igaz történetek szülésről, születésről

1767. nap: Erőszak

1767. nap: Erőszak

0 óra: A szokásos éjszakai langyos fürdőt vesszük Vánjámmal, amikor egy köhintésnél úgy lövell ki belőlem a magzatvíz, mint egy ágyúgolyó. „Vánjácska! Azt hiszem, megtörtént a csoda!” – kiáltom és felugrom; boldogság önt el, fel sem merül bennem, hogy mi vár rám, biztosan tudom, hogy minden tökéletesen gyönyörű lesz…

Várjuk a kontrakciókat. Éjjel egy óra van már, amikor az első erős és határozott fájás tudatja velem, merre tart e boldog várakozás útja… Egyre sűrűbb, egyre erősebb, egyre kimerítőbb összehúzódások jönnek, egyre kevesebb az önkontrollom, gyengülök, és az is felmerül, hogy esetleg nem leszek rá képes. Érzem a babát, érzem, hogy ő is küzd, de lassan már nem gondolok rá, csak arra, hogy túl kell élnem…

Szinte már görcsös akarással próbálok sodródni, s közben az órát lesem, hogy bábát hívjunk, de a kétperces fájásoknál már nem telik az idő. Két fájás közt már nincs idő gondolkodni, erőt gyűjteni, imádkozni vagy hinni bármiben, bárkiben, akár önmagamban. (Vánjám azt mondja, imádkoztam.)

Fáj, fáj és rögtön újra fáj. Ha az összes csontom szétroppanna egy ilyen pillanatban, észre sem venném. Sohasem érdekelt a testi fájdalom, leüvöltöttem vagy vizsgálgattam, nem hagytam uralkodni, és most padlóhoz nyom, a sarokba szorít, megaláz, miközben valami ismeretlen alázatot keresek felé.

Lassan megértem, hogy mennyire nem készültem fel, mennyire jól le kellene fájni most minden sérelmet, mennyire megélni, mennyire átjárni ez állapot minden kis zegzugát. Várom, hogy „felkapjon a szél, és menjen minden magától”, de elnehezült ólommadár próbálja mozdítani képzelt szárnyait, miközben nézi az önbizalom pokolba hulló, szertefoszló pihéit.

Micsoda lehetőség! Micsoda káprázatos átalakulás! Miközben én túlélek vagy feladok, és közben el sem kell döntenem. A testem kiürül, távozik minden béltartalom, megszűnik a gyomrom, a lélek helyet keres magának e nagy, üres fájdalomgömbben, de a lánynak már túl sötét és hideg, az anya még nem talál bele, hogy kristálytisztává fényezze…

Bábatanonc érkezik. Nagy, puha asszony, nyugalmas, figyelmes; muskotályzsályás, tejes, forró borogatást tesz rám. Ez megnyugtat, de a következő fájás eloszlatja a pihenés homályos mosolyát.

Megérkezik Zsuzsi, doula, négy gyermek anyja, négyszer élte ezt át, s mindig ott lenne, hogy újra és újra megérintse. Mintha legkedvesebb játszópajtásom lenne, nagyon jólesik látnom, ahogy át-átlibben előttem. Puha szövetekkel borítja a padlót, anyaméhet készít a szobába, hogy közelebb legyek a tűzhöz és a kályhához is. Egyszer csak itt van Ági is. Határozott, azt sugallja, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. 4 cm-re tágultam.

Átvillan, hogy nem bírom tovább. Az is, hogy meg akarok halni, most. Azonnal. De nem lehet. Újra próbálkozom, de nem megy. Soha nem éltem ennyire. Kénytelen vagyok azt gondolni: már 4 cm, azt a hatot már simán megcsinálom. De Ági vérnyomást mér és ijesztget, hogy magas, hogy kórházba kell menni. Meg sem hallom, amit mond, ilyesmi nincs a pakliban.

Aztán néhány ólomnehéz, gyötrelmes fájás a fürdőkádban, és már össze is csomagoltak. Menjünk. Már nem érdekel. Daraboljanak össze, csonkítsanak meg, tiporjanak, alázzanak, megérdemlek minden szenvedést, amiért nem tudok úgy sodródni, ahogy kell; jöhet bármi, csak a baba, a baba ne sérüljön!

