igaz történetek szülésről, születésről

1598. nap: Hogyan lettem otthonszülő apuka?

1598. nap: Hogyan lettem otthonszülő apuka?

Túlzás lenne azt állítanom, hogy gyerekkorom óta izgatott volna a születés témaköre. Körülbelül annyit tudtam a dologról, hogy a nők bemennek a kórházba, és egy fájdalmas, véres procedúra végén kiszedik/kinyomják belőlük a babát. Bár esküvő előtt nagyon sok mindenről beszélgettünk a feleségemmel – ő talán még strigulázta is, hogy minden fontos kérdést tisztázzunk időben –, de a születés módja valahogy kimaradt. Így, amikor komoly jelek mutatkoztak, hogy valószínűleg várandós lett, megkérdeztem, hogy mégis hogyan tervezi a dolgokat, mikor megy el ultrahangra, hogy valóban babát vár-e stb. Ő egy darabig kerülgette a témát, majd mindenféle régi előadásélményeit kezdte mesélni az otthoni természetes szülésről. És hogy menjünk el együtt egy információs napra, mert neki ez a dolog nagyon szimpatikus, bár valószínűleg nem érinti, mert már elmúlt 35 éves, és úgy emlékszik, hogy így már „veszélyeztetett terhes”, aki nem szülhet otthon.

Az információs napon hamar kiderült, hogy az életkor számunkra nem kizáró szempont, így konkrétan viszonyulnom kell a kérdéshez, pro vagy kontra. Bár voltak a dolognak szimpatikus elemei, például hogy nem kell napokig várnom a kisbabámra, hogy végre „hazaengedjék” a kórházból, de alapvetően osztottam a dolog veszélyességéről szóló társadalmi közmegegyezést. Azonban most helyzet volt, fel kellett adnom ezt a kényelmes álláspontomat. Vettem a fáradságot, hogy utánajárjak, -olvassak a témának, és saját véleményt alakítsak ki. Úgy éreztem, tartozom annyival annak, akit szeretek, hogy komolyan vegyem az érzéseit, szándékait, és nyitottan álljak a témához.

Amit az információs héten hallottam, az meggyőzött arról, hogy nem lehet a kérdéskört azzal elintézni, hogy felelőtlen ezoterikák hóbortjáról lenne csupán szó. Engem első körben természetesen az érdekelt, hogy veszélyes-e ez a dolog, vagy sem. Bár az előadók nem minden gondolatmenetét tartottam az én matematikus gondolkodásommal logikailag koherensnek, de azért elég hamar összeállt az a kép, hogy sokkal biztosan nem veszélyesebb otthon szülni, mint kórházban. Igazság szerint valószínűleg egyáltalán nem veszélyesebb, sőt, de ez a nem pontosan azonos módszertanokkal készült, különböző statisztikák problematikus összevethetősége miatt nem bizonyítható. Másfelől viszont annyi járulékos előnyét érzékeltem a bábák szemléletének a várandósság kísérésétől a csecsemőgondozásig, hogy őszintén tudtam támogatni a feleségemet az általa választott úton.

Jó, jó, otthon fogunk szülni, ha lehet. De hogy helyezzük el ezt a dolgot a világunkban? Mondjuk el a családjainknak? A barátainknak? A védőnőnek, gyerekorvosnak? Mikor, hogyan? Nem szeretek alakoskodni, titkolózni, de azt sem szerettem volna, hogy felesleges támadásokkal kelljen hadakoznunk az örömteli babavárás helyett.

Végül csak a sógoromnak mondtuk el előre, mit tervezünk, mert rá számítottunk, mint esetleges támogatóra, ha én valamikor éppen nem leszek elérhető, amikor szükség lenne rám. Ő az információs hetet is végigülte velünk. Apósom, akivel együtt laktunk – ő a földszinten, mi az emeleten – végül kerülő úton megtudta, de nagyon tapintatosan nem szólt nekünk, csak amikor reggel levittük neki bemutatni az unokáját, jelezte, hogy sejtette, hogy megszületett, mert éjszaka hallott némi dobogást fentről.

Az én családom semmit se tudott előre. Amikor éjféltájt felhívtam az édesapámat, hogy megszületett az unokája, akkor mondta, hogy az anyukám visz majd nekünk Újházy-tyúkhúslevest, ha már otthon leszünk mindannyian. Kérdezte, hogy akkor mikorra készüljön. Mondtam neki, hogy ha lehet, hozhatja másnap (azaz inkább aznap) délben, mert itthon vagyunk. Amikor megértették, miről van szó, mondták, hogy de jó, hogy nem tudták előre, biztos halálra izgulták volna magukat.

A hivatalosságok nem voltak ilyen egyszerű esetek. A védőnő a kisfiunk két és fél napos korában jött ki. Miután becsattogott hozzánk lucskos csizmájában, a fürdőszobában megkérdezte, hogy miért nincs neki kikészítve egy külön tiszta kéztörlő. Mi az, hogy nincs babamérlegünk, mellápoló krémünk? Egyébként is, hogy néz ki ez a köldökellátás? Miért ilyen piros a baba popsija? Szerencsére még aznap eljött a körzeti gyerekorvosunk, aki egy bűbájos néni volt, és el volt ragadtatva a babától, aki szerinte kicsattant az egészségtől, és minden rendben volt vele.

