igaz történetek szülésről, születésről

1637. nap: Nővérke, kérem… (1950)

Megjelent: 2015. márc. 30.

A szenvedések éjszakája elmúlt.
Itt fekszem fáradt, csendesen.

„Nővérke kérem, úgy szeretném látni,
mutassa meg a picinyem!”
– szóltam halkan és szememmel követtem,
ahogy még tett-vett körülem.

„Igen, igen, de annyi még a dolgom!
Tessék megkérni majd a reggelest,
tessék pihenni, nehéz volt az éjjel,
ő majd behozza reggel örömest.”

Az ablak nyitva, földereng a hajnal,
gyenge hűvöse meg-megsimogat,
a „reggelesre” gondolok, s a percre,
melyben meglátom csöpp virágomat.
Valóság hát, hogy testet öltött álmom,
gyönge kis teste a közelben piheg!
Az arcocskája – mint rózsán a harmat
olyan lehet, és selymes és meleg.
Picike öklét biztosan szorítja…
alszik vajon? vagy sírdogál?

Ó, Istenem, hát sose lesz már reggel?
Az idő néha hogy megáll!

A kórteremben odakészítettem
tegnap ágyamra apró holmiját,
és képzeletben ott látom gügyögni
fodros kis ingben őt magát.
Ó, hogy vártam e boldog, drága órát
hosszú hónapok vágyó percein!
S most mindjárt-mindjárt két karomba zárva
rá onthatom majd boldog csókjaim!

Na, végre! Végre! Itt a „reggeleske”!
„Nővérke, kérem…”
„Jaj, most sietek…”
azzal megáll és suttogva beszélnek,
aztán kimennek, csend lesz. Fülelek…
Nyílik az ajtó!
Hát mégis behozza!
Egész testemben szinte remegek,
észre sem veszem, könny fut a szemembe,
s ujjongva halkan felé nevetek.

„Hát akkor visszük a 8-as szobába,
ugye, nővérke? Így ni, mehetünk.”
Csak értem jöttek, mikor nyílt az ajtó,
„Meleg lesz máma! Estig főhetünk!”
Csalódottan hallgatom őket,
ha meleg lesz, hát meleg lesz – lehet,
Mit bánom én, ha negyven fok is lesz ma!
Látni szeretném már a gyereket!
A 8-asban az ablaknál az ágyam,
rápillantok és szédülés fog el.
Úgy van minden ott, ahogy este hagytam.

Hát mind a kettő ezt hallgatta el?

Jönnek, mennek, és beszélnek, nevetnek.
Nem értek semmit. Agyam egyet ért:
Álomvilágom mégse lett valóság?
És fojt a szó: Miért? miért? miért?

Boldogság könnye rádermed szememre,
semmit se kérdek.
Úgy fáj!
.             Nem bírom!
Túl friss a seb és szörnyű ez a hőség,
csak szenvedek…, hogy meddig? – nem tudom…

„A kicsi fiam rám nevetett reggel
mikor szoptattam… olyan drága volt!”
„Az enyém aludt, pofozgatni kellett,
nem akart szopni, lusta volt!”
Anyák beszélnek boldog friss örömmel…

Jaj, csak most ne… csak most ne hallanám!
Hol az enyém? hol az enyém? Sikoltom
hangtalan jajjal.
.                           Vagy nem él talán?

Harmadszor hozzák már szoptatni őket
reggel óta, hogy benn vagyok.
Menekülni? De hová?
Hogy ne lássam, gyűrött párnámon félrefordulok.

Körülhordozza mind a csöpp babákat
végül megáll és hallom a szavát:

„Géczy anyuka, miért olyan csöndes?
egyszer sem láttam nevetni magát!
Örülni kell most! Tessék készülődni!
Itt a kisbaba! Éhes már nagyon!”
S mellém teszi! A robbanó feszültség
elkap, sodor, hogy megbénul a karom!
fa„Hát él?” fuldoklom!
.                Csodálkozva néznek,
„Már hogyne élne!”
.                              hallgatom! –
s én szétpattanó szívvel ráhajolva
mindent feledve (mámoros a lelkem)
könnyem zokogva rája hullatom…

G. Sz. I.
1950. június 30.

Iván > > >
Máté > > >
Áron > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.