igaz történetek szülésről, születésről

1243. nap: Valami hiányzott… (Borcsa születése)

1243. nap: Valami hiányzott…  (Borcsa születése)

Kicsi gyerekkoromban megragadott (és azóta sem eresztett) a szülés természetes ereje, amikor a macskáim szüléseit „kísértem”. Ágit még kamaszkoromból ismertem, és csodálattal hallgattam néhány történetét. Az egyik orvosnak készülő barátnőmmel együtt olvastuk a Gyöngéd születést Leboyertől, és elhatároztuk: így szülünk majd.

Közel húsz év telt el. Első gyerek. A várandósság alatt nagy körültekintéssel készülődtem. Babagondozás, szoptatás, hordozás, torna, gyerekorvos stb.

Gondolkoztam, hol és hogyan szülnék. Abban biztos voltam, hogy mindenféle beavatkozástól mentesen. Keresni kezdtem a közeget ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Hozzá tartozik, hogy akkoriban nagyon csapkodtak körülöttünk a villámok (halál, kényszerű munkahelyváltás, másik városba költözés), sok volt a munka is, az otthonunknak érzett helytől pedig 180 km-re éltünk, úgyhogy maradt a kórház biztonsága. Körültekintően választottam csapatot: orvost és szülésznőt, akikkel lehet őszintén beszélni, akikkel ha megegyezünk valamiben, be is tartják. Részletes szülési tervet írtam, háborítatlanságot kértem. Beleegyeztek, örültem.

Haladtunk a szülés napja, április eleje felé, és közben lakást is találtunk végre. A 38. héten a lakásvásárlás kapcsán idegőrlő tárgyaláson vettünk részt, ami egy egész délutánon át tartott. A végére mindenben sikerült megegyeznünk, de annyira nyomasztó helyzet volt, hogy ügyvédünkkel hármasban gyakorlatilag végigrohantunk a Bajcsy-Zsillinkszy úton. Aztán megvacsoráztunk egy étteremben, hogy valami jó is legyen a napban. A vacsora csodás volt, felfrissültünk, kisimultunk, már csak a fáradtság maradt.

Az étteremtől tíz perc sétányira laktunk, de nekem ez beláthatatlanul nagy távolság volt. Csak vánszorogtam. Elmondhatatlanul fáradt voltam, könyörögtem, hogy hívjunk egy taxit, de ahhoz is el kellett gyalogolni az utcáig, amivel már majdnem otthon voltunk. Otthon a férjem levetkőztetett, én pedig bemásztam az ágyba. Elalvás előtt azt mondta, hogy reméli, nem ma éjjel szülünk, mert ha arra gondol, hogy nem alhat, akkor kedve támad kiugrani a negyedikről.

Hajnali fél háromkor ébredtem arra, hogy kiugrottam az ágyból, annyira fáj a hasam. „Menstruálok!” – volt az első gondolatom. Majd magamhoz tértem, és változtattam az álláspontomon: ez egy jó erős jósló volt. Ha már így felkeltem, pisiltem, és visszafeküdtem aludni. Egy óra múlva újabb erős kontrakcióra ébredtem, és ezúttal a víz is elfolyt. Szóltam a férjemnek, hogy szülünk, de inkább ne ugorjon, hanem hozzon egy törülközőt.

Kicsit vártunk, hogy további kontrakciókat is tapasztaljunk, hogy be tudjunk számolni a szülésznőnek, hány percesek, de nem nagyon jött semmi „komoly”, húszpercenként valami halvány, de semmi olyan, mint a korábbiak. A szülésznőnk pont ügyelt, azt javasolta, fél hatra menjünk be a kórházba. Jót zuhanyoztam, közben néha erős hullámok öntöttek el. Bemelegített autóba szálltam, útközben banánt és szőlőt ettem, mert készültem rá, hogy a kórházban majd nem engedik, hogy egyek (bár úgy tudtam, az „enyéimnek” nincs ellenére, de mégis: bármi történhet – ez volt az érzésem).

