igaz történetek szülésről, születésről

1624. nap: Egy hosszú, kétéves történet az első gondolattól

1624. nap: Egy hosszú, kétéves történet az első gondolattól

Kicsivel több mint egy éve történt. Azóta is nagyon sokszor gondolok vissza arra a napra, időszakra. Iszonyatosan melankolikus, már-már elviselhetetlenül meghatott hangulatban. A legboldogabb pillanat, ami tökéletes volt, amelyben tökéletes voltam. Olyan csodálatos, hogy fájdalmat okoz, leírhatatlan űrt hagy maga után minden halványuló emlékmozzanata. Mert tudom, hogy azt a pillanatot soha-soha többé már nem élhetem át. Emesével. Ezért is próbálom újra és újra, kiegészítve szavakba önteni, leírni, rögzíteni a történetet.

Emese, a kis csoda tökéletesen időzített érkezése

Már több mint két éve szerettünk volna gyereket, de csak nem akart jönni. Mert ő tökéletesen időzítette magát. Persze ezt akkor előre még nem tudtuk. Kivizsgáltattuk magunkat. Vagyis részben. Elég hamar keresztet vetettek ránk az orvosok, és jelentették ki, hogy esetleg lombikprogramban van még némi esélyünk arra, hogy gyerekünk legyen. És abból is rögtön a legdurvább beavatkozást javasolták (ICSI). Semmi inszemináció, felejtsük el, mondták.

Amikor megtudtuk, sírtunk mindketten. De elhatároztuk, nem adjuk fel. Még fél évem volt az államvizsgáig. Azt mindenképp meg akartuk várni. Addig viszont elengedtük ezt a dolgot.

Júniusban az orosz magántanárom egyik alkalommal azt találta mondani az óránk elején: „Eszter, nem vagy te terhes? Olyan szép vagy, valahogy ma sugárzol.” (Egy korosztály vagyunk, neki egy hatéves kisfia van. Szinte baráti a kapcsolatunk, tehát mindent tudott rólam, rólunk és a dolgaink állásáról.) „Hogy én sugárzom? – válaszoltam – Maximum ideget.” Valamire nagyon dühös voltam, fortyogtam, de már fogalmam sincs, miért. „Dehogy! – hessegettem el a gondolatot, – hiszen, tudod, hogy mi a helyzet nálunk.” De ő csak erősködött, hogy azért csináljak egy tesztet, mert nem először lenne rá példa, hogy megérzi, kitalálja. A legjobb indoka persze az volt, hogy mégiscsak jobb tudni. Csináljam csak meg azt a tesztet, mi bajom lehet, legfeljebb negatív lesz (megint; már vagy századjára).

Éjszaka alig aludtam. Már hajnal háromkor ki-be járkáltam, mert csak nem hagyott nyugodni a feltételezés. Reggel, miután Zoli elment dolgozni, én meg felkeltem (aznap épp szabadnapos voltam), úgy döntöttem, megcsinálom azt a tesztet. Hisz mi bajom lehet. Legfeljebb negatív lesz. Megint. Már vagy századjára.

Alig, hogy belemerítettem a tesztcsíkot a pohárba, és az megszívta magát, ott virított rajta a két piros csík. Bingó! Valaki ezt nagyon megérezte!

Azt az érzést nem lehet leírni. Egyedül itthon. Összeszorult torokkal telefonálgatva izgatottan, félig öntudatlan állapotban. Nem is tudom, mit mondtam Zolinak, de az biztos, hogy percekig tartott, mire felfogta, hogy miről zagyválok.

Az államvizsgám előtt két héttel. A véghajrában. Tanulnom kellett volna. De vajon tudtam? Képes voltam a tételekre koncentrálni? (A diplomám így is jeles lett. A szerencse is mellém szegődött.)

Terhesgondozás

Erről most nem írnék részleteket, hiszen külön történetet érdemelne, és még igen sok a mondanivalóm. Csak a teljesség kedvéért teszek említést róla. A lényeg dióhéjban: a nőgyógyászomban a tizennyolcadik hétre akkorát csalódtunk, hogy úgy döntöttünk, nem fogadunk orvost, megyek szépen az SZTK-ba, és ügyeleten fogok szülni. Az I. kórházban. Eleve oda is tartozunk, két utcára lakunk tőle, no meg amúgy is ez lett volna a választás, mert jókat hallottunk róla.

A leghosszabb nap: február 16.

Eljött lassan, nagyon lassan a február 16., vasárnap hajnala. Ekkor már hatodik napja voltam az I. kórházban. Magzatvízelfolyás gyanújával mentünk be kedden dél körül. (Érdekes módon pont aznap, amikor a barátnőm és volt kolléganőm kisfia megszületett. Reggel az ő örömhírüzenete ébresztett.) Akkor megvizsgáltak, nem a magzatvíz volt, csak nyákdugó, mégis benn tartottak. Az NST rossz eredményére hivatkoztak, magas magzati szívfrekvenciára.

