igaz történetek szülésről, születésről

17. mese: A toxémiával senki sem foglalkozott (András)

17. mese: A toxémiával senki sem foglalkozott (András)

Lassan szántam rá magam, hogy megírjam a történetünket. Első gyermekünket vártuk, problémamentes várandóssággal az utolsó hétig. Otthon szerettem volna szülni, mert a környezetünkben elérhető kórházak – hát egyik rosszabb mint a másik. Vidéken azt csinálnak veled, amit akarnak, nem tudsz máshova menni. Viszont az utolsó hétre toxémiás lettem, így minden próbálkozásunk ellenére (rengeteget segített a bábánk, hogy ne kelljen egy nappal se többet bent lennünk, mint hogy elindul a szülés) kórházba mentünk.

Kórházat váltottunk az utolsó pillanatban, kaptam is az orvosoktól érte, hogy hát ezt korábban kellett volna (az otthonszülésről nem is tudtak). Minden nap mennem kellett, rengeteget vizsgáltak, aminek szerintünk az is célja volt, hogy hátha beindul a szülés, a nyákdugó el is folyt az egyik után. Az orvosok szerint már a 41. hetet is betöltöttem, mert senkit sem érdekelt a fogantatás időpontja és a menstruációm szabálytalansága. Aztán a hét végére már elfáradtam, elfáradtunk, és elfogadtuk, hogy szombat reggel megrepesszék a burkot (péntek reggel a főorvos szerint kétujjnyira voltam kitágulva). Hazamehettünk.

Este nyolckor valami mégis elkezdődött. Nem mertem remélni, hogy szülök, mert csak az alhasam fájt (a megfigyelőben töltöttem fél napot a nyákdugó elfolyása után, mellettem egy kismama vajúdott, ugyanilyen fájásokkal, és csak azt hallotta szegény, hogy így nem fog szülni, ez kevés). Egy óra múlva véres volt a betétem, amikor pisilni mentem. Azonnal hívtam a bábánkat, onnantól folyamatos kapcsolatban voltunk, amíg kórházba nem értünk.

Otthon még Apa lefürdetett, forró vízzel borogatott, nagyon jólesett. A vérzés viszont nem múlt, erősnek tűnt, úgyhogy elindultunk. Fél 11 körül értünk be. Beindult a gépezet: vizsgálat, NST, felvétel, ezer kérdés. Csak tágulási vérzés volt, minden rendben. Ötperces fájások, kétujjnyi maradt. Szerencsére egyből szülőszobára kerültem. Jött a papírháború, hogy mit írunk alá és mit nem. Szerintem csak azért jöhetett be azonnal a férjem hozzám, mert „kötözködtem”, hogy nélküle semmit se.

Aztán éjszakára ott hagytak minket. Néha egy NST miatt jöttek csak. A vajúdás szép volt. Félhomály, csend, béke. A dúlánk és a férjem felváltva jöhettek csak be. Masszázs, zuhany, illóolajok, csendes biztatás, labda, séta, alvás felváltva.

Aztán jött a reggeli vizit és örültünk is, meg nem is. Villany, szaladgálás, vigyázban fekvés, ötpercenként megvizsgált valaki, pisilni is úgy könyörögtem ki magam. Már egy órája rajtam volt az NST, pokoli kényelmetlen volt. Kaptam hashajtó kúpot, de ki már nem mehettem, mert jött az ügyeletes főorvos, és nagyon lent volt a baba feje is. Arról kellett vele beszélgetnem, hogy milyen a cukrom, mennyit híztam. Közben a vérnyomásom egyszer sem mérték meg, a toxémiával senki sem foglalkozott.

Majd közölte, hogy szülünk, Apuka már ne menjen ki, ha szeretne bent lenni. Burokrepesztés volt, szép tiszta volt a víz, de a tolófájások, ahhoz képest, hogy az elején elindultak, egyszer csak eltűntek. Kértem egy kis időt, de ötpercenként jöttek, ott ültek mellettem, nézték az órát, semmi nyugalmunk nem volt, így hagytam, hogy beadják az oxitocint.

Onnantól jöttek a fájások, de nem tolhattam, mert azt mondták, még nincs eléggé lent a baba feje. Időbe telt, mire megtanultam lelélegezni, közben a szülésznő ott állt mellettem és mindig csak azt mondta, ne toljak, lélegezzek, kell a babának az oxigén. Szerencsére, picur jól viselte.

Aztán egyszer éreztem, hogy mozdult egy nagyot lefelé és valami szakadt. Onnantól tolhattam. Hamar kint volt. Az orvos közben vágott, majd varrásnál elszólta magát, hogy különösebben nem volt rá szükség, és hát úgyse éreztem. Kiábrándítottam, hogy de igen, éreztem (fiatal lány, még nem szült).

Végül reggel kilenckor bújt ki. Rögtön a hasamra tették, törölközővel takartak be minket. Apa vágta el a köldökzsinórt. Nem tudtam cicire tenni, valahogy nem sikerült, így énekeltem Andrásnak, amíg varrtak stb. Végig rajtam volt, amíg rendbe tettek. A méhlepény is hamar megvolt, bár az orvos húzkodta a köldökzsinórt, pedig szóltam neki, hogy fáj. Megnézhettük, meg nem foghattam. Egyben kijött.

Apa ment a fiunkkal, amíg mosdatták, megvizsgálták. Majd a babánkat elvitték az osztályra, Apa pedig nekem segített zuhanyozni stb., és mentem én is András után.

Szerintem egyébként pontosan a 40. hét utolsó napján indult el a szülés.

Az osztály három nap pokoljárás volt, nem vállalta a neonatológusunk a további napi vizsgálatokat, akkor sem, ha mi megyünk hozzá a kórházba (egy harmadik kórházba), így nem jöhettünk haza.

Itthon aztán újrakezdtünk mindent. Ebben egy egész csapat segített, amit ez úton is köszönök a bábánknak, a dúlánknak, a szoptatási tanácsadónknak, a perinatális tanácsadónknak – nélkülük nem is tudom, mi lett volna velünk.

B. B.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.