igaz történetek szülésről, születésről

1089. nap: Örülünk! (Momó születése)

Megjelent: 2013. szept. 28.

Nem akartam májusban szülni. A terminus június hatodika volt, és a két nagyobb hamarabb jött pár nappal, de nem egy teljes héttel. A naptárban kinéztem a június elsejei hétvégét, hogy akkor szülünk, péntekről szombatra, és az összes előtte lévő hétvégét telepakoltam programokkal. Aztán izgultam, hogy nehogy hamarabb érkezzen. Volt egy vaklármánk május végén, így kezdtem feladni a saját akaratomat, és rábízni magunkat a kisfiamra. Kicsit csalódott is voltam, meg örültem is, hogy akkor mégse érkezett meg. Onnantól kezdve a jósló fájások folyamatosan jöttek, gyötörték a derekamat, húzták a hasamat, a kisfiam pedig folyamatosan mocorgott, rugdosott. Juditékkal innentől már szinte naponta beszéltünk.

Aztán eljött a kiszemelt hétvége, az éjszaka, és nem történt semmi, illetve valami mintha csöpögött volna, de azért mégsem. Igyekeztem elnyomni magamban a parát, hogy úristen, túl fogom hordani! Persze a terminus még sehol nem volt, Judit pedig csak nevetett rajtam, hogy engedjem már el végre magam. A nagyoknak úszóversenyük volt szombaton, amire én ugye eredetileg már nem terveztem elmenni, de hát így mentem. A nehézkesség még nehezebb lett aznap, a barátnőm – akit a gyerekekhez hívtunk – telefonált közben, hogy ő most lemegy Balatonra, holnap jön. Mondtam, menjen, de lehet, hogy hívni fogom.

A verseny végén a vécén kapott el az első igazi kontrakció, akkor tudtam, hogy szülünk. Hazabattyogtunk nem sokkal később, szóltam mindenkinek, hogy készülhetnek. Estére aztán be is indult rendesen minden, aminek kellett. Végig azon paráztam magamban, hogy le ne álljon a dolog. Szinte egyszerre érkezett meg a két bába és a barátnőm este kilenc körül. Andi azonnal ment a gyerekekhez fektetni őket, a bábák pedig kérdezősködtek, hogy vagyok. Móni megvizsgált, majd’ kétujjnyi… hurrá! Örülünk, szülünk!

Tíz óra körül gyerkőcök lefektetve, alszanak. Én a jókedvű, de időnként összegörnyedő beszélgetős háziasszony szerepét látom el. Megy a dumaparti, miközben érzem Judit és Móni folyamatos figyelő tekintetét magamon, hogy mikor ugorjanak, mikor kell valami. Én halványan sétára vágytam, de hamar elhessentettem a gondolatot, inkább dumálok tovább, csak ne legyen az a kínos csönd, és ne engem figyeljen már mindenki. Egyszer csak Móni közli, hogy sűrűsödnek a kontrakciók. Hát, lehet, nekem már egybefolyt egy ideje, de biztos úgy van. A kontrakciók lassan igazi fájdalmas fájásokká válnak, de örülünk, haladunk.

Akkor jöhet a fürdő. Mindenki felpattan, csinálhatnak végre valamit. Én lassan levetkőzöm, bekászálódom a kádba. Uh, milyen jó, lazító… és végre nem én vagyok a központ. Először Andi ül le beszélgetni, aztán Móni. Egy darabig még válaszolgatok nekik, de aztán már csak behunyt szemmel ringatom magam, amikor jön a fájdalom. Egy idő után már így is elviselhetetlen, pozícióváltás, párom jön, masszíroz, simogat, lazulás… fájdalom.

