igaz történetek szülésről, születésről

1707. nap: Szeretettakaró (Lídia születése)

1707. nap: Szeretettakaró (Lídia születése)

Szerintem, akinek született már koraszülött babája, annak mindig ott motoszkál a fejében: „Csak a 37. hétig bírjuk ki!” Nálunk is így volt ez, meg egy csomó elhatározás, hogy mit fogunk másképp csinálni, mint először. Másik orvos. Másik kórház. Másfajta várandósgondozás. Ha ezek megvannak, az eredmény is más lesz.

Kerestünk egy másik orvost, vele egy másik kórház is jött, és másfajta gondozás is. Minden sokkal jobban működött. Emlékezett az orvos a feleségem nevére, amikor elmentünk. Ez nagy szó, mert az előző még a 30. hét környékén sem tudta, hogy hívják. Havonkénti találkozó, és ígérgetések, hogy „Nem, nem veszik el a babát!” „Megpróbáljuk gátmetszés nélkül!” „Ambuláns szülés nem, de gyorsan hazamehetnek! A tb csak akkor fizet, ha bennmaradnak!” „Nem fogom lekésni a szülést, még ha gyorsak is lesznek!”

Persze kérdéseink is vannak. Az első mellett hogy fogjuk bírni a második várandósságot? Aztán a két kicsivel hogyan fogjuk bírni? Eggyel is olyan nehéz! Szüléskor ki fog vigyázni a nagyobbra? Hogy fogja anya nélkül kibírni néhány napig?

Lélegzet-visszafojtott számlálás a 37. hétig. És megvan! Túl vagyunk rajta! Most már inkább távolodjunk a dátumtól, csak nehogy elvegyék megint tőlünk. Már a második CTG-re készülünk, amikor egy délelőtti babamamaklub után kora délután hív a feleségem, hogy jobb lenne, ha hazamennék. Jól jön ki a tömegközlekedés, viszonylag gyorsan hazaérek, közben megjön Anyu is, hogy vigyázzon Abigélre.

Bemegyünk a kórházba CTG-re, és egyre jobban jönnek a fájások. Az orvos éppen ügyeletes, a szülésznő meg alapból ott van, hiszen egyeztetett időpontra jövünk. Hát ebből ma szülés lesz. Az orvos burkot repeszt, hogy megnézzük, milyen a víz színe. Minden rendben.

Kapunk egy szülőszobát, és magunkra hagynak. Remek! Pont így akartuk! Biztonságban vagyunk, ketten vagyunk, de ha kell, kérhetünk segítséget. „Ne ülj már ott azon a széken!” – lehetnék egy kicsit aktívabb is.

Nemsokára hívjuk a dokit, mert közeledik az idő. Viszont mostantól már nem mi irányítunk. Nem lehet guggolva vajúdni, szülni pláne nem. „Tessék az ágyra felfeküdni! Apuka fogja meg a másik lábát, és nyomja vissza! Ne kiabáljon, az erőt a kitolásra összpontosítsa!” A szülésznő próbálkozik masszírozni a gátat, de az orvos lehűti. Muszáj gátat metszeni (nem tetszik neki a korábbi metszés, varrás végeredménye, ő jobbat tud csinálni, aminek majd később Apa is, Anya is nagyon fog örülni)!

Most is gyors a szülés, és a Baba ott van Anya mellkasán. Olyan látványban van részem, amire még ma is pontosan emlékszem: Lidi ott fekszik Anya mellkasán, aki nagyon el van fáradva, de két kezével öleli, és olyan szeretettakaróba bugyolálja újszülöttjét, hogy annak szemén látszik, mennyire élvezi azt, ahova most került. Ezt akartuk, hát megvan. Elkísérem őt a fürdetésre, de én nem merem megfogni, olyan pici.

A feleségemet összevarrja az orvos, nagyon büszke magára és a végeredményre. Hármasban magunkra maradunk, két óra csak a mienk. Nagyon jó így közösen. Szopizni próbál, és tud is. Ez sem adatott meg előző gyerekünknél.

Letelik a két óra, a babát megvizsgálja egy gyermekorvos, a feleségemnek segítek lejutni az osztályra. Megvan a helye, és az ígéret, hogy hamarosan hozzák a babát. Én azt már nem várom meg, megyek haza a nagyobbhoz, biztos neki is szüksége van rám.

Másnap tudom meg, hogy nem hozták olyan egyszerűen, hanem berakták egy inkubátorba, mert fázott. Micsoda? „Az anyja nem tudja megmelegíteni?” Erre kapta meg a feleségem a babáját, néhány szájhúzogatással együtt.

Másnap jön a nagy pillanat. A két testvér találkozása! Mit fog szólni a kicsihez? Már amikor belépünk a szobába, mindketten elsírjuk magunkat. Abigél nagyon meg van illetődve. Megsimogatja! „Mozog!” – kiálltja fel. Nem akar Anyától elválni, vele akar maradni. „Nem lehet! Haza kell mennünk. Nem maradhatunk itt.” Ettől féltünk, most ezért sírunk! Milyen ostoba szabály, ha jól van a baba, akkor is benn kell maradni.

Másnap már be se merem vinni Abigélt. Mikor jöhetnek már haza? Ezt nem lehet kibírni! Jön a hétvége, az nem lehet, hogy ne mehessünk haza.

Szombat reggel újra megnézi a gyermekorvos, a feleségem könyörög, és nyer. Gyors telefon, hogy menjek értünk, zöld utat kaptunk! Amikor bemegyünk értük, Abigél is nagyon boldog, hogy végre nem kell anyától elválni. Most újra örömünkben sírunk. Így lettünk mi négyfős család.

M. P.

Lídia születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.