igaz történetek szülésről, születésről

1244. nap: Szaksegítség nélkül (A csúszda – Panna)

1244. nap: Szaksegítség nélkül (A csúszda – Panna)

Elérkezett az ideje, hogy újra gyerekünk szülessen. Másodjára mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy itthon szeretnénk szülni. Részben az első szülés kórházi élményei miatt, részben azért, mert meglett az otthon, ahol szülni lehet, meg hát azt se tudtuk elképzelni, hogy „nagy” gyerekünk kimaradjon a testvére születéséből.

Készülődtünk. Január végére vártuk őt, a második lányunkat. Ősszel „beiratkoztunk” a Születésház információs hetére, de jött a hideg, és az ablakokat szigetelni kellett, az asztalos meg épp a hétfő-keddi napokon ért rá, így hát itthon maradtam, és takarítottam utána. Délután kétségbe esve hívott egyik barátnőm a másik után: érdeklődtek, jól vagyok-e. Mikor kiderült, hogy igen, elmondták, amit a hírekben hallottak. A Születésházban a tanfolyam alatt valaki megszült, Ágit elvitték a rendőrök, a résztvevőket pedig ott tartották. Döbbenten követtem a híreket, és napról napra egyre többen tették fel nekem a kérdést: akkor most hogy/hol fogsz szülni?

Én jobb híján Ingeborg Stadelmann mondását idéztem, az elsőnél minden másképpen lesz, mint ahogy a szülők tervezik, a másodiknál minden éppen úgy lesz, a harmadiknál pedig minden kialakul magától. Reménykedtünk, én pedig egyre beljebb gyalogoltam a várandósságomba. Erős és sötét érzéseim voltak. Semmit nem tudtam bizonyosan, csak azt, hogy valahogyan lesz. Kórházban én nem szülök, januárig még sok az idő. Kiengedik.

Egy délelőtt azt hallottam a rádióban, hogy Ágit kéz- és lábbilincsben vezették elő a tárgyaláson. Hosszan sírtam, aztán nem hallgattam többet a rádiót sem. És eljártam a Születésházba, és megvettem a kellékeket, és hallgattam a Kis kece lányomat Snétbergertől meg Bonától. Meghozta a postás a frissen megjelent Vajúdástámogatás könyvet, amit a másfél éves lányom csak napok után adott vissza – először ő olvasta el, addig nekem Gaskin jutott meg az Inda. Úgy terveztem, hogy a szüléshez bábát hívok, és ha el mer jönni, ott lesz. Elhívtam egy barátnőmet is, aki a nagylánnyal is tud foglalkozni, ha szükséges, meg velem is, ha a gyerekkel nem kell.

A vége felé volt egy álmom. Egy magaslaton ültem, egy meredek csúszda tetején, nagy hassal. Előttem egy erdő, magas fák alatt a mélység, meredek hegyoldal. A csúszdán teljes lendülettel lecsúszva egy kötelet kellett elkapni, hogy az ember átlendülhessen a kalandpálya következő állomására. Féltem. A körben ülő barátaimnak azt mondtam, lehet, hogy nekem ilyen sok hetesen nem kéne ezen elindulnom…? „Hát ja” – mondta egyikük, de én már csúsztam. És átlendültem biztonságban.

Van egy mindent elnyelő beépített szekrény a nappalinkban, aminek nagyon lassan készült el az ajtaja. Hónapokon át néztem a szekrény tartalmát, mire végre jött az asztalos, és egy mozgalmas hétfő délelőtt felszerelte. Ugyanazon a hétfőn felszaladt egy jó barátnőm látogatóba, és elhozta a sivatag rózsáját. Vízbe kell tenni a vajúdás alatt, mondta, és ugyanolyan szépen kinyílik majd, mint a méhszáj. Aznap délután még lementem bevásárolni, mert az a gondolatom támadt, hogy most egy ideig nem fogok kijutni a lakásból. Beszéltem a választott bábámmal is, aki elmesélte, hogy másnap egész nap a bíróságon lesz majd – Ági tárgyalásán.

Következő délelőtt nem volt kedvem levinni a gyereket sehová, a szokottnál többet keményedett a hasam. Tizenegy felé mondtam a férjemnek, amikor más ügyben telefonáltunk, hogy jé, pont 20 perce volt az előző keményedés, talán lesz valami, de nem szólok senkinek, csak ha sűrűsödik. Borcsa elérkezett a határok feszegetéséhez: ebéd helyett kakaót kért. Pár erősebb keményedés meggyőzött, hogy jó lesz neki az a kakaó, és viszem aludni. A hálószoba felé vezető úton felkapott alvótársnak egy pucér játékbabát, amit hetek óta nem vett a kezébe. Ő már tudott valamit.

