igaz történetek szülésről, születésről

1772. nap: Nahát! Így is lehet? (Gergő születése)

1772. nap: Nahát! Így is lehet? (Gergő születése)

Miután N. két héttel korábban született, most egész terhesség alatt szentül meg voltam róla győződve, hogy megint korábban fogok szülni. Olyannyira, hogy még szülésznőt is olyat választottam, akiről tudtam, hogy a kiírásom előtt egy nappal már szabin lesz. Nem baj, mondtam neki, úgyis korábban fogok szülni.

Teljesen problémamentes volt az egész terhesség, végig fitt voltam és mozgékony. Aztán hirtelen – valószínűleg a hőségriadó idején kezdődött – képtelen voltam aludni. Órákon át forgolódtam ébren, egyre idegesebben, hogy mikor alszom már el. Feküdni persze már sehogy sem volt kényelmes, a derekam is mindig megfájdult oldalt fekve.

N. pár hónappal előbb áttért a lerakom-elalszik üzemmódról az órákon át ki-be járkálós elalvásra, amitől még inkább idegbajos kezdtem lenni, hisz amikor én már majdnem bekómáltam az álmosságtól, és azt vártam, hogy lefekhessek végre, ő, mint akit felhúztak, elkezdett összevissza rohangászni. Délutáni alvásokra így már nem is gondolhattam. Heteken át tartott ez az őrület, és a végére már teljesen kikészültem. Nem hiába számít kínzásnak az alvásmegvonás. Az orvos már írt fel valami enyhe altatót is, de az sem használt. Általában hajnali három és négy között sikerült elaludnom valahogy. Fixa ideám lett, hogy ha a picur végre előbújik, megszűnik az alvásproblémám. (Egyébként tényleg megszűnt.)

Mivel meg voltam róla győződve, hogy előbb érkezik őkelme, így a kiírás dátumától függetlenül nap mint nap vártam, hogy elinduljon végre, és a csalódottságtól, hogy csak nem indul, és megint jön egy átforgolódott éjszaka, egyre letargikusabb lettem. Hajnali kettő fele pedig mindig jöttek a negatív gondolatok, a babára haragudtam, hogy őmiatta nem alszom, és biztos direkt akar velem kiszúrni. Meg hogy tuti a császár, mert ilyen fáradtan nem lehet szülni. Tipikus elmebeteg depressziós gondolatok. Ezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert szerintem volt szerepe a szülés során történtekben.

Eljött a nap, amikor utoljára ért rá a szülésznőm. Pont szombat volt, anyukámék elkérték a hétvégére N-t. Még utolsó szalmaszálként kitaláltuk a párommal, hogy elmegyünk moziba pszichothrillert nézni, mert N-nel is azt néztünk aznap este, amikor beindult a szülés, hátha most is hat. Ki is választottuk a Tetovált lány című svéd filmet, ami egyébként szerintem szuper jó film, ha valaki szereti ezt a műfajt.

A kocsiból lemondóan felhívtam a szülésznőt, hogy hát akkor ez ennyi volt, köszönöm az eddigieket (a lelki masszázs is a szolgáltatás része nála). Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy ő még csütörtökig itthon van, addig azért hívjam, ha van valami, legfeljebb éppen ügyintéz vagy családozik, de azért hívjam, hátha ráér. Ettől kicsit megvidámodtam.

A film nem tetszett a Kishercegnek, persze, nekünk azért igen. Utána sétáltunk vagy másfél órát a belvárosban, hazamentünk, és utolsó utáni mentsvárként megittam a híres-neves bábakoktélt (ricinus, pici vodka, baracklé.) Aztán lefeküdtünk fél tizenegy fele, és rákészültem a hajnalig való fetrengésre. Ekkor már anyukám régi agykontrollos kazettáival aludtam el pár napja. Vártam a bábakoktél hatását, állítólag heves hasmenést okoz, és az beindíthatja a fájásokat.

