igaz történetek szülésről, születésről

1402. nap: Nem tökéletes, de szép és jó élmény (Árpád születése)

Megjelent: 2014. aug. 7.

Első gyermekre várva. Várni az ismeretlent. Új élmény, új tapasztalás. Megtapasztalni azt, amiért a nők a Földre születnek. Anyának lenni. Anyává válni. Lassan múló kilenc hónap. Minden új. Minden változik, napról napra látni az átalakulást, ahogy a nőből anya lesz. A tükörbe nézve és belülről érezve is. Készülni a szülésre.

Készültem, de mire? Mindenki mindenféle tanáccsal bombázott. „Rémtörténetekkel”, hogy mennyire fáj, és milyen borzasztó meg nehéz, gátmetszés, nem fogsz tudni felkelni stb. De nem hittem nekik. Nagy volt a szerelem és más nem számított. Imádtam a pocakot, a mocorgást. Nővérem többször mondta, hogy menjek el az otthonszülés információs hetére. De nem volt hozzá bátorságom. Az orvosokban bíztam és hittem. De a könyveket elolvastam, amit kaptam tőle. Nagyon tetszett, amiket olvastam benne, és az adott hitet és bátorságot, hogy ne higgyem el a szülési szörnyűségeket, amikkel rémítgettek.

Reggel hat óra körül már az órámat nézegettem, milyen gyakran jönnek a keményedések, összehúzódások. Egyáltalán nem fájt, mint ahogy beígérték. Izgatottan vártam, hogy felébredjen a férjem, hogy elújságoljam neki, hogy elérkezett a várva várt nap. Volt még két hét a kiírt időponthoz, ezért meg is lepődtem, hogy már eljött volna az idő… Annyira azt sulykolták belém, hogy 40 hét, se több, se kevesebb. De azért örültem. Vártam a találkozást a kis pocaklakóval. Minden olyan nyugis volt.

Felkeltünk, készülődtem, fürdés, hajmosás, utolsó kép készítése a nagy pocakról. Dél körül már ötperces összehúzódások voltak, amikor elindultunk a szüleimhez. (A kórháztól öt percre laknak, és gondoltuk, hogy ott várjuk meg az utolsó jelt.) Három óra fele ment el a nyákdugó, amikor elindultunk sétálva a kórházba.

Bent megvizsgáltak, szépen tágultam. Amikor bementünk, leállt a folyamat, de hát ez várható volt, nem foglalkoztunk vele, majd úgyis újra indul. Kettesben kedélyesen beszélgettünk, türelmesen várakoztunk, vártuk az új család megszületését. A párom megbeszélte a szülésznővel, hogy mit, hogyan szeretnénk. A doktornő kezdő volt, frissen végzett az egyetemen, szinte nem is láttuk.

Este nyolcig minden olyan szép volt, és békés. Ekkor megvizsgált a doktornő és megállapította, hogy teljesen kitágultam már, csak a burokrepedésre várunk, hogy megérkezhessen a baba. A szülésznővel burokrepesztést javasoltak. Gondoltam, ez nem olyan tragédia, eddig semmit nem kaptam, nem zaklattak, hagytak minket úgy vajúdni, ahogy nekünk jó, hát beleegyeztem.

Ekkor jött a kegyetlen másfél óra, folyamatos fájás szünet nélkül. Ez kitépett az eddigi idilli állapotból, és átformálódott egy „túlélni” ezt a fájdalmat, hogy „végre a kezembe legyen a babócám” állapotba… Meg is fogadtam magamnak, hogy többet ilyet nem. Nem lett volna szabad beavatkozni a természet rendjébe.

De végül milyen csodás is ez a természet, mert amint a kezemben tartottam Árpit, elszállt az előző másfél óra. Úgy éreztem, most született meg az első, egyetlen fiúgyermek az egész Világon. Olyan szerelmetes lettem belé. Csoda volt az egész. A méhlepényt is hagyták magától megszületni, és ez így tökéletesen le is zárta a szülést.

Ott feküdtünk, egy új kis élet, egy új anya és egy új apa. Összességében, ha tudjuk, hogy mit akarunk, és amellett kiállunk, lehet szép szülés, születés kórházban is. Nem tökéletes, de szép és jó élmény.

G. Sz. Zs.

Emese > > >
Nimród > > >
Zselyke > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.