal odabent, de egyáltalán nem sikerült. Végül katétert kaptam, amiből az égvilágon semmit nem éreztem, csak hallottam, hogy hosszasan csorog kifelé.

Éjfél tájt K. megvizsgált, és közölte, hogy hat centi a tágulás, nagyon szépen haladunk, és behívta az orvosomat. A fájások lassan már egymást érték, és én, amikor eszemnél voltam, igyekeztem mindenféle koncentrációs gyakorlattal kifelé édesgetni a pöttömkét, és a fájásokat a lábam között lefelé vezetni. Ez is enyhített valamit a dolgon. Sz. közben masszírozta a teljesen görcsbe álló derekam, simogatta a hasam, és folyamatosan bíztatott. Pöttömke jött szépen lassan kifelé, ebbe kapaszkodtam. Mindjárt találkozunk.

De addigra már kezdtem kikészülni a fáradtságtól, hogy már második éjszaka nem alszom, és a fájások közti szünetekben, amikor pedig tényleg az égvilágon semmit nem éreztem, nem tudtam pihenni, mert olyan rángatózás volt rajtam, mint aki a konnektorba nyúlt.

Az orvos megjött, megnézett, és azt mondta, hogy nagyon magasan van még mindig a méhszáj, és bár tágul szépen, azért ez még eltarthat egy darabig. Az is többször elhangzott, hogy „haszontalanok” a fájásaim. Vitézül próbáltam kitartani, de a gondolat, hogy ezeket a fájásokat még mindig ki kell bírnom egy csomó ideig, elveim feladására kényszerített, és kértem az epidurált. A szülésznő nyugtatgatott, hogy ez azért el is lazíthatja a lenti részeket, nemcsak a fájásokat lassíthatja le, és hátha így gyorsabban megleszünk. Én akkor is rettenetesen éreztem magam, hogy beadtam a kulcsot. Nagyon szégyelltem magam, egyáltalán nem erre készültem. De addigra már a fájások közti szünetek is eltűntek, lazítani nem tudtam, pöttömkére már nem tudtam rég koncentrálni, egyedül arra, hogy iszonyú fáradt vagyok, és szörnyű ez a rángatózás, legyen már vége.

Az epidurálhoz aztán le kellett rajtam nyomni fél liter infúziót, de már az sem érdekelt. Annyira remegett mindenem, hogy még azt is alig bírták beadni. Az epidurálhoz pedig mozdulatlanul kellett maradni. Egymást érő fájásoknál, rángatózó végtagokkal. Sz. előről fogta a két karomat, a szülésznő oldalról szorította magához a vállaimat, és mind együtt koncentráltunk, hogy mozdulatlanul bírjam a hátamon matatást. Azt hiszem, ez volt a legrosszabb része az egész szülésnek. Kb. éjjel egykor adták be végül, 22 órával a víz elfolyása után.

Az epidurál aztán hozott egy kis megkönnyebbülést, a hasam aljáról eltűnt az a rettenetes szúrás, és kicsit tudtam pihenni. Persze nem hagytak, mert amikor észrevették, hogy megkönnyebbülök és gyengülnek a fájások, mindenféle kérdés nélkül rám nyomták az oxitocint is, amit egészen addig sikerült elkerülnöm. Így a fájások megint olyan erősen törtek rám, hogy kiabálni kezdtem, hogy ez túl erős, vegyenek már vissza. Valamit vissza is vettek szerencsére.

Csakhogy addigra megkezdődött a következő menet, amit nem tudom, hogy hívnak, mert nem a sokat emlegetett tolófájások voltak, nyomási kényszerrel, székelési ingerrel és miegymással, hanem valami ritmikus kettérepesztő nyomás a gátamon, ami nem sokkal volt jobb, mint előtte a tágulási fájások. Bár azt mondták, epidurál nélkül ezt is jobban érezném, ezek után biztos voltam benne, hogy jó döntés volt kérni, mert így is veszettül fájt.

A méhszáj közben eltűnt, de a baba még mindig nagyon fent volt. Végül újabb egy óra múltán végre megéreztem azt a bizonyos székelési ingert, és hanyatt fektettek, azzal, hogy tegyem a lábam a kengyelbe. (A kitolási pozíciókat illetően is azt mondta kitérően előzőleg az orvosom, hogy úgyis mindenki lefekszik, mert annyira elfáradnak a végére. És lőn. Kapott egy újabb bizonyítékot az elméletéhez, hogy miért nem támogatja a más pózt.)

Mivel látszott, hogy megtartani biztos nem tudom ott, a lábam a kengyelbe szíjazták, és instrukciókat adtak, hogy hogy nyomjak. Fogjam meg kétoldalt a két kapaszkodót, húzzam előre magam, fejem préseljem előre, és nyomjak hasizomból lefelé. Na, hát ennél abszurdabb érzés kevés van. Hanyatt fekve szülni bizton állíthatom, elég barbár módszer. Abszolút nem sikerült rendesen nyomni, mert minden erőm arra ment el, hogy karizomból húzzam magam előre, ahogy mondták, meg a fejemet préseljem (bár ebben segített Sz.) Még ejnyebejnyéztek is többször, hogy nem nyomok jól, merthogy a pöttömke ki-be liftezik, mindig visszacsúszik, mert nem tartom elég hosszan a nyomásokat. Jó vicc…

Nagyon kényelmetlen volt a kengyelbe szíjazott lábbal feküdni, ültem volna kicsit följebb, de nem tudtam a felakasztott lábamtól. Mikor ezt jeleztem, a szülésznő megrovóan mondta, hogy de hát ő kérdezte, amikor beszíjazott, hogy jó-e így. Igen, akkor jó volt, de most már nem jó, gondoltam, de meghunyászkodva visszafeküdtem.