Naná, hogy hasmenésnek nyoma sem volt. Hallgattam a relaxa zenéket, aztán órák múltán egyszer csak egy irgalmatlan rúgást éreztem a hasam alsó felénél. Gondoltam, nyugi, drágám, nehogy kirúgd az oldalamat, most alszunk, és… és ekkor, pár másodperc elteltével éreztem, hogy zúdul kifelé belőlem a magzatvíz. Teljesen lemerevedtem, az áradat meg csak jött. Hihetetlen, hogy mennyi, N-nel nem volt ilyen élményem. Páromat felráztam, rohant törülközőkért, de addigra már úszott az ágy. Én megmozdulni sem mertem, csak néztem tanácstalanul a páromra, hogy most akkor mi van.

Aztán elállt a zuhatag, és feltápászkodtam. Megnéztem a magzatvizet, szép tiszta volt, nem volt ok pánikra. Fájásom nem volt, elmentem zuhanyozni, leszedtem némi szőrt a lábamról, mert hát milyen ciki úgy szülni, biztos nem láttak még ilyet ott. Visszafeküdtem az ágyba, hogy azért a fájásokat megvárnám a kórházba rohanás előtt. Erről persze megoszlanak a vélemények, hogy mennyire kell ilyenkor fejvesztve bevágtázni, de nekem annyira rossz élményt okozott az előző szülésnél az ügyeletes orvos, aki fogadott, és akivel utána még fél napig várhattam a komoly fájásokat, miközben agyon stresszelt, hogy azonnal indítsunk, hogy most semmiképpen nem akartam túl hamar érkezni a kórházba.

Kis kitérő: egy játszótéri anyuka ajánlotta a Szülés, ahol én irányítok című könyvet, amit pár hónapja szereztem be. Egy amerikai orvosnő írta, aki hipnoszülésnek nevezett módszert dolgozott ki. Teóriája szerint ennek az egésznek nem kellene fájnia, mert ha sikerül tudatosan ellazítani azokat a belső részeket különféle légzéstechnikákkal és relaxációs gyakorlatokkal, akkor a test elvileg lazán kitornássza magából a babát. Szerinte a módszert alkalmazva a hullámzások – nála nem fájások – jelentősen rövidebbek, enyhébbek és hatékonyabbak is lesznek. Ezeket a légzéseket gyakorolgattam, ha eszembe jutott, meg a vizualizációs gyakorlatokat is, de nem vittem túlzásba. Ezen kívül eljártam egy másik kórház kismama-relaxációs csoportjába, ahol lazítottunk, relaxáltunk, és kapcsolatot teremtettünk a babával. Ez rengeteget segített a terhesség során.

Szóval feküdtem az ágyban, és számomra elég meglepő módon meg is jött az első fájás. Ugyanolyan jellegű volt, mint N-nél: köze sem volt menstruációs görcshöz, ahogy a legtöbben leírják, inkább éles, méhszájkörnyéki szúrás volt. Elkezdtem a könyvből tanult légzésmódszert meg vizualizációkat alkalmazni.

Jött még vagy három fájás ötpercenként, de úgy éreztem, hogy ezek nagyon rövidek és gyengék, biztos nem történik semmi odabent. Na igen, N-nel majdnem végig ezt hallgattam fájások közben, hogy túl gyengék és haszontalanok, tök hiába fáj ennyire, ezek biztos hatástalanok odabent. Mindenesetre mivel láttam, hogy ez már beindult, mondtam a páromnak, hogy akkor készülődjünk, megyünk szülni.

Készülődtünk szép komótosan, meg felesleges köröket téve összevissza a lakásban, ahogy az nálunk már minden indulás előtt szokásos. Nagyjából háromnegyed óra alatt össze is készültünk, hiába volt bepakolva a kórházi bőrönd. Ez alatt a fájások szépen jöttek sorra, ilyenkor a konyhapultra támaszkodtam, mert leginkább a derekam kezdett leszakadni. Mondtam a páromnak, hogy inkább siessünk, mert mégiscsak jobb ritkább fájásokkal autózni, mint sűrűekkel.

