igaz történetek szülésről, születésről

733. nap: Ezt így nem lehet (Lídia)

733. nap: Ezt így nem lehet (Lídia)

A klinikára soha többet nem mentem vissza. Olvastam valahol, hogy létezik bababarát kórház. Szuper, oda megyünk, az való nekünk! Közel van új otthonunkhoz, és ismerek valakit, aki ismer egy orvost. Második gyermekünk születésének méltó helye lesz.

Az orvostól el vagyok ájulva. Megismer, egy idő után már tudja a nevemet is. Képben van, ha telefonom hívom. Választok egy szülésznőt is, az orvos ajánlja.

Amikor közeledik a szülés, megpróbálok érdeklődni a gátvédelemről. H. doktor azt nekem nem javasolja. A klinikán csúnyán varrták össze, majd ő most szépen plasztikázza, és nagyon boldogok leszünk a férjemmel! Nem nagyon értem, de hiszek neki. Megígéri, hogy a harmadiknál már nem lesz gond. Ez megnyugtat.

A 37. hetet betöltöm, örülünk. Pár nap múlva furcsán érzem magam. Délután elaltatom a kétévest, áthívjuk nagyit, indulunk CTG-re. Mire beérünk a kórházba, már ötpercesek a kontrakciók. Pont ügyeletes H. doktor és a szülésznő is. A gép nagyon szapora szívhangot mutat. „Burkot repesztünk!” „Azt muszáj?” „A gyerek érdeke, meg kell néznünk, hogy milyen a víz!” „Na, jó, a gyerekért mindent.” A víz kicsit zöld. Én nem látom annak, de nem vagyok orvos…

Egyre erősebbek a hullámok, férjem átrendezi a szülőszobát, egy szivacsot rak az ágy mellé. Ott térdelek, és így jó. Magunkra hagynak, majd szóljak, ha kakilni kell. Érzem, hogy elindult a baba, de még nem szólok. Végül férjem szalad ki a folyosóra, hogy valami van.

Azonnal másszak fel az ágyra, mert ezt így nem lehet! Jó magasra emelnek, H. doktor derekáig. Egyik lábamat H. doktor nyomja a hasamhoz, másikat a férjemre bízza. A férjem kíméletes, mindig figyelmezteti H., hogy erősebben tartson. „Nagy levegő, ne adjon ki hangot!” Csörömpölés, éles fájdalom, egy nyomás a hasba, kint a baba. „Adja a karját, pici szúrás, itt a lepény. Ügyes, ez gyorsan megvolt!”

A babámat elviszik, rendbe rakják. Engem is. Nagy henteskötényt ölt H. doktor, lámpa a lábam közé, és szúr, húz, szúr, húz. Nagyon sokáig tart, markolászom a lepedőt, harapdálom az öklömet. Ez a plasztika. Ez nem is kisplasztika! Hááát, a szépségért meg kell szenvedni. Végre elkészült a remekmű. H. doktor ujjával próbálgatja milyen szuper munkát végzett, cinkos kacsintás a férjemnek: „Ezt majd nagyon fogják élvezni!” Végre megkapom a kislányomat, szoptatom, együtt vagyunk, boldog vagyok.

Felmehetek a szobába, a gyereket meg megnézi a doktornő. Sok idő telik el, nem tudom, mi van. „Hol a gyerekem?” Elindulok a folyosón, keresek valakit. Útba igazítanak. Belépek a csecsemőosztályra, de nem találom a kislányomat. A másik szobában pillantom meg, alszik egy átlátszó dobozban. Eszembe jut a nagylányom, majdnem elájulok.

Mi baja van? Semmi, csak fázik. Kitör belőlem a zokogás: „Azonnal vegyék ki, nem akarok soha többé inkubátort látni!” A nővérek nevetnek rajtam. Persze, majd kivesszük, két óra melegedést írt elő a doktornő. „Én most kérem, ölelni fogom, hozok takarókat, a szobában meg legalább harminc fok van!” A nővérek nevetnek. Elmesélem, hogy egy gyerekem már volt inkubátorban. Könyörgök, végül ideadják. A lelkemre kötik, ha nyög, vigyem vissza, mert fázik.

A mellkasomra fektetem, sapkát adok rá, és betakarózunk. Nyög, szinte egész éjszaka, kivéve, amikor szopik. Hajnalban abbamarad a nyögés, és elalszunk.

Két és fél naposan hazakönyörögtem magunkat. Kislányom azóta gyönyörű óvodás, hálás vagyok, hogy megszületett.

H. M. A.

Lídia születése apaszemmel > > >
Abigél > > >
Miksa > > >
Sámuel > > >
Ráhel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.