igaz történetek szülésről, születésről

1205. nap: A nyolcadik – nem akartam elengedni

A nyolcadikról nem tudtuk, hogy fiú lesz-e vagy lány. Költöztünk, és én azt gondoltam, hogy ha fiú lesz, akkor elajándékozom a kislányruhákat, és nem visszük magunkkal az új házba, ami sokkal kisebb, mint az előző volt. El is mentünk egy fizetős ultrahangra Újvidéken, de hiába, nem sikerült megtudni a nemét, csak az látszott, hogy nagyon szép gyermek.

Július végén voltunk bemutatkozni, nagyon reméltem, hogy iskolakezdésre odaköltözhetünk, és akkor sikerül majd mindent elrendezni, mire hatodikán jön a baba. Végül úgy elhúzták a hivatalos dolgokat, hogy előző hó másodikán kezdhettünk költözni. Hát, már ez eléggé kikészített. Ráadásul azt mondták, hogy ha nem akarunk a vámon vacakolni, akkor ne egy nagy teherautóval jöjjünk, hanem pótkocsis kisbuszokkal hozzuk át a cuccot. Ez azt is jelentette, hogy minden fordulóra hurcolni kellett az összes gyereket is, mert a határon vámmenetesen áthozható érték összege függ a személyek számától.

Megkértem Apát, hogy vegyék oda magukhoz a gyerekeimet, amíg én összerakodok, legalább addig járhattak volna ott iskolába. Abban az évben költözött az ő falujukba is új lelkész, így az én kedves és szolgálatkész szüleim inkább az új lelkész családját fogadták be, amíg elkészül a paplak, mint a saját unokáikat. Így a gyerekek a másik nagyszülőkhöz mentek, ami plusz három hét szünetet jelentett nekik, mert ott nem jártak iskolába, Apa pedig elküldte Anyát, hogy segítsen nekem becsomagolni. Addig egész jól haladtam… Erről most inkább mégsem akarok írni, elég annyi, hogy ideges voltam a költözés miatt.

Aztán akkor volt az a vállelakadásos baba, aki meghalt, és nem sokkal utána egy szülés után vérző anyát is kórházba kellett vinni, és Ágiék azt mondták, hogy nem lehet velük szülni. Kézenfekvő lett volna, hogy bemenjek a legközelebbi kórházba, de nekem már a látványától is minden bajom volt: ott születtem én is.

Mivel ilyen zűrök voltak, el sem sikerült még rendezni a dolgokat a költözés után, és jele sem volt, hogy bármi indulna, Ági javasolta, hogy menjek el egy környékbeli kórházba, keressek meg egy bizonyos orvost, és hivatkozzam rá, és akkor a kétnaponkénti CTG mégis meglesz, és nem kell Budán maradnom, hanem lehetek otthon. Az az orvos egy nagyon kegyetlen ember. Nem írom ide a nevét, mert nem érdemli meg. Kezdte azzal, hogy ha nem csináltatom meg az összes vérvételt és laborvizsgálatot, szóba sem áll velem. Rosszul esett nagyon, de megcsináltattam. Muszáj volt. Nagyon durván és lekezelően beszélt velem minden alkalommal, mintha nem tudom, milyen felelőtlen, gonosz szörnyeteg lennék. Aztán egyszer megnézte a babát ultrahanggal. Fiú – ennek örültem. És akkor hozzátette: „Jó nagy feje van”. Soha többet nem mentem vissza hozzá.

Eddig is féltem a szüléstől – félek a fájdalomtól –, ezután még jobban rettegtem, hiszen élénken élt bennem a hat évvel korábbi iszonyú fájdalmas „nagyfejű” szülés emléke. Egyszerűen nem mertem szülni. Teltek a napok és a hetek, és én éreztem, hogy ez a gyerek szeretne világra jönni, de én nem engedtem. Nem mertem.

A fent leírt kedves eset után visszamentem Budapestre. Ági azt mondta, hogy engem már ismernek, nyugodjak meg, ki fognak jönni hozzám.

Egyik nap valami miatt nem tudta megcsinálni a CTG-t, és azt mondta, hogy menjek be a kórházba, mondjam azt, hogy épp itt járunk Budapesten, megcsinálják ők. Úgy is lett. Az ügyeletes orvos egészen megkönnyebbült, amikor mondtam, hogy köszönöm szépen, belső vizsgálatot nem kérek. Mindenesetre, ezután már tudtam, hogy melyik épület, hol kell bemenni és hasonlók. Úgy emlékszem, ez szombaton volt.

Vasárnap megjött a férjem is. Volt egy másik várandós is, de ő egy másik lakásban. Akkor már december volt, az utak jegesek, havasak. Este megindult a szülés. Iszonyú ideges voltam. Ági mondta, hogy ő nem tud jönni, mert a másiknál előbb megindult a szülés, és ő már ott van. Móni jött és még valaki, talán ketten is, nem emlékszem. Móni mindig annyira jó volt hozzám és rendes, többször hozott nekem enni, és amennyire emlékszem, egyszer sem köszöntem meg neki tisztességesen. Le-föl rohangásztam, mint egy mérgezett egér, sehogy nem volt jó.

Olyan három óra körül megrepedt a burok. Nagyon megijedtem, mert zöld volt a magzatvíz. Felhívták Ágit, azt mondta, hogy valószínűleg nem lesz semmi gond, de a kialakult helyzet miatt inkább ne kockáztassunk, menjünk be a kórházba. Na, most jött jól a korábban megszerzett információ, nem kellett kavarogni, tudtam mondani, hogy merre kell menni.