Végre elindultunk, addigra kb. hárompercesek lettek, amit a budapesti rázós utakon jóval nehezebb volt elviselni. Görcsösen kapaszkodtam a kapaszkodóba, és tényleg éreztem, hogy teljesen megfeszült testtel mennyivel jobban fáj az egész. Végül a párom már minden egyes fájásnál lehúzódott az út szélére, hogy tudjak lazítani, még szerencse, hogy éjszaka volt. De most is mondtam neki, hogy ennyire gyenge és rövid fájásokkal biztos nem megyek semmire. Mert nekem a múltkor ezt mondták ugye.

Beértünk a szülőszobára, az oldalkaputól a szülészetig is volt vagy két fájásom, ami már azért elég sűrűnek számít. Még szerencse, hogy egy szüléstörténetből tudtam, hogy be kell csöngetni, és utána a kattanás azt jelzi, hogy kinyílt a zár, be lehet menni, különben állhattunk volna ott egy napig, mert a kutya nem jött elénk.

Beténferegtünk, egy lelket sem láttunk, majd nagy sokára kikukucskált valaki a benti folyosó végén, hogy tessék, nem tudom, mit gondolt, mit akarok vajon, esetleg üdülési jogot rátukmálni, vagy ilyesmi… azért mondtam neki, hogy jöttem szülni.

Egy fiatal szülésznő megvizsgált, és nagy döbbenetemre közölte, hogy öt centinél tartok. Túl vagyok a felén! Csak néztem rá, mint a birka. Felhívta a szülésznőmet, aztán bekísért a vajúdóba CTG-zni. Itt kényelmetlen fotelek vannak, abban kell ülni CTG-k alatt.

Vagy tíz percig gyönyörűen ment a dolog, a párom, amikor a gépen látta, hogy fájásom lesz, nyújtotta a kezét előttem állva, én nekidőltem, és csináltam tovább a légzéseket, amiknek most már elhittem, hogy tényleg hatásosak. Abszolút kezelhető volt az egész, egy-egy fájás kb. tíz másodperc alatt lecsengett elejétől a végéig, és simán kibírható volt, nem úgy, mint N-nel. Fogalmam sincs, hogy végül is volt-e ebben szerepe a könyvben leírtaknak, vagy egyszerűen csak egy második szülés nem fáj annyira és slussz, mindenesetre nagyon örültem, hogy így van.

Aztán tíz perc elteltével hirtelen azt éreztem, hogy elájulok. Hanyatt dőltem a fotelben, párom felemelte a lábamat, és úgy vártam, hogy elmúljon ez a roham vagy mi. (Ilyen akkor szokott lenni, amikor tűt szúrnak belém.) Csak jó pár fájás elmúltával esett le, hogy a CTG pittyegése azt jelzi, hogy ilyenkor leesik a baba szívhangja. Elvileg gondolom odakint észre kellett volna, hogy vegyék ezt, de nem jött senki.

Innentől kezdve minden fájásnál a babát biztattam. Valahogy egyáltalán nem ijedtem meg, egészen biztos voltam abban, hogy nincsen baj, hanem csak az őt ért negatív gondolatok miatt ijesztget. Anya, rondákat gondoltál rólam, most azért kérjél bocsánatot! Hát így is tettem, ezermillió-ötvenszer elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és bocsánat, és nagyon várom.

Aztán előkerült a szülésznő, majd nemsokára beesett az én szülésznőm is, és együtt nézték nagy hümmögve a CTG-t. Felhívták az orvosomat is, hogy jöjjön, aztán bevittek egy üres szülőszobába – hogy, hogy nem, éppen az alternatív szoba volt üres. Oda bementünk, hívták az ügyeletes orvost (mert egyébként úgy volt, ahogy a szülésznőm mondta, itt normális esetben az ügyeletessel még csak nem is találkozik az ember, a szülésznők csinálnak mindent). Felültem egy labdára a CTG-vel a hasamon, és úgy ringatóztam, de a fájások kezdtek leállni. Nem is csodálom persze.