2.2

Altatás közben még épp tudtam énekelni, de ahogy Borcsa lazult el, úgy erősödtek és sűrűsödtek az én kontrakcióim. Negyed óra alatt kb. kétpercesekké váltak. Háromnegyed kettőkor kisurrantam az alvó gyerek mellől, és telefonálgatásba kezdtem. A férjem nem vette fel, ment egy SMS: „Gyere haza most! Ülj taxiba!” A barátnőm felvette, de épp egy csapat ovisnak tartott foglalkozást, és először nem nagyon fogta, mi a helyzet. Mondta, hogy ha végzett, indul. A bábák pedig kikapcsolt telefonnal ültek a tárgyalóteremben. Felhívtam még egy független bábát, akit ismertem, és ahogy a kislányom lába megtámaszkodott a rekeszizmomon, belebődültem a telefonba, hogy épp szülök, de nem volt szerencsém, mivel a bába épp több beteg gyerekével volt otthon, akiket nem tudott kire hagyni ilyen hirtelen.

Aztán éreztem, hogy jön a fej. Elmerengtem, hogy vajon hogy fog kijönni, ha nadrágban vagyok, és megpróbáltam lerángatni magamról. Nem jutottam sokra a kontrakció végéig. Szerencse, mert nem a fej jött, hanem a magzatvíz, amit így a nadrág épp felfogott.

Innen egy kicsit könnyebb lett, éreztem, a kocka el van vetve, nem kell várnom senkire. Lecsúszhatok azon a csúszdán. Átfutott az agyamon, hogy hívjak-e egy mentőt, de gyorsan elvetettem, amikor rájöttem, hogy én menni már nem nagyon tudok, csak szülni. Két kontrakció között kihúztam a kulcsot a zárból, sőt, ki is nyitottam: mégis bejusson, aki ideér. Az ágyon magam alá terítettem a gumilepedőt és az ágytakarót, és vártam a fejleményeket.

Negyed háromkor betoppant a férjem, aki még nem értesült semmilyen részletről, mert nem volt időm újra felhívni. Nem értette pontosan, hogy miért is kell levennie az öltönyét azonnal, de megtette. Kezet mosott, majd a konyhában kezdett keresgélni, hogy vizet melegítsen. Rárivalltam, hogy nem kell forró víz, jöjjön, mert állni szeretnék. Megérkezett a barátnőm, akinek szintén épp a kézmosásra volt ideje, majd megállapította, hogy látszik a baba feje búbja. Mondtam, talál textilpelust a dobozban, mire a férjem – gondolván, hogy borogatás kell – ecsetelni kezdte, hogy hol vannak a nagy lábosok. Ekkor már ordítottam: „Nem kell forró víz!” Elsöprő kontrakcióim közben hangosan kapaszkodtam a férjem nyakába. Éreztem, hogy itt az idő, égett a gátam. „Évi, csinálj gátvédelmet! Ott a papírvatta.” Életében sem, de most megcsinálta. Erre valók a barátok.

cipurkák

Kibukkant a fej. „Teríts egy pelust arra a párnára, és tartsd alám!” (Beugrott a tanfolyamról: az újszülött csúszós…). A következő kontrakcióval megszületett Panna. Csudás, rózsaszín, három és fél kilós újszülött nyekergett a párnán. Ránéztünk a vekkerre: három óra nulla nulla. Átléptem a zsinórt, és befeküdtem vele az ágyba. Évi levette a zokniját, mert a magzatvízben állt. Pihegtünk, ismerkedtünk, gyönyörködtünk.

Fél óra múlva megszületett a lepény, és felébredt Borcsa. Együtt nézegettük a kistesóját, meg a lepényt, aztán szopiztak egyet a kislányok. Ettünk egy jó tyúklevest, aztán írtam a gyerekorvosunknak, hogy jöhet újszülöttet nézni. Mindannyian boldogok és feldobottak voltunk.

Este, amikor magunkra maradtunk, kicsomagoltuk az újdonsült családtagot, és hárman vizsgálgattuk, tisztogattuk a pelenkázón.

Csodálatos szülés volt. Azóta szinte nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe. Egy mozdulat, egy mondat, egy illat arról a délutánról. A meghittség máig kísér.

F. A.

Borcsa > > >
Vencel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.