igaz történetek szülésről, születésről

1435. nap: Otthon, természetesen

Megjelent: 2014. szept. 9.

Amikor én születtem (merthogy itt kezdődik…), valami oknál fogva eltörött a kulcscsontom, de ezt Anyuval csak akkor közölték, amikor vitt haza: „Ja, anyuka, majd óvatosan öltöztesse meg fürdesse, mert eltört a válla!” Az akkori viszonyoknak megfelelően szigorúan fekve kellett szülni, kötelező gátmetszés és hasonlók, Apu csak tévén keresztül nézhetett meg napokig, nehogy megfertőzzön valamivel.

Aztán az öcsém majdnem megszületett két hónappal a kiírt időpont előtt, őt visszatartották. Azóta is mindig menne valahová, kamionsofőr lett. Amikor végül megszületett, Anyuban maradt egy darab a méhlepényből, ami senkinek nem tűnt fel, csak Anyunak, hogy egyre rosszabbul van… Napokkal később szedték ki.

Amióta csak emlékszem, a szülésről mindig mindenki úgy nyilatkozott, hogy az a létező legfájdalmasabb dolog. Vidéki lány vagyok, sok állatot láttam kölykezni, és egyik sem tűnt úgy, hogy halálán volna.

Aztán a barátnőm jött a sorban: oxitocinos indítás, kézzel történő méhszájtágítás, burokrepesztés, majd néhány óra után császár, mert nem tágul. Mondjuk, a doki már hónapokkal azelőtt is mondta, hogy valószínűleg császár lesz, mert a barátnőm vérnyomása kissé magas, és egyébként is túlsúlyos. Ugyan nem sok fogalmam volt akkortájt a témáról, de azt éreztem, hogy ez így nagyon nincs rendjén. A babát hazaadták: „Gratulálunk, anyuka, egészséges a baba”. Azóta már tudjuk, hogy gyógyíthatatlan és veleszületett betegsége van, csak ez épp senkinek nem tűnt fel.

Pár évvel később a párommal épp a festés és járólapozás miatt kissé feldúlt lakásunkban néztük a rendkívül szórakoztató szilveszteri tévéműsort, amikor szóba került, hogy ha az egyetem befejezése után szeretnénk babát, akkor itt az idő! Szépen kikalkuláltuk, hogy mikortól lehet felhagyni a védekezéssel, és gyakorlatilag azonnal megfogant a kisfiunk.

Ez idő tájt az egyetemi jegyzetek helyett mániákusan kezdtem nézegetni a Youtube-on a szüléssel kapcsolatos videókat, és persze hallottam (ki nem?) Geréb Ágiról és az otthonszülésről is. Egyre szimpatikusabb lett ez az út, így megvettem néhányat Ina May Gaskin könyvei közül, és mire a végére értem a soroknak, rájöttem, hogy bizony már rég kihaltunk volna, ha nem tudnánk szülni. Mint amikor valaki az éjszakában hirtelen reflektort kapcsol be, annyira világos lett a dolog. Hiszen a nők jó része napjainkban is otthon szül és nem csak a Szub-Szaharában! Ráébredtem, hogy ez csak egy a sok, belénk rögzült butaság közül, hogy szülés=kórház, csak mert így szokás. Hála az internetnek, sok-sok kutatási eredményt és tanulmányt böngészhettem át, így meggyőződtem arról is, hogy az otthonszülés statisztikailag semmivel sem veszélyesebb a kórházinál, sőt.

Mivel rettenetesen félek a tűktől, a kórháztól és úgy általában az orvosoktól, szerettem volna elkerülni mindenféle felesleges beavatkozást, és a lehető legjobbat biztosítani a fiamnak, és hát a városi kórház szerintem messze nem a legjobb, amit életében először megláthat. Sokan azt gondolják, hogy aki otthon szül, az nagyon önző, hiszen a saját kényelmét tartja fontosnak. Ez így is van, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ami a mamának kényelmes, az a babának is az lesz!