Mikor végül sztrájkot jelentettem, és úgy nyomtam, ahogy én akartam (felül ernyedten feküdve, semmit nem húzva sehova, csak egy pontra koncentrálva nyomva), a pöttömke elindult kifelé végre-valahára. Csak homályosan éreztem, hogy valaki azt mondja, már látom a fejét, csak vettem egy nagy levegőt, és nyomtam teljes erőből.

Sz. utólag azt mondta, benne megfagyott a vér, olyan ösztönállat-üvöltést produkáltam, de én erre nem emlékszem, csak arra, hogy hirtelen valami meleg, gumiszerű, síkos izét tettek a hasamra, én lenéztem, és ott volt a gyerek… Nem hittem el, hogy itt van, és hogy vége van… Vasárnap reggel 3.50 volt.

Mellesleg a nyakán volt a köldökzsinór, úgyhogy nem azért liftezett ki-be, mert én rosszul nyomtam. És úgy éreztem, ezzel meg is világosodott számomra, miért volt bennem ez az eszelős elutasítás az oxitocinnal kapcsolatban: ha sürgetve kihajtják belőlem a babót, akkor valószínűleg úgy megszorul a nyakán, hogy nyomás a császárosműtő. Így meg volt szépen ideje kifészkelődni magának a megfelelő testhelyzetet. Nagyon büszke voltam az én ügyes kis babámra!

Elég hamar levették a hasamról, mert levetettük a köldökzsinórvért. Utána el is vitték ellátni, a párom ment vele. Én a fellegekben jártam teljesen. A lepényt a doki szabályszerűen kinyomta belőlem a hasamba könyökölve, ezt nem értettem, aztán később elmagyarázták, miért csinálták. Aztán elkezdtek varrni. Naivan kérdeztem, hogy jaj, nem sikerült a gátvédelem? Hosszú csönd, majd jön a válasz: kellett egy kis gátmetszés. Jó, gondoltam, most már ez nem érdekel túlzottan.

Azért fél óra elteltével gyanús lett, hogy mi a bánatot csinál még mindig… Összesen ötven percig foltoztak, kb. húsz öltéssel. Azt mondták, az utolsó negyed fordulatot a baba elfelejtette megtenni, olyan gyorsan jött, és amikor rakétaként kivágódott, szépen vállal keresztbe szétvitt egy vénát meg még sok egyebet. Azt csak utólag tudtam meg a páromtól, hogy az orvos teljes erőből belekönyökölt a hasamba, amikor jött ki a gyerek, így nem csodálom, hogy mindenem szétrepedt, ahogy kinyomta belőlem. De akkor azt mondták, ezért nyomta ki az orvos a lepényt, mert közben ketten fogták a vénát.

A varrás amúgy nem volt kellemetlen (még hatott az epidurál), inkább az, hogy akkor már három órája volt a lábam a kengyelben, és szabályszerűen elkezdett elszürkülni. Már könyörögtem, hogy hadd tegyem le végre, de nem tetszett nekik, hogy „hisztizem”, elég ingerülten mondták, hogy maradjak már nyugton. Arra is homályosan emlékszem, hogy ki is kapartak, mert az is kiderült előzőleg, hogy ettől nem hajlandó eltekinteni a doki (mert anélkül „elvérzik az anya”, és futott ő már vérző nővel a karjában a műtőbe stb.). Hála az égnek az EDÁ-ért, mert ebből sem éreztem semmit. Másoktól horrorokat hallottam azóta a szülés utáni kaparásról.

Aztán ennek is vége lett, letörölgettek, és végre-végre visszahozta Sz. a kisfiunkat, akit ő akkor már egy órája dajkált, remélem, nem hiszi azóta is a kicsi, hogy ő az anyja. Gyönyörűségesen szépnek találtam, és ügyesen el is kezdett szopizni. Még egy órát békén hagytak minket édes hármasban, sose felejtem el azt az egy órát. Minden fáradtságot megért, az egynapi szenvedést is, amit akkorra már rég el is felejtettem. És egy nap múlva már azt is képes voltam kimondani, hogy hát tulajdonképpen lehet még egy gyerekünk.

Kiegészítés: ma már tudom, hogy egy 38. heti burokrepedésnél ha az éretlen, felkészületlen méhszájra ráindítanak oxitocinnal, akkor nagy eséllyel jön a „nem tágultam”-szindróma, amivel aztán ritkán ússzák meg a császárt az anyák. Ma is érzek egy kis büszkeséget azért, amiért ilyen ellenséges személyzeti hozzáállás és erőszakos nyomás ellenére sikerült kitartanom amellett, hogy várjunk akár egy egész napot is, de ezért a tartásért örök hálám illeti Geréb Ágnest. Ha nincsen az ő információs hete, soha nem leszek tisztában azzal, hogy miféle következményei lehetnek, ha elindítanak egy beavatkozásspirált.

Soha nem lettem volna tisztában azzal sem, hogy természetes módon mire képes a testem, ha békén hagynak. Egy olyan testtudatosságot kaptam tőle, ami nélkül én is úgy feküdtem volna ott, mint egy darab hús, amivel csak úgy történnek a dolgok. Tőle megtudtam, hogy milyen lehet, ha tudatosan szül az ember, ha úgy érzi, kézben tartja az eseményeket, és nem csak sodródik tehetetlenül.

Áginak köszönhetem, hogy ez a kimerítő szülés végül is gyönyörű emlékként maradt meg bennem, és azt az érzést őrizhettem meg róla, hogy igenis képes vagyok megszülni a gyerekemet. Köszönöm!

Sz. Zs.

Gergő > > >
Ricsi > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.