igaz történetek szülésről, születésről

1662. nap: A forgatókönyv ugyanaz (Zéti)

Megjelent: 2015. ápr. 24.

Az első gyermekem megszületése után hosszú ideig váratott magára az érzés, hogy újra kisbabát vállaljak. A nagyfiam jó néhány évig minden figyelmünket, szeretetünket igényelte.

Amikor megjött az érzés, nem kellett sokáig várnunk, de ez a terhesség már nem volt olyan felhőtlen, mint az előző. A munkától zaklatottan és egy magasvérnyomás-betegséggel kísérve teltek a hónapok. Március 15-ére voltam kiírva.

Természetes volt számomra, hogy ugyanazt az orvost választom, de az igényeim – holott már voltak tapasztalataim – nem tudtak testet ölteni. Reménykedtem abban, hogy most nem lesz szükség a baba elindítására, legfőképp azért, mert az orvos is legalább két héttel terminus előttre jósolta az érkezését.

Zéti azonban követte a bátyja példáját. A jeles nap miatt hosszú hétvégi pihenő következett, ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy kétnaponta kellett CTG-re menni a kórházba. Az orvosom azt is elmondta, hogy vasárnap ő lesz az ügyeletes, és már a kórházi pakkot is vigyük magunkkal, minden lehetőségre felkészülve…

Világossá vált számomra, hogy a forgatókönyv ugyanaz, mint az első szülésnél. Haragszom magamra, amiért megkönnyebbüléssel vettem ezt tudomásul, bár titkon még reménykedtem a spontán szülésben. A terhesség utolsó hetei azonban rendkívül kimerítőek és fájdalmasak voltak, folyamatosan rossz közérzettel társulva. Csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan visszakapom a testem.

A vasárnapi kórházi vizit meg is hozta a várva várt szülést. Három nappal a terminus után ismét burokrepesztéssel kezdte meg útját a kisbabám, vasárnap délután három órakor. Az előző szüléshez képest szinte azonnal rendszeres, tízperces fájásaim lettek. A szülésznő felrakta a CTG-t, és bizony jó háromnegyed órára rajta is hagyott… alig vártam, hogy kicsit mozoghassak.

Amikor megszabadultam, már igen erős fájásaim voltak, kimentem a mosdóba, és végre a férjem is bejöhetett hozzám. Négy óra után azonban már mozdulni sem tudtam, és a párom humorára sem voltam vevő. A fájások sűrűsödtek és olyan elemi erejűek voltak, hogy folyton az járt a fejemben, hogy biztosan a végénél járok már és hamarosan kirobban a kisbabám… Teljesen magamba fordultam, és mozdulatlanul feküdtem, az ágy oldalát markolva, összeszorított lábakkal.

Amikor a szülésznő bejött és megvizsgált, azt hittem, azt fogja mondani, kitágult a méhszáj, kezdhetjük, de nem. Szűk háromujjnyi volt a tágulás, úgyhogy megnyugtatott, hogy hamarosan visszajön, ráülhetek a labdára, és fürödhetek is. Nem hittem a fülemnek, és csalódott voltam, hogy így becsapott a testem…

Fél hat körül kezdtem érezni a székelési ingert, amiről azt gondoltam, lehetetlen, hogy a kitolást jelezze, ezért néhány fájást vártam, de pár perc múlva kértem a páromat, hogy hívjon segítséget. A szülésznő újra megvizsgált és közölte, hogy eltűnt a méhszáj. Ekkor méhkasként bolydult fel a szülészet, csak azt vártam, hogy végre felálljon a team és nyomhassak. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire „engedélyt” kaptam erre.

A szokásos kórházi pózban, szinte minimális erőfeszítéssel sikerült megszülnöm a második babámat. Fantasztikus érzés volt érezni a testem erejét, azokat a tajtékzó hullámokat, amikre felkapaszkodva világra hozhattam a kisfiamat.

Zéti március 18-án este hat órakor született, 4060 grammal és 55 cm-rel. Viharos érkezése két napig tartó folyamatos sírást eredményezett, de utána a legbékésebb, legkiegyensúlyozottabb babák egyike lett.

S. E.

Zali > > >
Zádor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.