Az ügyeletes egy fiatal doktornő volt, kicsit ingerült, mondta, hogy az ájulás miatt akkor kössenek be nekem egy infúzióban folyadékot. Szóval a kanült csak nem úsztam meg végül. Mondtam nekik, hogy tűfóbiám van és el szoktam ájulni, úgyhogy lehet, hogy épp ellenkező hatást érünk el a dologgal. A doktornő rám dörrent, hogy azon vannak, hogy meg bírjam szülni ezt a babát, úgyhogy ne hisztizzek.

A tűvel a karomban kezdtem kissé lecsúszni a labdáról, látták is, hogy szürkül a fejem, nagyokat hümmögtek. Volt megint egy fájás, ahol már a szívhang a normálisabb, de még mindig alacsony tartományban kószált. Mondták, hogy azt várják, hogy stabilizálódik-e, ha nem ájuldozom. A másik kórházban ilyenkor az az ügyeletes már odakötözött volna a műtőasztalhoz császárra, az is biztos. Megnyugtató volt, hogy nem teremtettek pánikhangulatot, egyszerűen csak várakoztunk.

A szülésznőm javaslatára lefeküdtem az ágyra oldalt fekvésben, úgy folytattuk a CTG-t. Így is jött egy-két ritka fájás, a szívhang kezdett normálisan kinézni, az ügyletes dokinő ott is hagyott minket. A szülésznőm magyarázta, hogy valószínűleg a baba elnyomott odabent valamit, és ezért könnyebbült meg a pozícióváltásra. Véna cava szindróma vagy mi. A másik oldalamra fordított, úgy egészen rendbe jött a szívhang, úgy is maradtam végül. Közben vacogtam, mint a nyárfalevél, pedig már paplant is tettek rám. N-nel épp fordítva volt, szakadt rólam a víz, dobáltam lefele mindent magamról.

A szülésznőm mondta, hogy ezek után most már sajnos végig rajtam kell, hogy legyen a CTG-masina. Siránkoztam egyet, hogy nem akarok fél napig az ágyon fekve vajúdni a CTG miatt, mire megnyugtatott, hogy kizárt, hogy ez még fél napig tartson, ha egy órája öt centi volt, és kétperceseim voltak.

Végszóra beesett a dokim, és rajta is azt láttam, hogy teljesen nyugodtan tanulmányozza a CTG-met. Jót vigyorogtam volna, ha épp nem szülök, hogy milyen szakmai csodálkozással adja elő, hogy ezt hogy csináltam, hogy még a fájásaim is leálltak.

A fájások kezdtek visszajönni, az egyik alatt megvizsgált, és közölte, hogy akkor megpróbálhatok nyomni is. Azt hittem, hülyéskedik. Kizárt, hogy ilyen gyenge és rövid fájásokkal ennyi idő alatt elértem az ötujjnyit. Azt mondta, még van a méhszájnak egy kis pereme, azon segíthet, hogy nyomás közben lefejti a baba fejéről, mint egy pulcsi száját, ha gondolom. Hát nem gondoltam.

Jött két bitang erős fájás, ahogy a baba áthaladt a méhszájon, és kezdődött a feszítés. Érdekes, nekem olyan, hogy tolófájás, klasszikus nyomási kényszer nem volt most sem, egyszerűen ugyanolyan fájásaim voltak, mint addig, kiegészülve a gátkörnyéki feszítéssel, ez utóbbi már tényleg nagyon fájt.

Azt hiszem, itt kezdtem el hangokat is produkálni, meg emlékszem, azt kiabáltam, hogy nem akarok nyomni. Emiatt nem nyomtam, mert úgy gondoltam, akkor csak még jobban fáj majd. Aztán csak rábeszéltek, hogy segítsek már a gyereknek (bár a könyv szerint nyomásra nem nagyon van szükség, mert a test kihullámozza magából a gyereket – ebben valami biztos van, mert az „elpazaroltnak” nevezett fájások közben is mondták, hogy jön kifelé). (Harmadjára aztán sikerült ezt az érzést megtapasztalnom, lásd később…)

Ekkorra már a párom beült a hátam mögé a falhoz támaszkodva, én nekidőltem félig oldalra kicsavarodva, egyik lábam a doki ölében (aki az ágyon térdelt), a másik oldalra kidőlve, így volt a legkényelmesebb egy kis ideig. Utána már szívesen változtattam volna pózt, de sajnos senki nem kérdezte meg, hogy jó-e nekem, ha így maradok, nekem pedig megszólalni, megmozdulni sem volt erőm, így végül végig így maradtam.