Életünk leghosszabb hat napja volt. De alapvetően jól éreztük magunkat Zolival. Én is megnyugodtam, hogy jó kezekben vagyok, ő is megnyugodott, és kb. egy hónap óta először sikerült végigaludnia néhány éjszakát. Közel volt, és épp nagyon kevés munkája volt, így napjában kétszer is meglátogatott, vagy ha kellett valami, csak kapta magát és jött. Sokat voltunk együtt, és intenzíven és tudatosan pihentünk ez alatt az idő alatt.

Ezt a napot egyébként szépen körbelőtték a szülés várható időpontját tekintve a terhesgondozások alatt. Február 10 és 20 között szinte minden nap felmerült. Csak épp ez a nap nem. Ami pedig a legkülönlegesebb nap, mert Zoli születésnapja. Tehát arra készültem, hogy életem legnagyobb születésnapi ajándékát adom aznap a szerelmem kezébe.

De visszatérve: vasárnap (február 16-án) hajnal négykor indultam a vécére, de ahogy felkeltem, elöntött valami. Ekkor még mindig azt hittem, semmi, mert itthon is pont így volt. Visszafeküdtem, aztán egy fél órácska múlva megint felkeltem, de akkor már nagyobb mennyiségű volt a dolog… Szóltam a nővérnek, aki átküldött a szülőszobára. Ott először megvizsgáltak, és megállapították, hogy valóban a magzatvíz volt. Aztán mondták, hogy ez még délutánig is eltarthat, menjek vissza az osztályra nyugodtan, reggelizzek meg, és reggeli után menjek vissza a következő vizsgálatra, akkor megnézik megint, mi van.

Nagyjából így is történt, megreggeliztem, és kilenc körül mentem vissza, de akkor már a vizsgálat közben beindultak a fájások is. Ezek nem voltak igazán durvák, el lehetett viselni, és még kicsit rendszertelenek is voltak, de olyan öt-nyolc perc között ismétlődtek.

Újra vizsgálat. Tágultam, azt mondták, haladunk, de még kevés. Elmehettem zuhanyozni, ami nagyon jó volt. Ezután kértem, hogy hadd menjek az alternatív szobába (mivel üres volt), kádba, mert a meleg víz nagyon jólesik. A szülésznő azt mondta, megnéz az orvos, és ha minden szépen halad, akkor mehetek. Az orvos nem nézett meg (legalábbis emlékeim szerint, bár ez egy kicsit bizonytalan), mégis a fájások sűrűsödésével közölték, hogy rákötnek oxitocininfúzióra, amihez viszont ugye normál szülőszobára vittek. Szerintem kb. itt rágörcsöltem a dolgok menetére… de ezt csak utólag gondolom így.

Az oxitocin nagyon durva. Pokolian felerősíti a fájdalmat. Elkezdték adni kb. egykor, akkor Noncsi már velem volt. Noncsi: nem apás szülést terveztünk, Zoli nem akarta, én meg nem erőltettem. Húgom lett volna benn velem a szülésnél, aki már három gyönyörű gyerek anyukája, de tudtuk, hogy kell egy B terv, mert február 15-én indultak síelni. Noncsi barátnőm nagyon szeretett volna ott lenni velem. Örülök, hogy ő maga kérte, mert én is nagyon szerettem volna vele lenni, de egy jó fél éve elvesztettek egy babát, az első babájukat, így én magamtól nem mertem megkérni erre a nagy feladatra. (Azóta ő is egy gyönyörű, egészséges kisfiú anyukája.)

De térjünk vissza a szülőszobára: a szülőágy egy agyrém. Mindenhogy állítható, mint egy űrhajósszék, a támla, az ülőke, a lábrész, minden, de nincs rajta olyan pozíció, ami egy vajúdó anyának kicsit is megfelelő lenne. (Szerintem. De volt, aki mást mondott…) Pont a fenékrésznél van egy rés, ahol ugye állítás lehetséges. A fólia csúszik alattam, tehát amikor jött egy fájás, nem tudtam lazítani, hanem izomból kellett tartanom magam a karommal még pluszban.

A szülésznő egy álom volt. Aranyos, fiatal (még csak tanuló), és VÉGIG VELEM VOLT, segített, türelmes volt.

Kértem, hogy felállhassak, felállhattam, úgy jobb volt. Kaptam labdát is, ahol egészen elviselhető volt a dolog, mert rajta ültem, Noncsi meg masszírozta közben a derekam. De aztán ugye minden vizsgálatnál visszapakoltak az ágyra, ahol kb. minden erőm el is fogyott.

A délután öt körüli vizsgálatkor mondták, hogy teljesen eltűnt a méhszáj, lehet a fájáskor nyomni. De ekkor már nagyon fáradt voltam. Próbáltam én, még utána is, leengedtek az ágy mellé állni, hátha a gravitáció segít Mesinek elindulni, de aztán megint visszatessékeltek az ágyra.

