igaz történetek szülésről, születésről

1501. nap: Mint a katonaság – kórházi szülésem története (Szonja)

Megjelent: 2014. nov. 14.

Egyedüli gyerek vagyok, sosem volt testvérem. Talán ez az oka annak, hogy úgy véltem mindig, ha majd nagy leszek és lesz családom, akkor több gyereket szeretnék. Az is elég korán tudatosult bennem, hogy a kórház (már a nevéből kifolyólag is) nem olyan hely, ahová a komplikációmentes szülések valók. Otthonszülés: ez sokkal szimpatikusabb volt számomra, mert az otthon: olyan hely, ahol biztonságban vagyok. Erre készültem, készültünk már az első gyermekem érkezése előtt is. Orvoshoz ugyan eljártam a vizsgálatok és a pecsétek kedvéért, de az otthonszülésre készültem, az információs hét és a segítők közreműködésével. De a sors közbeszólt, és minden máshogy alakult.

A 36. héten történt, kedd volt, és hajnalban elkezdett szivárogni a magzatvíz. Semmi fájdalom, semmi kontrakció, csak a szivárgás. Elküldtem a férjem dolgozni, mert nem gondoltam, hogy ebből szülés lesz. Amikor már délelőtt volt, felhívtalak benneteket, hogy ilyenkor mi a teendő. A javaslat az volt, menjek kórházba, otthonszülni egyébként sem lehetséges 36 hetesen, mert nem biztonságos.

Így is cselekedtem. Délben már a szülésznő vizsgálta a teljesen zárt méhszájamat, iszonyúan fájdalmas érzés volt. Az orvos, akihez jártam a vizsgálatokra, szabadságon volt, viszont helyettesítették, méghozzá egy alorvos. Alorvos? Mekkora tapasztalata lehet egy alorvosnak? Ettől a gondolattól kicsit rosszul éreztem magam, de alapvetően mindig bizakodóan állok a dolgokhoz, hogy minden rendben lesz.

Ebédet persze nem kaptam a kórházban, mert már mindjárt szülök – mondták. Gondoltam, ők jobban tudják, hiszen ez a dolguk. Délután már elég éhes voltam, gondoltam elmegyek a büfébe, de nem lehetett, az orvos rám szólt a lépcsőn, hogy nem mehetek sehová, mert folyik a magzatvíz. (Nagyon vicces, ezt eddig is tudtam, azért vagyok itt, de más nem történt még eddig.) Rendben.

Este már adtak volna vacsorát, de addigra meg már nekem nem kellett, mert a fájások kezdtek beindulni. Közben, munkaidő után megjött a férjem meg az apukám. Aztán, ahogy késő este lett, mondták nekik, hogy nyugodtan menjenek haza, mert ma mégsem lesz baba, majd holnap. Szerencsére a férjem velem maradt, és én egész éjjel sétálgattam a folyosón, mert ott ketten lehettünk, és a két kontrakció közötti sok időmérésbe még a stopperóra is tönkrement. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.

Hajnalban beülhettem egy kád finom meleg vízbe, ahol lehetett üldögélni, ez nagyon jólesett, és sokat csökkentett a kontrakciók okozta fájdalmon. Aztán úgy öt óra előtt kitessékeltek a vízből, mivel ott nem lehet szülni, és már itt vagyunk a kitolási szakban – állapította meg a szülésznő az aktuális méhszájméréséből, tehát irány a szülőágy.

Felfeküdtem nagy nehezen. A lábaim fehér valamibe bugyolálták és kikötözték, mert ez a szokás. Aztán jött az orvosi utasítás, hogy „Nyomjon!” Hát az nekem nem ment. Erre az orvos módosította az utasítást, hogy „Kakiljon!” Én a magam részéről azt gondoltam, hogy épeszű ember próbált-e már valaha is a hátán fekve kakilni, vagy nem. Nekem ez sem ment. Aztán ezt hallgattam vagy ezerszer: „Nyomjon! Kakiljon!” – én csináltam, de nem történt semmi. Nem tudom, mennyi idő telt el, de már belefáradtam a sok „nyomásba”.

Aztán, amikor rátették a hasamra azt az övszerű kütyüt, amivel a kontrakciókat lehetett észlelni, lebuktam, mert kiderült, hogy eddigre már nem is mindegyik kontrakciónál „nyomok”, hanem csak minden másodiknál, harmadiknál. Előző reggel óta nem ettem, egész éjjel nem aludtam, itt fektetnek a hátamon, és én ugyan „nyomok”, beleadok mindent, amit csak bírok, de valahogy nem elég.

Hárman voltak az ágy körül. A fiatal alorvos, aki csak nyomást és a kakilást emlegette, a szülésznő, aki feltette a hasamra a kütyüt, meg egy idősebb nő, aki a szülésznőnek segédkezett, nem tudom, mi a hivatalos titulusa. Ő volt a legszimpatikusabb, egész végig foghattam a kezét, és ez erőt adott nekem valamelyest.

Hosszú idő telhetett el, és semmiféle haladást nem produkáltam. „Nyomtam” és „nyomtam” rendületlenül és eredménytelenül. Persze oxitocint is adtak, előírásszerűen, mégsem sikerült egyedül kinyomni a kislányomat. Egy idő után én is belefáradtam. Mikor már száznyolcvanadszor hallod, hogy már látom a fejét, még egy utolsót nyomjon, és kész, akkor már nem hiszed el.