A szülésznő csinálta a gátmasszázst is, aztán néha tudatában voltam, hogy a bábakoktél így hat óra elteltével hat is, de hát az ő bajuk, ha ebben a kórházban egyáltalán nem lehet beöntést kapni… szóval szerencsére abszolút nem érdekelt, hogy ciki vagy nem ciki.

A doki egyszer csak elkezdett hangosan vezényelni, hogy jó, most jön át a feje, most állítsam meg, igen, most ne nyomjak, most halad át, na, most egy kicsit nyomjak, állj – én nagyon igyekeztem mindent úgy csinálni, azt hiszem, közben olyanokat kiabáltam, hogy gyere, gyere ki! Amikor nem volt szabad nyomni, az olyan érzés volt, mintha smirglivel csiszolnák az alfelemet, ahogy a bőr lassan feszült szét a baba feje körül, ahelyett, hogy nyissz, hirtelen lett volna neki egy nagy lyuk – hát őszintén szólva a gátvédelem semmivel nem kellemesebb, mint a gátmetszés, maximum utána jobb ezerszer.

Hallottam, hogy igen, jó, kint van a feje, aztán megint nyomjak, ne nyomjak, állj, igen, most még egyet, és hirtelen mint a nyíl, kicsusszant ő. És most végre láttam is, mert nem hanyatt fekve, égnek kötözött lábbal szültem, mint három éve. Olyan kicsi volt, és nem hittem el, hogy tényleg itt van, és ennyi volt az egész… A párom mögöttem meg azt ismételgette, hogy itt van, itt van, nézd, itt van. Az egész három és fél óra alatt lezajlott a vízelfolyástól kezdve, elképesztő volt.

Együtt voltunk még vagy egy órát, mielőtt először elvitték volna rólam, azalatt még a szopiig is eljutottunk. Közben elég hamar meglett a lepény is, egy nyomásra kicsúszott valami puha dolog, ez egyáltalán nem fájt. Meg is néztem utána, egészen máshogy képzeltem. Nem látszott állítólag rajta semmi különös, a babának nem volt a nyakán a zsinór, a zsinór szép telefonzsinór-szerűen csavarodott, tehát volt helye nyúlni is, szóval nem látszott semmi konkrét ok, hogy vajon miért szórakozhatott a szívhangja. De én tudom…

A doki megszemlélt alul, és mondta, hogy majdnem tökéletes az eredmény, egy darab öltést javasol egy felületi sérülés miatt, úgymond „a későbbi zavartalan használat érdekében” – mondtam, hogy jó, legyen. Szúrt érzéstelenítést, az kellemetlen volt pár másodpercig, aztán az az egy öltés szinte nem is volt érezhető.

Meg is dicsért, hogy milyen jól követtem, amiket mondott, nem hitte volna, hogy meg tudom állítani a babát, amikor kell, mert annyira erősen jött kifelé minden nyomásnál, hát igazán büszke voltam magamra.

Felöltöztetve is visszakaptuk G-t, és megint volt egy zavartalan óránk hármasban, közben a doki bukósisakkal a kezében bejött elköszönni. A szülésznő is elbúcsúzott, jött egy nővér, hogy levisz tolókocsiban, mert egy emelettel lejjebb van az osztály.

Végül reggel hét körül foglaltam el az ágyamat, de G-t csak dél körülre sikerült visszaszereznem, annyira túlterheltek voltak a csecsemősök meg a gyerekorvos. Aztán már végig együtt voltunk, és azóta is.

Sz. Zs.

Nándi > > >
Ricsi > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.