Egy nem idős (olyan 35-40 körüli) doktornő volt az orvos, aki időnként rám nézett. Rettenetesen katonás volt a stílusa, ami nekem akkor semmit nem segített. Ilyeneket mondott: „Na, Eszter, nem diétáztunk a terhesség alatt, hát miért nem? Most aztán akkor tessék nyomni azt a 4 kg feletti babát!” „Ha a következő nyomás után nem jön lejjebb a baba feje, akkor megyünk a műtőbe!” (Ezt elég szemrehányóan mondta.)

És ezzel én szerintem kb. fel is adtam a dolgot. Eleve nagyon magasan volt, el sem indult a szülőcsatornába, legalábbis emlékeim szerint valami ilyesmit mondtak. Egyetlen gondolatom volt akkor már csak: a műtőbe akarok menni, meg akarom kapni az érzéstelenítőt! Azonnal!

Még egy darabig ott hagytak a fájásaimmal, meg az oxitocinnal, de lassan megjött az altatóorvos, akkor már azt hiszem, olyanokat kiabáltam, hogy nem bírom, meg ilyesmi. Szóval ilyen is volt.

Hét körül jöttek értem, és kísértek át a műtőbe, és ráadásul az infúziót is csak az előtt nem sokkal állították le… szóval pokoli volt. Időnként még próbálkoztam segíteni a kislányomnak, de nem nagyon tudtam.

Noncsi elképesztően jól helyt állt. Úgy tudott megnyugtatni, türelemre inteni, ahogy szerintem senki más nem tudott volna. Ennél a pontnál viszont szóltam neki, hogy cseréljen helyet Zolival, mert a babaváróban a kísérő a csecsemősökkel lehetett, és láthatta, foghatta a babát.

A műtő maga volt a megváltás. Csodálatos hely. Szerencsére nem altattak. Megkaptam a gerincérzéstelenítőt, előkészítettek, mindent láttam, hallottam, de nem minden maradt meg.

Az igen, amikor megláttam Zolit az üvegajtón keresztül, furdesés az a gyönyörűség, amikor a fejemhez tartották az éppen világra segített kislányomat. Akkor sírni kezdtem a gyönyörűségtől, és alig bírtam abbahagyni. (Most is sírok, a hormonok…) Kivitték, felsírt, őrületes hangerővel, az is csodaszép volt. Megfürdették, és apuci kezébe adták, aki az üvegajtón át mutatta nekem, amíg befejezték a műtétemet.

Nem bántam, hogy így történt, semmit sem veszítettem a szülés élményéből. Ugyanolyan gyönyörűségesen ért véget, mintha simán ment volna.

Ezután engem kitoltak, Zoli meg Mesikét tolta ki kis bevásárlókocsijában. Anyuék és a mostohanővérem ott vártak, velük is találkoztunk egy pillanatra, és ők is megláthatták a kisbabát.

Aztán a kórteremben hármasban hagytak minket egy olyan háromnegyed órára, utána elvitték a babócámat a csecsemősök, de Zoli még maradhatott egy jó fél órát. Ez is nagyon-nagyon szépségesen szép volt, bár én még kómásan…

Szerencsére tök jó szobatársam volt, nem volt rosszul, szülés előtt állt, így ő is tapintatosan odakinn várta ki az együtt töltött időnket.

Ezután éjszaka semmit nem aludtam, még akkor sem, amikor az érzéstelenítés hatott, annyira zaklatott voltam az élményektől. Az éjszakás nővér egy földre szállt angyal volt. Mindenben segített, és nagyon megkönnyítette a dolgokat.

Másnap délelőtt, amikor már felkelhettem, és le tudtam zuhanyozni (ebben is a szárny nélküli angyal segített), akkor szóltak, hogy majd hozzák a babámat nemsokára. Sajnos nem azonnal, mert infúzióra kellett kötni. Állítólag a kórházban magas volt már a vércukrom, ami miatt a születés után Mesikéé leesett, így cukros infúzióra tették. Semmi pánik, semmi súlyos, csak egy kis segítség. Ezután már nem is kellett újra, a vércukorszintje szépen helyreállt.

babaSzóval aztán behozták hozzám. Onnantól kezdve együtt voltunk. Amikor valami gondom volt, átvihettem a csecsemősökhöz, ők fürdettek, pelusoztak. Éjszaka is nálam lehetett, de sajnos még egyáltalán nem tudtam vele bánni, mármint megnyugtatni, elaltatni, így hajnal egy körül beadtam a csecsemősökhöz, mert a szülés hajnala óta még egy szemhunyást sem aludtam, és eltelt a második nap. Szerencsére sikerült néhány órát aludnom. Másnap éjszaka már velem volt, és minden szuper volt. Talán csak kétszer kelt fel szopizni. A szokásos 72 óra letelte után – mivel minden rendben volt – mehettünk is haza.

Akárhogy is alakult, teljesen mindegy, hogy lehetett volna-e másképp, ha a körülmények másmilyenek (bár azért ez egy véglegesen megválaszolatlan kérdést hagyott bennem). A legboldogabb pillanat, ami tökéletes volt, amelyben tökéletes voltam. A kislányom, Emese megszületése.

A. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.