Biztos voltam benne, hogy képes vagyok arra, hogy megszüljem a gyerekemet, ahogy előttem már sokmillió nő képes volt rá… Szépen megerősítettem, mint egy kis palántát, növesztettem magamban ezt a hitet, és egy szép napon írtam egy e-mailt személyesen Geréb Ágnesnek, hogy vállalnak-e ilyen messze (kb. háromórányira a fővárostól) is szülést. Ő pedig válaszolt, nagyjából fél órán belül, amitől teljesen ledöbbentem, és nagyon megörültem: náluk nincs kötelező póz vagy gátmetszés, lehet ordítani, és nem baj, ha kutya van a lakásban. Micsoda megkönnyebbülés!

A családnak csak a 16. héten árultuk el a nagy hírt és az otthonszülés tervét is. A nagymamám maga is otthon szülte Anyut, ő sem lepődött meg cseppet sem. A szüleim is pozitívan álltak hozzá a döntésemhez, miután előadtam érveimet. A párom nem örült, ő mindig a rosszra számít, de tántoríthatatlan voltam, és igyekeztem átadni pár morzsát abból a rengeteg információból, amit magamba szívtam. Anyósom csak hümmögött, ő szintén aggódós, de nem szólt egy szót sem. A barátaink, barátnőim nagyon féltettek, mindenáron rá akartak beszélni, hogy menjek mégis kórházba, így inkább nem is reklámoztuk a dolgot.

Májusban lettem várandós, egész nyáron dolgoztam még, majd novemberig szakmai gyakorlaton voltam, zűrös időszak volt. A kocsinkon nagyjából minden tönkrement, ami tönkremehetett, így Anyu jött értünk autóval, vele mentünk hármasban Ágiék információs estjére. Páromat persze az sem győzte meg, de az is nagy szó volt, hogy eljött, és legalább saját szemével látta, hogy a terem tele kismamákkal (tehát nem csak én vagyok ilyen elvetemült), valamint, hogy Geréb Ágnes egy hús-vér nő, anya és nagymama, nem boszorkány vagy kuruzsló, és nagyon úgy néz ki, mint aki tudja, miről beszél.

Decemberben kezdtem járni a felkészítő információs hétre, az első három napon vettem részt. Két héttel később államvizsgáztam 33 hetesen. Januárban letudtam még két napot az információs hétből – nem volt egyszerű, autóval hajnalban be a 20 km-re lévő kisvárosba, onnét az ötórai gyorssal a fővárosba, egész nap tanfolyam, aztán újabb egy óra vonattal, oda jött értem Anyu, náluk aludtam, másnap ugyanez visszafelé… Nagy pocakkal ülni a havas tájon suhanó jól befűtött vonaton: nekem ez a kép ugrik be, ha a várandósságra gondolok. Rengeteget tanultam az információs héten, és nagyon jó emberekkel, szakemberekkel ismerkedtem meg. A többi napot februárra terveztem, de ugye ember tervez…

Végre-valahára egy csütörtöki napon készen lett a kocsink, elmentünk kipróbálni és egyben bevásárolni, mert szombaton lett volna a diplomaosztóm, vártuk a családot egy kis ünneplésre. Este, bár már napok óta halogattam, összepakoltam a bőröndöt, mert nem tudtam, hogy ha szülök, akkor itthon maradjunk-e, vagy menjünk Anyuékhoz. (Ágiék azt mondták, szinte kizárt, hogy időben ideérjenek; Anyuék közelebb laknak a fővároshoz, és ott jobb a kórház is, ha arra kerülne sor.) Leégettem a vasalót, még tettem-vettem, aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem, fél szemmel néztem a Fábry-showt.

22.15-kor kezdődött: amikor lefeküdtem, éreztem valami kényelmetlenséget. Aztán 22.30-kor megint fészkelődnöm kellett. 45-kor már majdnem aludtam, de éreztem megint valamit, felnéztem, hát nem megint 15 perc telt el?! Ekkor lett gyanús, hogy nem lesz itt diplomaosztó.

