igaz történetek szülésről, születésről

1667. nap: Új év, új emberek

1667. nap: Új év, új emberek

Ezekkel a szavakkal tudatta a párom (M.) a nagyvilággal, hogy megérkezett a kisfiunk. Újévi baba volt, január elsején látta meg a napvilágot.

Miután megszületett, sok fórumon, sok embernek írtam le a születéstörténetét, ezzel próbáltam feldolgozni a feldolgozhatatlant, hogy megszületett, hogy világra hoztam. Aztán elmaradtak ezek a történetek, szép lassan elfogadtam, hogy anya lettem, de tavaly nyáron, amikor hallottam Ágit beszélni, elhatároztam, hogy még egyszer leírom a mesét. Azóta váratnak ezek a sorok magukra…

Még semmit nem tudtam a szülés, várandósság témaköréről, amikor már biztos voltam abban, hogy a szülés természetes, és hogy én át akarom élni. Miután megfogant a kisfiunk, elkezdődött egy hosszú hónapokon át tartó kutatás arra vonatkozólag, hogy hogyan szeretném őt világra hozni. Rengeteget olvastam, kérdeztem, tájékozódtam.

Az orvosom, aki nagyon korrekt és megbízható ember, jó barát, közölte velem még a várandósságom elején, hogy több okból kifolyólag nem meri megígérni, hogy biztosan levezeti a szülést. Nem estem kétségbe, örültem az őszinteségének. Amúgy is meg voltam róla győződve, hogy nem lesz rá szükségem.

A kórház, amelyben dolgozott, szervezett egy kétalkalmas szülésfelkészítő előadást. Elmentünk az egyikre. Ezek után már hálás is voltam a dokinak, hogy nem tud ott lenni a szülésnél, mert biztos voltam benne, hogy bárhol máshol szívesebben szülnék, mint abban az intézményben.

Akárhányszor indultam el az úton, hogy megtaláljam a számomra megfelelő helyet a szüléshez, mindig oda jutottam, hogy az I. kórház az, amit nekem találtak ki. Már csak találnom kellett valakit, aki „elvállal minket”. Nem vágytam nagy szaktudásra, csak legyen valaki, akihez tartozom az I-ben, aki igent mond a kiírt december 28-i dátumra. Így lett a szülészném a szülésznőm (K.).

Terminustúllépés, így már egy hete nagyokat sétáltunk a párommal a városban, naponta vagy kétnaponta mentünk CTG-re, minden rendben volt. Az év utolsó napján délelőtt is elücsörögtünk egy félórát az egyik szülőszobán, hallgattuk a kisfiunk szívverését. Kérdezte K., hogy érzem-e az apró összehúzódásokat. Éreztem. Egész nap.

Hazamentünk, megebédeltünk. Délután M. szundított egyet, én túrós rétest sütöttem. Nem is szenteltem nagy figyelmet az összehúzódásoknak, hisz jó pár napja már jöttek-mentek.

Öt óra tájban M. fölébredt, és szilveszter este lévén rátört a mehetnék. Fölhívtam egy barátnőmet, aki korábban meghívott minket magukhoz, hogy úgy döntöttünk, elfogadjuk a meghívást. Hét körül meg is érkeztünk, leültünk beszélgetni, a fiúk iszogattak egy keveset, mi, a barátnőmmel, aki 12 hetes várandós volt, csak ettünk a rétesből, a szendvicsekből.

Én azonban egyre kevésbé tudtam a beszélgetésre koncentrálni. Csak azt éreztem, hogy mindjárt elalszom, hogy muszáj becsuknom a szemem. Tíz óra körül föladtam a dolgot, kértem M-et, hogy induljunk haza. S ahogy fölálltam, jöttem rá, hogy miért kellett bizonyos időközönként behunynom a szemem. Ezek bizony már azok az összehúzódások voltak, amik röpítettek befelé, önmagam és a fiam felé.