E. bababarát kórház, oda megyünk. 10-15 fájás a pokolban és már ott is vagyunk. Zsuzsi másfél óra alvás után van, de velünk jön, tudja, hogy szükség lesz rá, tudja, hogy kell a tudása testről, törvényről, orvosról, csőlátásról, és kell a ragyogó szeme, hogy néha-néha megmosdjak valahol, ha rám telepszik a kórházi mocsok. Naiv, de határozott lányt alakít, azért, hogy ne szítsa tovább az orvos kedélyeit, s talán, hogy kicsit összezavarja. A szobába kell mennem, felfeküdnöm az asztalra, ahol a „császáros után már föltakarítottak”.

Na, most minden maradék agyamra és erőmre szükség lesz. A vérnyomáscsökkentésért jöttünk be (úgy hiszem, azért, hogy kissé elaléljak), de a vérnyomásom senkit nem érdekel, csak a harmadik felszólításra mérnek. Kaphatnék fájdalomcsillapítást? Nem, nincs, mert amit használtak, túl sokszor okozott tüdőelégtelenséget. Jön az infúzió oxitocinnal, vákumfogó, nyomkodás stb. Egy órán belül megleszünk, „Engedjék, hogy végezzem a munkámat!”… (Miért nem érti, hogy nincs munkája?)… „Nem, nem ihat!”… „Ezeket itt írja alá…”

Hát jó, akkor most meghalok. Ismét nem megy. Jó. Akkor megcsinálom. Meg kell csinálnom, de maga kimarad… Az ijesztő, de még mindig inkább értetlenkedő doktor úr négy-öt fájásonként rám néz, és győzködni próbál a módszereiről, meg arról, hogy „a lányával is ugyanezt tenné”. Időnként eszembe jut, hogy a gátmetszést aláírtam. Aláírtam, hogy ne vegye ki belőlem azonnal a babát, mint az esetleges peres eljárás tárgyát. Aláírtam, mert már nem érdekel, vágjon ketté, csak hagyja végre, hogy megszüljem a babánkat, adja meg nekem az esélyt, hogy szembenézzek önmagammal, és megszüljem úgy, ahogy szeretném!

Kezdem érezni, hogy jól mennek a dolgok, már megkezdődtek a kitolások, de ezt rajtam kívül senki sem tudja. A doktor úr vizsgálat címén kétszer úgy nyúl a méhszájamhoz, hogy felgyűrni próbálja a baba koponyáján, elhúzódom, de többet nem tehetek, ez megnyomorít. Zsuzsi vitatkozik vele egy sort, hogy erre miért nincs szükség, de pontosan tudja, hogy meddig mehet el, tudja, hogy ha elküldik, azt nem bírom el, tudja, hogy mellettem a helye.

A doktor úr már nagyon ideges, nem fér bele neki, hogy nem ő dirigál. Rettegek, amikor újra meglátom. Oxitocininjekció a lábamhoz készítve, konzíliummal és vákumfogóval fenyeget. Emlékszem, tudom, hogy nem írtam alá a papírt, hogy nélkülem eszközhasználatról vagy műtétről dönthet; remélem, amíg magamnál vagyok, nem tehet semmit.

Újra benyúl, hogy vizsgálatot tartson, úgy fogom magam vissza a tolásnál, ahogy csak tudom, hogy nehogy sértse a baba fejét. Elégtelennek ítéli a tolásokat. Örülök az elégtelennek, hogy nem feleltem meg neki, nem akartam, hogy hozzáérjen; elégtelen, tehát nem tudott kárt tenni a babámban. Már kinéztem a tálcán a szikét, amit belevágok, ha a legkisebb karcolás lesz a babánkon.

Zsuzsi azt javasolja, engedjem be az oxitocininfúziót, hogy mást ne csináljon. Nem tudjuk tovább húzni az időt, ráadásul jelen lesz a szülésnél ez az ember. Mélyen megalázó, tudom, hogy nagyon közel vagyok, tudom, hogy menni fog, de ez már nem érdekel senkit. Már azt magyarázza, mikor hogy vegyek levegőt, és hogy hogyan görnyedjek, fogjam a lábam stb. Mindenemmel arra törekszem, hogy kizárjam, hogy egyetlen szava, gondolata meg ne érintsen…

Egyik kezemmel Zsuzsit fogom, hogy el ne vigyék, hogy érezzem a jelenlétét, a jelenségét, az anyaságát, csak össze ne roppantsam a törékeny, finom kezét… Vánjámat szorítom, ahogy csak tudom, hatalmas arany tölgyfa árnyékába húzódom, és itt mellette, őbenne akarom megszülni a babánkat, itt akarok életet adni.