Onnan tudom, hogy már nagyon késő van, hogy csend van és a két bába is pihen csukott szemekkel. Egyszer csak nyílik a gyerekszobaajtó, és kijön Luca, a nyolcévesem. Pisil, kezet mos, visszamegy. De azért még álmosan megkérdi: „Ha egy óra múlva visszajövök, már lesz valami?” Nevetés. De érdemi válasz nincs. Szép lassan megint csak az én hangom hallatszik.

Egyszer csak megjelenik Judit, hogy megvizsgálna. Már majdnem jó, majdnem eltűnt a méhszáj. Örülünk! De azért én kezdek fáradni. Ez a vajúdáson is kezd érződni, mert gyengülnek a kontrakciók. Akkor hát nincs más, ki a vízből, át az ágyra, mert a méhszáj nem mozdult. Két-két kontrakció minden oldalon, hanyatt fekve. Neee! Iszonyú fájdalom, iszonyú! Hogy lehet ezt túlélni?!? És újra és újra… a párom ölébe fúrom a fejem és üvöltök: „Judííít!” Ő közben simítja méhszájat, és még így is hallom a hangján, hogy mennyire szeretné, ha nem kéne így kínoznia. Kész. Feltámolygok, jöhet a kitolás.

Juditra nézek: Örülünk! Rám mosolyog. A párom segít leülni a közben szülőszéknek összetolt két támlás székre. Jól van, lehet nyomni. Mi van? Nem megy. Nem tudok. De mégis. Erre vártam, ezt akartam. A magam erejéből. Nem felrakott lábakkal, fehér falak között, steril kesztyűben matató orvossal, szülésznővel. Ezt akartam, itthon, a magam pozíciójában. Hát akkor? Móni, Judit a lábamnál. Biztatnak, simogatnak. Andi és a párom tartja a székeket, szét ne csússzanak, na, akkor most mi van? Nyomni kell, mert a baba már nem érzi olyan jól magát ott.

Nézek előre, és egyszer csak érzem, és nyomok. Nem fájdalmat érzek, hanem késztetést, erőt, hogy most tolni, nyomni kell. Üvöltök. (A szemem sarkából látom, hogy Luca Andi előtt áll, és engem figyel.) És újra. Jön a feje. Érzem. És a következőnél olyan erősnek érzem magam, hogy bármire képes vagyok. És akkor rám tör a félelem, úristen, mi ez a lábam közt, ez a hatalmas? Szétszakadok! Biztatni már nem kell, magamtól tudom, mit kell tennem, hogy megszűnjön ez az érzés. Nyomok. Még egyet. És kint van a feje, de még mindig feszít, még egy nyomás…

Lihegek. Meresztem a félhomályban a szemem, mi van a kezükben? Egy piros, lila kötéllel átkötözött csomag. Most csak rá figyelnek, próbálják bontogatni. Nem megy könnyen. Lassan kiveszem a részleteket. Ő a fiam. Kicsit nyüszög, de nem nagyon. Akkor látom, hogy a nyakán, a mellkasán, az egyik karján és az egyik lábán fel van tekeredve a köldökzsinór. A bábák zsonglőrködnek, és egyszer csak a karomba nyomják a babámat. Gyönyörű. A székeket a hátam mögül elhúzzák, és lefektetnek a kanapéra, én már csak a fiamra figyelek.

Egyszer csak hallom az aggodalmas hangjukat, hogy hívják a Chernyt, mert kapkodja a levegőt. Mi? Nekem nem tűnt fel, eddig! Úristen! Nem, azt nem! Lélegezz, pici baba, lélegezz! Dörzsölgetem a hátát, közben Móni ad neki oxigént, virágterápiás cseppet. Lassan vége a türelmi időnek, és hívni kell a mentőt. Nem, nem, nem! Lélegezz!

Aztán hirtelen megváltozik a légzése és felsír rendesen. Megérkezett hozzánk. Ránézek Lucára és ő ragyog. Örülünk. Hajnalodik, kezdődik az élet.

V. Gy.

Luca > > >
Sebi > > >
összefoglaló > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.