Éjfél körül már öt-hat percenként jött egy kontrakció, közben hol hasmenésem volt, hol ücsörögtem egy kád forró (nekem langyosnak tűnő) vízben, hol aludtam pár percet az ágy szélén ülve. Ez elég kellemetlen volt így, mert a vízből kiszállva, a vécében fáztam, a szobába menet pedig meg kellett törölközni, nem akartam végigcsöpögtetni…

Hatkor hívtam fel a szüléses telefonszámot, ami mindig az éppen ügyeletes bábánál csörög, G. Á. vette fel: majd hívjam egy óra múlva. Közben ébresztettem a páromat, hogy ha akarunk menni Anyuékhoz, kellene indulni, mert nem tudom, mennyi idő van még hátra, ő közölte, hogy álmos, és aludt tovább.

Egy félóra múlva már három-négy percenként jöttek az összehúzódások, ekkor már felráztam, és az ágy széléről dirigáltam, mit pakoljon még a bőröndbe, mit a kocsiba… kicsit szürreális volt az üres bébihordozót bekötni hátra, tudni és mégsem felfogni, hogy visszafelé már ül majd benne valaki. Elindultunk, minden döccenőt éreztem, és hihetetlen, de amíg végigértünk B-n, én hatalmasat aludtam úgy két perc alatt. Suhantunk az autópályán, szép napos januári reggel volt, és fura volt, hogy hamarosan megszületik, akit olyan régóta vártunk.

Közben telefonon párszor beszéltünk másik Ágival, ő vette át az ügyeletet, és indult felénk a doulával. Megérkeztünk, Anyu persze nem ment dolgozni, a kiságy rácsvédőjét varrta (nehogy már szegény babának ne legyen készen a rácsvédője!), egy darabig ücsörögtem a konyhában, majd felmentem az emeleti szobámba. Anyu volt mellettem, fájások jöttek-mentek, ő persze halálra izgulta magát, közben még mondogattam, mit pakoljon ki (vatta, olajak, pelusok, babaholmi).

Egyszer csak hánynom kellett megint, akkor bevillant: aha, hányás… Persze Anyu ettől még jobban izgult, én meg teljesen nyugodt voltam, az információs héten hallottak jutottak eszembe: igen, azt is mondták, tényleg, erről is volt szó. A párom és az öcsém a földszintem maradtak.

Amikor megérkezett Ági és Kinga, még tudtam őket kulturáltan köszönteni, aztán az időérzékem és a kulturáltságom lassan megszűnt. Egyszer le kellett mennem kakilni, persze Anyu nem hitte el, hogy tényleg kakilnom kell, ott szobrozott a vécé előtt.

Nem volt vízforralónk, így a konyhából hordták fel a forró vizet a muskotályzsályás borogatáshoz (13 lépcsőfokon és egy lusta, lépcsőn keresztben fekvő kutyán keresztül), közben valaki telefonálgatott hősugárzóért, mert az sem volt, szülőszék sem volt, pedig én csak ülni tudtam. Ez utóbbi problémát kreatívan, két konyhaszékkel oldottuk meg. (Azóta is azt hallgatom, hogy „szétszültem” a széket: az egyiknek lötyög a lába.)

Többször hallgattunk szívhangot, és nagyon jó volt, hogy mindenki tette a dolgát, kaptam inni, és ordíthattam kedvemre! Nem gondoltam, hogy kiabálni fogok, erre tessék… Hihetetlen, de volt mindig időben borogatás, ha kellett, volt papírvatta és alátét, ahol szükség volt rá, masszázs és minden földi jó, mintha egy egész sereg dolgozott volna a kedvemre. Kaptam például inni, amikor még nem is tűnt fel, hogy szomjas vagyok, pedig az voltam.

Magam is meglepődtem, mert én ugyan nem éreztem semmilyen hullámzást meg örvényt, csak hogy baromira fáj, aztán huss, elmúlik. A pocakom teteje fájt, erre nem számítottam, azt hittem, alul fog fájni, egy ideig biztos voltam benne, hogy ez a baba rossz irányba indult, de Ági megnyugtatott, hogy minden rendben van, ott fog kijönni, ahol kell. Fájt, fájt, de abszolút nem volt vészes, sokkal rosszabbra számítottam, meg is lepődtem, amikor egyszer csak nyomnom kellett. Kérdeztem is, hogy ez rendben van-e, Ági azt válaszolta, hogy ha kell, akkor kell. Ekkortájt jött a legeslegrosszabb rész: a méhszájjal valami probléma volt, így ki kellett (volna) bírnom két-két fájást mindkét oldalamon fekve. Hogy lehet fekve szülni?! Rettenetesen fájt.