Másnap egy váratlan vendégünk is érkezett, a kerületi gyerekvédelem előadója. Ők „jelzést kaptak” (persze, hogy a védőnőtől…), hogy nálunk veszélyben lehet egy gyerek, és ennek felmérésére egy nagyon modern holland kérdőívet kellene kitöltenünk. Az első kérdésekre még válaszolgattunk (külön alszik-e, van-e külön szobája), de amikor az adunk-e elég gyümölcsöt neki (mármint a háromnapos kisfiunknak), és szoktunk-e vele otthon tanulni kérdésekre került a sor, a hölgy is belátta, hogy nem egészen adekvát eszközrendszerrel közelíti a problémát, és „a gyermek rendezett körülmények között, szerető környezetben nevelkedik” formulával lezárta az ügyet. Ehhez képest az anyakönyvezési macerálás („ezt a gyereket így nem lehet anyakönyvezni”) már kicsit sem tudott felizgatni.

Sajnos (természetesen?) ezzel nem értek véget renitens magatartásunk következményei. Azon csak mosolyogtunk, hogy kisfiunk orvosi kartonjára a védőnő nagybetűkkel, piros filccel gondosan rávezette, hogy „OTTHONSZÜLÉS”, mintha ez későbbi egészségügyi ellátásával kapcsolatban bármiféle relevanciával bírna. Az viszont már sokkal kellemetlenebb volt, amikor a feleségemet az ÁNTSZ-hez idézték be kihallgatásra, ahol – bár azt hitte, lélekben mindenre felkészült – annyira érzéketlenül és megalázóan viselkedtek vele, hogy órákkal később is csak sírva tudta elmesélni az élményeit. De hát, mi ez ahhoz a boszorkányüldözéshez képest, amivel Ágiéknak évek, évtizedek óta kell együtt élniük.

És akkor essen néhány szó a lényegről, a gyerekek születéséről is.

Kisfiunk egy hetet húzott rá a kiírt időponthoz képest. Minthogy nem figyeltünk elég jól az információs héten, így nem jutott eszünkbe CTG-re járni, amit kétnaponta kellett volna a kiírt nap után. Ági meg is rökönyödött, amikor bevallottuk neki. Szerencsére azonban nem volt semmi gond ebből.

Elég gyorsan megszületett – valószínűleg azzal, hogy a feleségem végig dolgozott, nem saját magával volt csak elfoglalva, elég későn érzékelte, hogy itt az idő, így maga a vajúdás és a szülés már hamar lezajlott. Még gyorsabb is lehetett volna, mert a kitolásnál többször is visszacsúszott a már majdnem megszületett baba – mint kiderült, a köldökzsinór volt a nyakára tekeredve.

Csodálatos érzés volt tartani a guggoló feleségemet a baba kibújásakor, azt hiszem, meg is könnyeztem a dolgot. Számomra a legnehezebb feladat ez után következett: valahogy úgy rendezni a földön a párnákat, a feleségemet és a hozzá még a köldökzsinóron keresztül kapcsolódó kisdedet, hogy végül a megfelelő helyzetbe kerüljenek, és az átmeneti pozíciók közben se feszüljön meg a köldökzsinór, és ne is kerüljön legalulra az újszülött.

Kislányunk születésénél már gondosabbak voltunk, CTG-ztünk becsülettel. Tizenöt nappal született a terminus után. Ő is elég gyorsan megszületett. Áginak már sürgetnie is kellett a feleségemet, mert a szívhangokból hallotta, hogy kezdi magát nem jól érezni magát a kislányunk. Szerencsére még idejében kibújt, bár kicsit nyúzottan. Így – első apai teendőmként vele kapcsolatban – Ági utasításai alapján segítettem neki, hogy jól tudjon levegőt venni.

A két gyerek születésénél megtapasztaltak alapvetően megváltoztatták az elképzelésemet a születésről. Először is: egyik sem volt egy véres történet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy vércseppet sem láttam – aki egy vérvételnél is elájul a vér látványától, az otthonszülésre se menjen be. De szó sem volt az akciófilmek vérözönéről, vagy akár a kórházi szüléseken készült videókon látható (alapvetően a gátmetszéshez kapcsolódó) vérmennyiségről.Másodszor: lehet (biztos…), hogy elfogult vagyok, de nem igaz, hogy a kisbabák születésükkor gyűröttek, ráncosak; nem szépek. Az enyémek szépek voltak, valószínűleg a világon a legszebbek! Harmadszor, és ez már kifejezetten az otthonszüléshez kapcsolódik: nem igaz, hogy az otthonszülés csak addig jó, amíg nincs „baj”. Nálunk mindkét esetben volt valamekkora „baj”, és Ági mindkét esetben egyszerűen, rutinosan megoldotta a helyzetet, valószínűleg sokkal egyszerűbben és szelídebb módon, mintha mindez kórházban történt volna.

Azóta is számtalan történetet hallottam, hogy „de jó, hogy nem otthon szültem, mert a Doktor Úr az utolsó pillanatban mentett meg mindkettőnket, mert – mint utóbb kiderült – a baba nyakán volt a köldökzsinór, és ha nem császározott volna meg…”. Ilyenkor visszacsengenek bennem Ági szavai: mindenki találja meg a saját útját, és ott szüljön, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát.

F. F.

Első gyermekünk születése > > >
Második gyeremekünk születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.