igaz történetek szülésről, születésről

506. nap: Nünüke (Rebeka születése)

Megjelent: 2012. febr. 23.

Ez a szülés később indult, mint az előzőek: már csak négy nap volt a kiszámított időpontig. Megkérdeztem magamban Nünükét, van-e baja, és mikor születik. Azt „mondta”: „Bízz bennem!”, és óriási betűkkel: „MA.” Arra gondoltam, talán azért nem siet, mert túl nyugodt vagyok, így sok helyre elmentem: a kislányomért oviba, majd NST-re („Ez rossz, nem mozog, meg kell ismételni délután a szülőszobán” – oda nem mentem el), aztán egy óra játszóterezés, majd a nagylányomért iskolába, ahonnan hazahoztuk az összes cuccát, tornazsákot, este meg intimtornára. Mindenkitől búcsúzkodtam mindenhol.

Itthon aztán egyre komolyabb összehúzódásokat éreztem, telefonáltam 11-kor Áginak, hogy még ne jöjjön, de tudjon rólam. Járkáltam, lélegeztem. Fél egykor újra telefonált Ati, hogy jöjjenek, de ne siessenek, fél kettőkor meg is érkeztek, táskával. A nappaliban akartam maradni, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl, és próbáltam csöndes maradni. A fájások egy kis időre leálltak, kértem a bábákat, hogy ne figyeljenek engem, kimentek a szobából, erre újra sűrűsödtek a fájások. Ati masszírozására egyből ellazultam, a bábáknak szóltam, hogy nyugodtan bejöhetnek, ők meg csak erre vártak. Adtak Atinak mandulaolajat.

Sok idő múlva megkérdeztem, miért forralnak vizet, mire mondták, hogy borogatásnak, így kipróbáltam. És ami addig kínzó fájás volt, most nevettem közben… Juli javasolta, hogy a babzsákra támaszkodjam, és ez egyúttal a hangom csöndesítésére is jó volt. Észrevettem, hogy ha függőleges vagyok, sokkal hevesebb a fájdalomroham. Kezdtem érezni feszítést, nyomási ingert, Ági pedig néha bíztatott, például „az a jó, ha rossz”. Vagy: „Mindig van pihenő”. Én meg: „Nem bírom! Miért? Miért?” (Miért kell ennyire fájnia, ha az állatok nem szenvednek ennyire? – gondoltam.) Időnként rondán is akartam beszélni. Irigyeltem a bábákat, amiért ásítoznak, ugyanakkor ez meg is nyugtatott, mert ezek szerint minden rendben van. Egyszer Atira néztem, és megdöbbenve láttam, mennyire kimerült az arca, ekkor jöttem rá, hogy ez csak nekem annyira magával ragadó, hogy nem is érzékelem az idő múlását, de bizony hamarosan hajnalodik.

Nünüke végig mozgott bennem, amin meglepődtem, de örültem, hogy jól van, és a röpke, egyáltalán nem zavaró szívhang-hallgatások is remek állapotot mutattak. A bábák egyáltalán nem beszélgettek vagy suttogtak. Kitolás közben úgy éreztem, szétszakadok, de tudtam, hogy nem, és akarattal nem sokat kellett rásegítenem a nyomásra, magától jött. Szóltam, vigyázzanak az aranyeremre. Éreztem, hogy Nünü szépen jön lefelé. Megfogtam a feje tetejét, de jó volt! A feje után hamar kinyomtam a testét is, gluggy, és úgy maradtam négykézláb.

„Sírjál már egy kicsit!” ‒ mondta Ági a babának. Lassan hátranéztem, sírt picit, ámultam, mekkora nagy, és a lányok is bejöttek megilletődve. Látták, hogy lóg belőlem a köldökzsinór, aztán hanyatt feküdtem, rám tették Nünükét takaróstul, szopizott.

Körülbelül 15-20 perc múlva visszatérdeltem a méhlepény kinyomásához, a lányok biztos döbbenten nézték.

Zuhanyoztam, kerek volt a világ, nagyon kerek.

Sz. B.

Mariann > 

Véletlenül kiválasztott mesék.