Még beszűrődik a nehéz, hipós levegő, meg a hangzavar a rádióval, hogy jól szórakozzunk, de a neonok vakító fényét lassan lefedi a hatalmas tölgyfa árnyéka, levelei arany madarakká válnak, belém költöznek – érzem az akaratát, a segítségét… kicsiny fények születnek bennem, érzem, hogy megérkezik… sejtről sejtre, lassan szakadok szét, ahogy bújik elő belőlem a csodás palánta, mindjárt megláthatom, a bőrömön érezhetem…

Meghallom, ahogy a doktor azt mondja: most pihenjünk, most ne nyomjak, még két tolás és kint lesz a teste, de a babám előbújik és beleordít a mondatába. Érzem, hogy megszúrtak és megvágtak, azt is tudom, hogy az indok, hogy „a munkáját végezze”, már nem érdekel (így utólag: még nem érdekel), a fő, hogy a babát nem érte baj…

Kimerült, elhagyott testemre fektetik, látom, ahogy lilás vörös bőre lassan élettel telik, szemében megcsillan a lélek. Visszaérek, hogy összetalálkozzon a tekintetünk, ott akarok újjászületni, ott, az ő szemeiben.

Drága Ági! Drága Bárki, akivel megosztod ezt a levelet! Csak írtam, írtam ki magamból, de most Hozzád szeretnék szólni, eljuttatni Neked, Nektek, hogy mire jutottam, mik történtek bennem, velem, talán hasznos lesz számotokra.

…Ma sem tudom, van-e jelentősége, hogy feltéptük a múltat a 37. heti beszélgetéskor. Azt kérdezted: volt-e olyan esemény az életemben, amit erőszaknak éreztem? Én: Igen. Te: Elmondod? – és én elmondtam. De ha azt kérdezted volna: El akarod-e mondani?, azt mondtam volna, hogy nem szívesen, mert nincs rá szükségem, hogy ezek a dolgok velem legyenek…

Talán jobb lett volna a párcsoporton, hogy távolabb legyen a „nagy eseménytől”, de talán nem odavaló… nekem eszembe se jutott gondolni rá… Sz. újjávarázsolt. Beszélgetésünk után gondolkodtam még néhány napig erőszakról, férfiakról, emberekről, akinek hagytam, hogy megérintsenek, vagy arról az életszakaszomról, amikor annyira undorodtam magamtól, hogy akartam is, hogy megalázzanak.

A vajúdáskor a bábainas megsimogatta a nyakamat, és fájdalmat éreztem, fojtó, szorító érzést, de el is tűnt a pillanattal. Az viszont, hogy Ági rákérdezett, hogy nem ezen dolgok miatt nem tudom-e elengedni magam, kifejezetten rosszulesett. (Olyan volt, mint amikor az orvos azt mondta: ha nem adja be nekem az oxitocint, itt ülhetünk napestig.)

A valódi probléma sokkal mélyebbről való. Mindig tudtam róla, beszéltük is, csak azt nem tudtam, hogy orvosolni kell.

Akkor szembesültem vele, amikor itthon voltunk, hárman összebújva, tökéletes szimbiózisban lélegeztünk, csodálatosan fáradtak voltunk, és mindhármunkban ékes kristálykapu nyílott egy új élet felé, a teljesség felé. Vánjám minden puha párnát és takarót, paplant az ágyba hozott, duruzsolt a tűz, a babánk mellemen cuppogott, csupa csodálkozás és elégedettség sugárzott hatalmas, azúrkék szemeiben. Így jött el a reggel. Életem legszebb és legfontosabb reggele.

És beállított az anyám. Még meg sem szólalt, amikor átvillant rajtam ugyanaz az érzés: meg akarok halni, most. Jött a démon, hogy megfertőzze puha anyaméhünket…

Elmondta, hogy a baba mindjárt megfázik, és megfullad a takaró alatt, és bölcsőhalált hal, mert hason fekszik stb., stb. Hozta a szokásos disznósültjét, amikor egész várandósságom alatt azért könyörögtem, hogy állati terméknek még nyomát se kelljen tapasztalnom az otthonomban, aztán összeállíttatott még egy töltött húst Ivánnal, hogy süsse meg…