Aztán visszaülhettem, szerencsémre. Szegény Ági épp előttem-alattam térdelt a zseblámpájával, amikor kirobbant a magzatvíz, teljesen szembe kapta, bocsánatot is kértem, mire közölte, semmi gond, még jó, hogy nem mekóniumos! Egyszer csak szóltak, hogy már megfoghatom a hajas fejbőrét, mert kilátszik, el se hittem, de tényleg ott volt. Aztán még nyomtam, kibújt a feje, lenéztem, megláttam, és azt gondoltam: te jó ég, hát szegény, nem maradhat így, ki kell nyomnom: és már kint is volt.

Ez délután fél négykor történt. Ági egy jó nagy cuppantással kitisztította orrát-száját, a baba kicsit nyekegett, addig engem felsegítettek az ágyra. Hasamra tették, ott pihegett, mert nagyon rövid volt a köldökzsinór, ismerkedtünk. Közben befutott Anyu barátnője a hősugárzóval, és a fiúk is feljöttek megnézni a jövevényt. Én meg csak vigyorogtam! A gátam minimálisan repedt, de nem volt szükség varrásra.

Hihetetlen volt látni, hogy az újszülött baba szemét mennyire hunyorgatja még a januári délután napsütése is, ami beszűrődött a függönyön át, és ezekbe a szemekbe kórházakban sok száz wattos lámpa világít…

A fiam gyorsan lekakilt és le is pisilt. A zsinór nagyon sokáig pulzált, majd elkötötték és elvágták, aztán Ági kicsit megdögönyözte a hasamat, és kibújt a lepény is. Megvizsgálgattuk, majd fagyasztóba került, mivel senki nem akart januárban ásni. Később Apu diófát ültetett rá. A baba szopizni nem akart, én viszont életem legjobb csirkepörköltjét ettem ott, az ágyon féloldalt fekve.

Aztán a párom lesegített a lépcsőn, lezuhanyoztam, közben megjött Apu is (szintén kamionos), és ő is nagyon boldog volt, hogy milyen szép, milyen tökéletes, és hogy megfoghatja! Még minket, a gyerekeit sem látta ennyi idősen…

Sokáig adminisztráltak a bábák, aztán ők is ettek, majd elköszöntek. Kérdeztem Ágit, most mit kell még csinálni? Mire ő a világ legtermészetesebb módján rávágta: „Fel kell nevelni!”

Aznap este már a családdal ettem én is, asztalnál ülve, kérdezte is Anyu, fáj-e valamim, mondtam, hogy a torkom a sok ordítástól. Persze egész este telefonáltam, elmondani a nagy hírt, és lemondani a diplomaosztót.

Másnap megkértük a frissiben odaköltözött háziorvos ismerőst, hogy nézze meg a kicsit, mindent rendben talált; hétfőn pedig elintéztük az anyakönyvezést is. Semmi gond nem volt a hivatalos dolgokkal.

A baba továbbra sem szopizott, ez Ágiékat felettébb aggasztotta, ezért megadták Sz. J. számát. Vasárnap délután hívtam fel, fogalmam nem volt róla, ki ő, de nagyon segítőkész volt, megnyugtatott, ha van cici, van tej, és nincs letapadva a baba nyelve, éhen halni nem fog. Így is lett, a természet megoldotta ezt is: hétfőre megéhezett, és bő egy évig el se engedte a cicit.

Kedden mentünk haza, útközben betértünk az újszülöttosztályra, ott megkapta a BCG-oltást. Még aznap eljött megnézni a gyerekorvosunk és a védőnő is.

A baba azóta négy és fél éves nagyfiú lett. Örülök, hogy sikerült emberhez méltó módon fogadnunk ezen a világon!

Sz. Sz.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.