Háromnegyed hat táján a kórházban a férjemet kint leültették (vajúdóba nem jöhet családtag), engem nem zaklattak papírokkal, a szülésznőm arra kért, öltözzek át. Az már nekem nem nagyon ment, bár fájdalmat vagy kontrakciókat nem éreztem, csak nehézkes voltam, és nehéz volt a hasamon kívül másra figyelnem. Ekkor mondta, hogy megvizsgálna. Kértem, hogy ne kelljen felfeküdnöm sehová, mert én azt most nem bírok (a nadrágom lehúzásához sem tudtam felemelni már a lábam, annyira intenzív volt ez az állapot), így letérdelt, és megvizsgált a vajúdóban.

A méhszáj eltűnt. Gyorsan szaladt, hívott még nővéreket és a férjemet, és készítették a szülőszobát – sürgölődtek körülöttem, hogy a babám jó helyre érkezzen. Én meg térdeltem a franciaágy mellett és a sárga takarómmal a hátamon ugyanúgy csak a hasamra figyeltem meg a meglepettségemre: én mindjárt megszülök. Nem hittem el. Nem, mintha nem bíztam volna a szülésznő vizsgálatában. Egyszerűen nem éreztem magam nagyon másképp, leginkább kontrakciókat nem éreztem. A derekam tán fájt, de ezt csak abból gondolom, hogy a szülésznő és a férjem masszíroztak olajjal, közben pedig valaki intézte a papírjaimat. Tán fél hét felé megjött az orvosom, aki diszkréten leült az ágy szélére, nem vizsgált, nem szólt bele semmibe.

Nekem végig hihetetlen volt, hogy szülök. Elég hirtelen jött minden, én leginkább pihentem volna. Azt éreztem, nekem idő kéne még, mintha a „kimaradt” vajúdásomat akarnám bepótolni. Vártam az érzést, hogy milyen lesz a kitolás. Befelé figyeltem, hol térdeltem, hol feküdtem, de nem jött az érzés. Néha kaptam javaslatokat légzésre vagy testtartásra, azokat kipróbáltam, de nem éreztem nagy különbséget. Kicsit zavarban voltam, amikor azt mondták, hogy a kontrakciók alatt így meg úgy csináljak. Én nem éreztem a kontrakciót! Én folyamatosan ugyanabban az állapotban éreztem magam. Ma már tudom, ez az átmeneti szak lehetett. Nekem az kellett volna, hogy kicsit utolérjem a szülésemet, és lélekben is megérkezhessek a helyre, ahol szülök.

Az orvosom azt mondta, engedjem el ezt a babát. Én őszintén próbáltam, de nem éreztem, hogy ennek a közelében lennék. Szerettem volna vízbe menni, de nem javasolták. Végül a szülésznő tanácsára a kicsi fa szülőszékre ültem, a férjem pedig hátulról tartott. Kérték, hogy nyomjak. Én nem hittem, hogy szülök, de úgy döntöttem, hiszek nekik, több szülést láttak, mint én, nem véletlen választottam őket. Nyomtam. Nem volt jó érzés. A gátam égett, az erőlködés, nyomás nagyon nehezemre esett. Nem éreztem tolófájást, és semmi hasonlót, így nehezemre esett eldönteni, mikor nyomjak.

Nyolc óra tíz perckor megszületett az első kislányom. Megkönnyebbülés volt és öröm. A kezembe adták, és átsegítettek az ágyra. Édes fekete hajú kis manó volt, ismerkedtünk. Megvárták, míg pulzál a zsinór, csak akkor vágták el. A csecsemőst megkérték, hogy ne szívja le, amikor fürdette, azt is mellettem, az ágyban tette. Ezt a mérés-fürdetés-öltöztetés intermezzót és a „minimális” gátsérülésem összevarrását leszámítva három órát tölthettünk a szülőszobán békességben.

Mégis: valami hiányzott. Évek óta gondolkozom, mi volt az. Az elfogadás. Az átmeneti szak elfogadása, a pihenésre való igényem elfogadása. Hogy kapcsolatba kerüljek a saját szülésemmel. Hogy magával ragadhasson. A háborítatlanság.

Készült rólam egy fénykép, mielőtt a kórházba elindultunk. Ezt utóbb megnézve arra jutottam: ha otthon maradtunk volna, nem nyolc tízkor született volna, és én is találkozom a szülésemmel.

Borcsa pedig azóta is MINDENT maga akar irányítani, és mindent más tempóban akar csinálni. Persze. Van mit bepótolnia. A születésénél ez nem adatott meg neki…

F. A.

Panna > > >
Vencel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.