De persze kaptunk műanyag pelenkát a biztonság kedvéért, irritatív szagú popsitörlő kendőt, műanyag cumisüvegeket, hátha szoptatni se tudok, és még és még műanyagot minden mennyiségben, hogy rákényszerítsen a környezetszennyezésre, az ő „civilizált világára”, amire mindenképp szükség van, ami KELL, mindent idehord, ami az ő élete, mindent, ami ő és nem én, és ami sohasem leszek…

A lázmérőkön, gyerekgyógyszer-katalóguson stb. már nem akadtam fenn; a gyereknek betegnek kell lenni ahhoz, hogy gondoskodhassunk, anyák lehessünk. Lehetőleg kórházban. Ott, ahol a pénzes-borítékos anyának mindig igaza van, s a gyereknek olyan baja van, amit a szülő csak kíván, s amint kiteszi a lábát a kórházból, a gyerek csak szimulál.

Tizennégy éves koromig jártuk a rendelőket és a kórházakat, amikor végre rájöttem, mi folyik itt és leállítottam: iskolába akarok járni, és élni akarok, mint a többiek. Nos, iskolába járhattam, máshova nemigen, még a könyvtárazást is ellenőrizte… (Hogy megjutalmaztam-e?)

És itt álltam várandósan és boldogan, és jött, és a hasamat simogatta, és puszilgatott és rám tekeredett, mint egy kígyó, és én undort éreztem. Igen, beszéltünk, beszéltünk százszor; én beszéltem, ő pakolt vagy más fontos dolga akadt.

Aztán megvett és idehordott mindent, kiskádat, százszor mosott, kellemetlen tapintású, túrkálós ruhákat, mindenféle ízléstelen babaholmit, lehetőleg világoskéket és fröccsöntött műanyagot. Mindig megelőzött. Nem hagyott nekünk semmit, mi nem babázhattunk, mert már gondolni sem akartam rá, hogy bemenjek egy bababoltba, vagy a kisfiamra álmodjam a legfinomabb, puha pamutruhácskát, miközben a kezemben recseg a szúrós nylonból kötött kis kardigán. (Uramisten! Még a kiságyért meg a bababútorokért el sem mentünk, meg ne sértődjenek!)

Igen, ért erőszak, az édesanyám. Igen, pokollá tette a gyerekkoromat, előbb az ivással, és egy férfival, aki naponta agyba-főbe verte, és akihez elmondása szerint azért KELLETT hozzámennie, hogy nekem legyen apukám.

És igen, megjutalmaztam, amikor leszokott és elvált. Rengeteget segítettem neki a munkában, több tíz tankönyvet illusztráltam, munkahelyi rajzait készítettem helyette, ha fáradt volt; jól tanultam, sorra nyertem a versenyeket minden képzőművészeti és irodalmi ágban. Kiszolgáltam az értékrendjét, hogy elvárása szerint büszke lehessen rám, holott ez nekem tényleg semmit nem jelentett.

Aztán főiskolára mentem, oda, ahova ő akarta. És igen, sohasem kérdezte meg, hogy én mit szeretnék, vagy ki vagyok, hogy mit gondolok hitről, szerelemről, családról, életről vagy egy filmről, egy cukorkáról. És, ha én mondtam, nem figyelt…

Nem, semmiképpen sem szülhetek itthon. Kórházba kell menni, az az ő terepe. Aztán megenyhült, amikor mondtam, hogy hoztok gyógyszert, defibrillátort, persze inkubátort is, mindent. Ági a legjobb, a legelismertebb ORVOS a szakmában…

Az utolsó hétig könyörgött, hogy hadd legyen itt, aztán tudatta velem, hogy ki fog jönni, ha akarom, ha nem. Szinte minden nap kijött. Nem telefonált, csak besétált a szobába, és hozta a sült húst meg a nyerset a múlt hétről, amit elfelejtett hűtőbe tenni.

Tudtam, hogyha itt lesz, akkor kórházba megyünk, mert majd mindenkinél jobban látja, hogy milyen rosszul nézek ki, és ha ennyire fáj, akkor nem maradhatunk itthon stb. Szóval mindenképpen elintézi, hogy bemenjünk, hogy érvényesüljön, hogy szükség legyen rá, hogy gondoskodó „anya” legyen.

Igen, Ági, volt erőszak az életemben, a legnagyobb: nem akartam anya lenni. Istenem, mindjárt belehalok, hogy ezt leírtam, de így van. Akartam szülni, életet adni, és ahogy Veletek voltam és a többi várandóssal, a párokkal, ide akartam tartozni, világra hozni a kettőnk csodálatos babáját; szülni akartam neki, érte, azért, hogy a Társam, a másik felem, azért, hogy Család legyünk, hogy üvöltsön a világba, hogy összetartozunk.