Az autóút hazáig már kínkeserves volt. Még fölmásztunk a harmadikra, vártunk picit, hogy vajon vaklárma-e vagy sem. Nem az volt, így éjfél vagy kettő után (nem emlékszem) nem sokkal beültünk az autóba, és elindultunk a kórház felé.

Hívtam K-t, hogy szerintem ez már az, két órája ötperces fájásaim voltak. Mondta, hogy menjünk be, ott megvizsgálnak, s ha tényleg elindult a baba kifelé, akkor majd úgyis fölhívják őt a szülőszobáról.

A kórházba érve persze az adminisztráció és az idegen orvosok és szülésznők hatására mintha leállt volna a folyamat.

Azt mondta az ügyeletes, hogy burkot kell repeszteni, ez a protokoll a terminustúllépés esetén. Nem vitatkoztam, örültem, hogy élek. Elcammogtam a vizsgálóig, megrepesztette a burkot, és akkor jött számomra a feketeleves. „Mekóniumos a víz” – mondta.

Nagyon megijedtem, mert az ilyen történeteknek a vége, amiket azelőtt hallottam, mind császármetszés volt. Ez az, amitől rettegtem. És a félelmem megbénított teljesen. A mekóniumos víz miatt elfelejthettem a szabad mozgást, állva vajúdást, mert folyamatos CTG-re volt szükség. A folyamat mondhatni le is állt, két óra múlva még ugyanott tartottunk, ugyanúgy jöttek ötpercenként a fájások, de nem vittek előrébb. Egy helyben topogtunk. Bekötötték az oxitocint, bedurvult fájások, elveszítettem a kontrollt.

Valahogy a két óra semmi közepén megérkezett anyukám is. Már a terhesség elején megbeszéltük, hogy ő lesz, aki végigkísér engem az úton. Csodálatos volt, hogy vele élhettem át a szülés minden percét. Ma sem csinálnám másként. Újra és újra erőt adott nekem a jelenléte, a biztatása.

Addig kardoskodott, míg nem kaptunk egy CD-lejátszót, zenét indított el, gyertyákat gyújtott, itatott. Nekem meg három fájás erejéig az egyik, három fájás erejéig a másik oldalamra kellett fordulnom.

Majd egyszer csak éreztem, hogy nagyon jönni akar. Talán szóltam anyunak, hogy szóljon K-nak. Ő jött is, ez volt hét óra körül reggel. Megérkeztünk a kitoláshoz.

Valószínűtlenül sokáig tartott, már ott volt két doki is, az éjszakai és a nappali ügyeletes. Segítettek, mondták, hogy mit és hogyan volna jó csinálni, s én szót fogadva csináltam, amit kértek, de valahogy mégsem volt jó az egész. Nem is igazán voltam már magamnál, így valószínűleg a mesém több ponton is elcsúszott a valóságtól.

Ami biztos, hogy akárhogy is nyomtam, nem történt semmi, így végül 8.45-kor vákuum segítségével született meg a kisfiunk. Arra emlékszem, hogy az egyik kontrakció során rájöttem, hogy tényleg van olyan, hogy az ember csillagokat lát a fájdalomtól, egy pillanatra tán el is ájultam. Ami mindezek ellenére gyönyörű volt, hogy időközben feljött a nap, és beragyogta a szülőszobát.

Az orvosok és K. is nagyon türelmesek voltak, mindig elmagyarázták, hogy mi történik és miért, ezért hálás vagyok. Nem tudom, hogy hol történt a hiba, hogy nem úgy sikerült az egész, ahogy megálmodtam, de sokáig csalódás volt bennem a történtekkel kapcsolatban. Hibáztattam magam, amiért nem tudtam a fiamnak megadni, amire annyira vágytam, hogy háborítatlanul, csöndben születhessen meg. Az idő begyógyította a sebeket mind a lelkemen, mind a testemen, csak egy pici félelem maradt bennem a következő szülést illetően…

J. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.