Aztán behívták az ügyeletes orvost. Már négyen voltak az ágy körül. Ő nagyon tapasztalt módon egyből a hasamba könyökölt, hogy a gyerek lábát megtámasztva segítsen nekem a nyomásban. Ez számomra iszonyúan fájt, és én erőimet megosztva próbáltam visszatolni a kezét, hogy nekem ne fájjon annyira. Aztán hirtelen nagy melegség öntötte el a lábamat. Megszületett a kislányom.

Ugyan csinos – előírásszerű – gátmetszést csinált az orvos, hogy ne repedjen a gátam, de mivel a gyerek szinte kisüvített belőlem, ezért nagyon mélyen szétrepedt minden, aminek nem kellett volna. Akkor nem éreztem ebből semmit az érzéstelenítés miatt. Később az orvos csak annyit mondott, hogy belső varratom is van. Ekkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent.

A gyereket elvitték, mosdatták, mérték, felöltöztették, ahogy kell(?), minden rendben volt vele (36 hetes létére 2650 g-mal született), én meg örültem, hogy vége a fájdalomnak.

Aztán eltelt kb. öt-tíz perc, és a méhlepény nem akart megszületni. Az ügyeletes meg a másik orvos matattak a lábamnál, de ekkor már nem bántam, mert legalább nem fájt. Aztán beviharzott még két orvos, az egyik elaltatott, és innen időkiesés volt.

Odakint a férjem a szívbaj kerülgette, mert azt látja, hogy fél hatkor beviharzik egy orvos, kis idő múlva (épp a hatórai váltás előtt valamicskével – és ettől kissé frusztráltan) még kettő. Aztán meg kivisznek egy annyira iszonyúan összevérzett lepedőt, amilyet még életében nem látott. Azt hitte, elvéreztem. Pedig nem, csak a méhlepény szakadt szét a határozott orvosi rángatástól, és attól, hogy még nem akart leválni a helyéről. Ekkor riasztották a két morcos orvost, hogy még mielőtt hazamennek, altassanak engem el, és szedjék ki belőlem a méhlepényt.

Mikor magamhoz tértem, ott volt a szülőszobában egy másik idősebb segítő nő, akit megkértem, hogy adja a kezembe a kislányomat. Alaposan megnéztem a gyereket, memorizáltam a füle formáját, a szeme állását és minden egyéb apró részletet az arcán, hogy teljes biztonsággal bármikor felismerhessen. Ez számomra nagyon fontos volt a kórházban. Előző nap nagyon sokan megszültek ott, a szülőszobában, ugyanis igen nagy lehűlést okozó hidegfront érkezett sok csapadékkal.

Az anyukák a kisbabájukkal együtt voltak a szobákban. Délelőtt már én is lekerülhettem a kislányommal együtt az egyik szobába. És öt nap múlva már haza is lehetett menni. De ez az öt nap sem volt felhőtlen. Szoptatni nem sikerült. Nem a nővérekkel volt a gond. Mint utóbb számomra kiderült, hogy a szülés után az orvos által beadott minden napi oxitocininjekció (hogy a méhem jól visszahúzódjon) gátolta a tejtermelés beindulását. Próbálkoztam én rendszeresen a szoptatással, meg kellett mérni a gyereket esemény előtt, meg esemény után is, de nem sokat gyarapodott a súlya, pontosabban szinte semmit. A gyerek pedig egyre jobban kezdett sárga lenni, és többet aludni és ezért egyre inkább nem ébredt fel szopni sem. Aztán az ötödik nap a saját felelősségemre hazamentünk (a gyerek határeset sárga volt). És egy hét múlva visszavittük kontrollra (ahol a súlyát mérték, hogy ez idő alatt otthon gyarapodott-e).

Otthon sokkal jobb volt lenni. A szoptatással még sokáig küzdöttem, fejtem és fejtem napokig, aztán nagy nehezen és nagy kínszenvedés árán majdnem két hónaposan sikerült teljesen leválasztani a tápszerről, és akkortól már csak szopott.

Összefoglalóan milyen volt a kórházi szülésélmény? Mint a katonaság. Utasítottak, megmondták mit csinálj, mit ne csinálj, mikor csináld és hogyan. Néha, amikor a miértről kérdezősködtem, bolondnak néztek. Mert nálunk ez a szokás, ez volt a válaszuk mögötti információ. Miért nem tudtam nyomni? – kérdeztem utólag. Mert fájásgyenge vagyok. – mondták.

Utolsó szösszenetként még két hozzáfűznivaló: Második kislányom a 39. héten az érdi születésházban született, teljesen egyedül nyomtam ki (a súlya 4 kg volt), igaz, nem háton fekve, hanem állva és oxitocin nélkül. Tudtam is szoptatni rendesen. És a méhlepény kb. egy óra múlva született meg. Harmadik kislányom itthon született, betöltött 37. hét után egy nappal (a súlya 3,5 kg volt), ekkor sem voltam fájásgyenge, a szoptatással megint nem volt gondom, és a méhlepény szintén egy óra múlva született meg.

Én a saját bőrömön tapasztaltam, milyen a háborítatlan, és milyen a beavatkozások sorozatával teletűzdelt szülés. Csak remélni tudom, hogy a mi gyerekeinknek már jobb sorsuk lesz.

K. E.

Réka > > >
Tündi > > >
Tündi – testvérmese > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.