779. nap: Fájdalomvirágok (Lisa születése Belgiumban)
Lisa békésen gömbölyödött kis bolygóvilágában, már egy héten túl a kiírt időponton. Belga bábáim teljes nyugalommal vették tudomásul, hogy a számok ellenére a helyzet még nem érett meg. De hamarosan egy délelőtti séta után a derekamba nyilalló éles fájdalom jelezte, hogy valami elkezdődött. A bábák beküldtek CTG-re, minden rendben volt. Délutánra sugárban tisztult gyomrom tartalma, majd estére elkezdődtek a fájások…
Ahogy sűrűsödtek, hívtam a bábát, aki hamarosan meg is érkezett. Huszonöt év körüli, magabiztos, nyílt szívű, empatikus, a születés csodája felé nagy odaadással forduló fiatal nő volt. Ő végezte társával együtt (ő is 25 éves volt) a terhesgondozást is. Majd a későbbi gyerekágyas ápolást és gyerekorvosi vizsgálatokat. Bíztam ebben a fiatal bábában, újra magamban és a kozmikus erőkben, amelyek igazgatják világunk változásait, szövik milliók sorsát…
Amikor megérkezett a bába, még tudtam a virágaimat locsolgatni, cseverészni. Talán meg is bánta, hogy túl hamar jött, de még gyűjti a tapasztalatokat. Viszont már ekkor is jólesett a jelenléte.
Lassan haladok befelé, az éjszaka nyugalma beborít. Próbálok aludni, de teljesen éber vagyok. Vajúdó szellemként sétálok alvó párom, az üres kiságy (ez Noémié, két és fél éves, még délután elvitte a Nagymama, ahogy kezdődtek a fájások), az éj leplével borított ismerős tárgyak és a kanapén kókadozó bába között.
Egy pár órát a fürdőkádban vajúdtam mécsesekkel, holt tengeri sóval. Fel is vetődött bennem, hogy megint vízben szüljek, de aztán csak késztetést éreztem, hogy kimenjek a „szárazföldre”, a nappaliban. A sólámpa narancsos fénye és az éjszaka csendje lettek kísérői komótos tágulásomnak.
Növekszik a burok körülöttem, ami otthont ad a védettség érzésének. Ez különösen akkor lesz telített, amikor majd fájdalmak heves hullámain hánykolódom.
Hajnalodik. Ébredezik a belga város, Gent, ahol a Jan van Eyck testvérek híres szárnyas oltárát is őrzik. Sok helyen megmaradtak még a macskaköves utcák, gótikus ívek, csatornák kanyargós útjai. És itt a Galambház utcában pedig hamarosan egy kisgyermek születik…
Felélénkülnek a fájások is, kezdek elveszni bennük. Fájdalomvirágok nyílnak egyre alhasam rejtélyes mélységeiben. Megérkezett pánik is, de elfújom prüszkölő lélegzettel.
A bába kedves, segít, ahogy tud, a társa is, aki időközben megérkezett. Előkészítik a terepet a „szárazföld” közepén a földre. Legszívesebben feküdnék és hemperegnék, de akkor nem tudok összpontosítani. Négykézláb az alkaromra támaszkodom. Apuka is felébredt már.
Vizet kapok szívószállal, azta’, de jól tud esni. Meg olajos masszást a keresztcsontnál, deréknál, gátnál. Szétszakadásérzés, de tudom, jó lesz átmenni mindkettőnknek a szoros kapun.
„Szeretné fogni a fejét?” ‒ kérdezik az Apukát. Apuka meglepődötten nevet egyet, de nem akarná kihagyni ezt az élményt. Az egyik oldalon ő tartja a baba fejét, ahogy jön kifelé. Minden erőm megfeszül és egyszerre laza. Hogy lehet ilyen paradox a létezés?
Kicsusszan a kis test, nagy az öröm és a megkönnyebbülés. Sikerült, megcsináltam, de soha többé ilyet. „Ezt nem lehet kibírni!” – hallom magamban az érzést.
„Lány vagy fiú?” ‒ kérdezi az Apuka. „Hát nézd meg!” – mosolyog a bábalány. „Hm. Lány, hihi. Kerek magyar arca van.” ‒ ismerkedik Apuka.
Mellém helyezik betakargatva újszülött kislányomat. Jaj, de gyönyörű, Istenem! Megszeppenve néz rám. Nem sír, nagyon békés. Elönt a gyengédség. Mellre helyezem, egyből rátalál. Nem zavarja semmi ezt a felemelő harmóniát. Bódulat van.
„Szeretné elvágni a köldökzsinórt, Apuka?” „Ja, ja, jó. Persze.” ‒ riad fel ő is. Egy-két kontrakció, és kibuggyan a méhlepény. „Ép, nagyon szép.” – mondja a bábalány. Kérésemre megmutatja. Csodálom, hogy át meg át van szőve élettel. Kérjük? „Köszönjük, nem.”
Valahogy átkerülök a hálószobába, tisztába raknak. Félálomban vagyok, reggel nyolc körül van. Kicsim mellettem, most már lehet pihenni, vége a harcnak. Milyen könnyű vagyok.
„Akkor holnap jövök! Szép álmokat!” ‒ búcsúzik a bába. „Köszönöööm.” – suttogom. De jó, hogy nem kell innen sehova menni, csak békében elaludni…
M. Á.
Fájdalomvirágok
Lisa születése
Egyre csak azt kérdeztem, hol vagy már?
Míg egy este testem kezdte szúrás.
Mintha csak kopognál,
S ölemből a sötét világ ölébe indulnál.
Egész éjen át nyíltam ki rád.
Csendesen hulltak a percek,
De én csak vártam rád türelmesen,
Anyaként szerelmesen.
Fájdalomvirágok nyíltak bennem,
Izzásuk egyre perzselt,
Önmagam fölé emelt,
Kifordított, és elnyelt.
Keserű illatuk csavart ott,
Hogy feszült testem íjáról
Nyílként tovaröppenj,
Te, síró-kacagó madárka.
Ó, kis ráncos láb, kis kéz,
S szeme nézd, hogy néz!
Mindentudó tekintete
Körülölel, s magához emel.
Ó, kis gyönge test, tehetetlen,
Óvlak hát szeretetben,
S vigyázzuk majd egymás lelkét,
A bennünk élő gyermeket örökké.
Bennem béke lágyan ringott,
Elhervadt a kín ott,
S kicsim csókja tapadt mellemre,
Csöpp kezével csendesen simított.
M. Á.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1247. nap: Otthon a fürdőkádban, csatakiáltással
- 1586. nap: Hogy juthat ilyen az eszembe? (Máté születése)
- 1109. nap: A harmadik – feloldozás
- 1785. nap: „Jaj, ez a gyerek farral van!” (Faros születéseink 1.)
- 553. nap: Rugalmasság
