igaz történetek szülésről, születésről

1680. nap: Otthon szülni, csak mi hárman (Réka)

Megjelent: 2015. máj. 12.

Rékával minden olyan meseszerűen ment a fogantatástól kezdve a születésén át a mindennapokig. Tudom, mikor fogant, mert nagyon vártuk már. A férjem névnapján. És a születésnapomon tudtam meg, hogy ő lesz. VAN! Végre itt van.

Hathetesek voltunk, amikor vérezgetni kezdtem, de az ügyeleten az orvos azt mondta, hogy csak felületi hámsérülés. Kb. két hétig tartott, de aztán elmúlt, meg is nyugodtunk, persze azért vigyáztam magamra, magunkra.

Az egész várandósság alatt nem voltak azok a tipikus kellemetlen tüneteim, amikről mesélni szoktak. Ez biztosan a nyugalomnak is köszönhető, ami körülvett. Ugyanis pár hónapja költöztünk ki a tanyánkra, amire szintén régóta vágytunk. Persze a költözködés, felújítás nem egyszerű, de béke és nyugalom volt bennünk és körülöttünk.

Azt tudtuk, hogy kórházban nem akarunk szülni, de akkor még nem az otthonszülést terveztük, hanem valamilyen alternatív megoldást kerestünk, szülőotthont vagy ilyesmit, de az itt, Magyarországon nincs. Úgyhogy maradt az otthonszülés. Az információs hét nagyon sokat segített abban, hogy a sok információ után biztonságban érezzem magam magammal, hogy bízzak magamban.

Természetesen sokan ellenezték a családban ezt a tervünket, de elmondtuk nekik, hogy megnéztünk több kórházat is, és mindegyik után egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy otthon lesz a legjobb. Mivel a várandósság alatt nem volt semmi komplikáció, ez egy természetes folyamat, ami otthon történhet meg a legnyugodtabb körülmények közt. És nagyon jó volt, hogy otthonszülésre készültünk, mert olyan gyorsan történt minden, hogyha kórházra készülünk, akkor valószínűleg megijedtünk volna, és amúgy sem értünk volna be.

Állítólag az esetek két-három százalékában születik a baba (magától) azon a napon, amikorra ki van írva. Így mi is előbbre vagy későbbre számítottunk, de nem. Réka tizenhetedikén hajnal négykor jelzett, hogy jön. Elfolyt a magzatvíz. De nem aggódtunk, mert úgy tudtuk, jó pár óra is eltelhet még a szülésig, főleg így első gyereknél.

Pár perc múlva viszont fájások is kezdődtek, úgyhogy felhívtuk a bábánkat. Azt mondta, nézzük a fájások szabályosságát. Hát mértük. Kétpercesek, de nem igazán fájnak, és csak öt-tíz másodpercig tartanak. Aztán ötpercenként jöttek a fél-egy perces fájások, de néha becsúszott egy-egy fájás már négy perc után. Úgy véltük, egy így még kicsit össze-vissza, és nem is nagyon fáj, teljesen kibírható. Úgyhogy a férjem ötkor kiment, hogy kiengedi az állatokat, és tesz még fel egy nagy fazék vizet pluszba, hogy ne akkor kelljen, amikor már éles a helyzet.

Alighogy kitette a lábát az ajtón, jött az első tolófájás. Na, ez már fájt, és megijedtem, mert nem tudtam, hogy ez már AZ a fájás. Megijedtem, mert azt gondoltam, hogy ezt képtelenség órákon át bírni, hogy akkor ez nagyon durva lesz. Kimentem a fürdőszobába, és a következő fájás már ott ért a csempén térdelve, és üvöltöttem, mint a sakál. A férjem erre nyitott be. De ekkor már tudtam, hogy ez nem másfajta inger, hanem ez már a tolófájás. És ettől megnyugodtam, mert tudtam, hogy akkor már nem tart sokáig.

Úgy is volt. Odanyúltam és éreztem, hogy domborodik. Tudtam, hogy az a feje már. És a következőre kint is volt. Úgy éreztem magam, mint egy ősanya. Nincs más, csak a szülés, a fájdalom, az üvöltés, és ez mind én vagyok, egy hihetetlen nagy erő.

Négykézláb támaszkodtam, és beleszületett a kezembe a gyermekem. A kezembe tette az életét, hogy vigyázzak rá. Egy kis szünet következett, de tudtam (az információs hétről), hogy ez normális, hogy most gyűjtünk erőt az utolsó nagy toláshoz. Így is volt, csak úgy kizuttyant a kis teste, de a férjem biztos kezekkel fogta meg. „Megszültem a gyerekem, megszültem a gyerekem!” – ordítottam, mert nem volt más hangerősség, amit ki tudtam adni magamból. Ez fél hatkor volt.

Anya fogja babát, apa fogja anyát. Így mentünk be az ágyba. Negyed hétkor a lepényt is megszültem, ezután lépett be a bába az ajtón. A férjemmel együtt átnézték a lepényt. Ekkor kérdezte a bába, hogy nem véreztem-e a várandósság elején, mert a lepény formája alapján eredetileg ikrek lettek volna.

Sokan mondták a környezetünkben, hogy hős vagyok. Pedig nem, mert adott volt a helyzet. Itt nem volt más választás, minthogy szülök. Kérdezték sokan, szülnék-e még. Mondtam, már holnap kettőt is. Engem a szülés nem viselt meg egyáltalán. Nem voltam fáradt, nem repedtem, csak egy picit. Úgy éreztem, inkább a következő napok a nehezek. Főleg a harmadik-negyedik nap. A szoptatástól a melleim akkor fájtak a legjobban. Illetve csak a jobb mellem fájt borzasztóan, a bal hamar ráhangolódott a szoptatásra. De arra gondoltam akkor is, hogy ez csak pár nap, és utána már a szoptatás sem fog fájni. Így is lett.

Életem legmeghatározóbb élménye volt ez a szülés. Olyan magabiztosságot, önbizalmat nyertem általa, ami szerintem minden szülő nőt megilletne, és a kórházakban a legritkább esetben valósul meg.

H. Zs.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.