Mónit sajnos nem engedték be, csak egy kísérő jöhetett, maradt a férjem. Szokásos kórházi előkészítés: borotválás, beöntés, egy darabig még sétálhattam, aztán jött a hanyatt fekvés. Rosszul lettem, minden bajom volt.

Aztán egyszer csak minden abba maradt. Tök jól éreztem magam. Eltelt húsz perc(!) egyetlenegy összehúzódás nélkül. Kezdtem virgonckodni, jól érezni magam: ha-ha mégis megúszom! Az orvos, egy nő, kezdett ideges lenni, és utasította a szülésznőt, hogy adjon oxitocint. Úgy látszik, ő tapasztaltabb volt, mert rakodott ide-oda, húzta az időt, csak nem akarta beadni, aztán amikor harmadszorra szólt neki és ott maradt, amíg be nem adja, akkor adott, de addigra már megváltozott a hangom. Aki az éjszakai ügyeletes volt, egy férfi, aki az adatokat a férjemtől felvette, az jó fejnek látszott, elég nyegle volt, de sajnos, ő leadta az ügyeletet, és engem erre a nőre hagyott.

Szóval, ott tartottam, hogy megváltozott a hangom, és akkor jött a hadd-el-hadd. Elkezdtem kiabálni (mindig kiabáltam a kitolási szakban, amikor azt mondták, hogy hallgassak, akkor is), a fél kórház összefutott, a kedves doktornő meg nekiállt kioktatni, hogy hogyan lehet így viselkedni, az először szülők nem viselkednek így, én meg visszakiabáltam, hogy igen, mert ők még nem tudják, hogy mi vár rájuk.

Aztán egyszer csak megjelent a feje búbja, megmarkoltam az ágyrácsot, összeszorítottam a szememet és a számat, és elkezdtem teljes erőmből nyomni kifelé a gyereket. A szülésznő szólt, hogy tartsak szünetet, mert holnap nem fogok tudni ülni, de nem érdekelt, addig nyomtam, amíg megszületett a feje (egyáltalán nem volt olyan nagyon nagy) és a teste. A szülésznő már tartotta, és már csak lábszárközéptől lefelé volt bennem, akkor már ki szoktak csúszni a babák. Én azonban annyira szorítottam őt, hogy éreztem a lábacskáit, és úgy kellett akaratlagosan kitolnom, mert még akkor is szorítottam, nem akartam elengedni.

Amikor megszületett, megvizsgáltak, az orvosnő megdicsérte a szülésznőt(!), hogy milyen ügyes volt, hogy én nem repedtem, hozzám nem szólt egy szót sem. Amikor megszületett a lepény, akkor megállapították, hogy neki is volt egy egypetéjű ikre, aki tízhetes korában halt el, a férjemnek meg is mutatták.

Mondtuk, hogy megyünk haza. A kicsit a férjem vitte oda a mérésre. Azt mondták, hogy a gyerekorvost meg kell várni. Elég soká jött, mert egy kis kínai nőt császároztak, neki ikrei születtek, de végül csak kiengedtek bennünket. Valamikor dél körül telefonáltam haza, hogy jövünk. Anya először azt hitte, hogy még nem szültem meg, aztán meg azt, hogy a baba maradt a kórházban, és csak mi jövünk.

A kicsinek olyan világos haja volt, hogy szinte nem is látszott, hogy van neki, kicsit vöröses, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Haragudtam rá, amiért nem mutatta meg időben, hogy fiú, meg amiért kórházban született, és megviselt az a 28 nap is, amivel később jött. Ja, végül vettem be Pulsatillát, hogy el tudjam engedni, pár nappal szülés előtt.

Amikor elköltöztünk, a kiságyat nem hoztuk, mert nem szerettem, nagyon mélyen bele kellett hajolni, és megfájdult a derekam. Szóval, a kicsinek nem volt ágya, így mellettem aludt. Mielőtt megszületett, amikor telehold volt, nem volt jól, Ági azon gondolkodott, hogy meg kellene valahogy – természetes módon – indítani a szülést, de aztán rendeződött az állapota. Miután megszületett, többször előfordult, hogy amikor ugyanott járt a Hold, mint akkor, éjszaka arra ébredtem, hogy nem lélegzik. Nagyon rossz érzés volt. Mintha egy erős csengő visított volna bennem, úgy riadtam fel. Teljesen mereven, mozdulatlanul feküdt. Nagyon megijedtem, kétségbeesetten megdörzsöltem a mellkasát: „Gyerünk, lélegezz!” Sóhajtott egy nagyot, és elkezdett lélegezni. Ez több hónapon keresztül megismétlődött. Az utolsó alkalommal háromszor egyetlen éjszaka. Sírtam, úgy imádkoztam. Megbántam tiszta szívemből, hogy nem szerettem őt, és kértem Istent, hogy tartsa meg.

Azóta minden rendben van vele. Hihetetlenül okos és jólelkű gyermek. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy azért ő a legkiegyensúlyozottabb a kilenc gyerek közül, mert egyéves koráig velünk alhatott. Akkor az apja csinált neki egy ágyat, aminek nagyon megörült, már aznap éjjel abban aludt, és utána csak egyszer-kétszer aludt velünk, amikor beteg volt, és emiatt volt szüksége ránk.

M. B. A.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >
Hetedik gyermekem születése > > >
Kilencedik gyermekem születése> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.