De anya lenni nem akartam. És nem tudtam, hogy az anyaság ugyanabban a metamorfózisban születik. Nem akartam anya lenni, ez a vergődő szerencsétlenség, aki sohasem volt képes megnyílni, átadni magát senkinek és semminek, még önmaga vagy gyermeke előtt sem. Nem akartam ez lenni, és nem is tudtam megküzdeni vele.

És itt vagyunk, jön minden nap, és sulykolja, hogy a gyerek beteg lesz, és kórházba kell mennünk. Oda, ahol „felnőttem”, oda, ahol „szimulálok”, ahonnan nagyon szeretnék hazamenni, és ezt többször szóvá teszem, de amíg anyu tolja a borítékot, nem tehetek semmit.

És most itt feküdtem az asztalon, meg a poklok poklában, életem legfontosabb pillanataiban, és az orvos azt mondta, miután felgyűrte a méhszájamat a baba koponyáján, és én sikoltottam a fájdalomtól és megalázottságtól, hogy „ez nem is fájhat ennyire”. (Most úgy érzem, mintha egy tőrt húztam volna ki magamból.) Zsuzsi valahogy úgy reagált a jelenetre, hogy ne törődjek ezzel a barommal, fogalma sincs, miről beszél, és először láttam gyűlöletet a szemében.

Aztán ugyanennek az embernek – aki azon túl, hogy az anyám „cinkosát” képviselte – megengedtem, hogy sebeket ejtsen a méhemen, hogy a babám tökéletes kijövetelét veszélyeztesse, és azt is, hogy elvágja a nemi szervemet. Hogy odanyúljon, belemarkoljon és megvágjon, megsebezzen.

Amikor Iván először érintett sok-sok év után, sok-sok év óta úgy vágytam az ő tiszta és tisztító érintését, mint e csöpp baba az első korty igazi tejet a böjt után; akkor megfogadtam, hogy soha többé nem engedem egyetlen „baromnak” sem, hogy bemocskoljon. Fáj, hogy nem tarthattam be.

És, ha van mit „lefájni” vagy „levajúdni” rajta, akkor menni fog a következő szülésnél. Menni fog, mert bár szennyes erőszak, hogy nem őrizhettem meg magam Életem Párjának, de lassan begyógyul a seb, már fel tudok állni, csak néhány percig sírok, ha eszembe jut, és már több mint három órát tudok aludni anélkül, hogy felriadnék egy rossz álomra, ami megtörtént.

Tényleg túl leszek ezen, amin nem leszek túl, az az anyám. Nem tudom, merek-e szülni úgy, hogy még él. Nem tudom, kudarc volt-e, úgy érzem, az volt, de ha az volt, hogyan tudtatok volna Ti segíteni. Csak azt láttam, hogy a Ti kiegyensúlyozottságotok, „bábai” nyugalmatok milyen új utat mutat nekem, milyen lélektisztító igaz forrást, a szülést.

S talán azt gondolod most, én is megmártóztam benne, hiszen nem írnám le ezeket, de sajnos, nem így érzem. Most a babánkban éledek újjá, s minden kereső tekintetem a Világ felé fordítom, e Világ felé, amit Ti ismertek és én nem, csak az utolsó pillanatban érintettem.

Mit lehetett volna tenni idekint? Nekem (részemre) talán mindent csupa-csupa virágillattal, szirommal borítani, gyertyafénnyel teletűzdelni a házat, talán, ha valaki azt mondta volna: „gyönyörű vagy”, nem gondolom közben, hogyan lehetek ilyen szánalmas, hisztis szerencsétlenség. Valamit megtalálni idebenn a legmélyben, a legvédettebb „bugyorban”, megláttatni velem annak fennségét, megérinteni bársonyát… Istenem, milyen törékeny művészet ez a Ti munkátok…

Talán Zsuzsival megtaláltam volna, talán a Szeme tükrében meglátom, ha itt maradunk, ITT, Életem-Otthonom, a tisztaság és újjászületés völgyében, Vánjám úgy mondja: „Isten tenyerén”.

Köszönöm, hogy meghallgattál, köszönöm, hogy elmondhatta Neked, Nektek. Köszönöm, hogy gyönyörű Szívetek érezhetem.

Szeretettel és szerelemmel ölel Benneteket:

J.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.