igaz történetek szülésről, születésről

1532. nap: A leghosszabb kilenc hónap (Vencel születése)

1532. nap: A leghosszabb kilenc hónap (Vencel születése)

Ismét kisbaba fogadására készültünk, a lányok után egy fiúéra. Nagy örömmel kerestük fel „a” Bábát. A hasam gömbölyödött, időnként vizsgálatokra mentem, minden szépen alakult, bár sokat dolgoztam és sokat rohantam. A huszadik hét környékén már sokat keményedett a hasam, éreztem, hogy „vissza kell vennem” a tempóból.

Eljártam egy kedves barátnőmhöz, hogy masszírozzon és beszélgessünk, meg hogy kipróbáljuk új tudományát, a haptonómiát. Az első ilyen alkalommal a barátnőm a hasamat nézve, majd tapintva azt mondta, a baba sokkal kisebb helyen van összegömbölyödve, mint amekkora lenne neki a hasamban. Lazítsak és lélegezzek, hogy érezze, van még hely fölfelé, ő pedig a hasamra tett tenyerével hívta a kis Nevenincs úrfit. Ő pedig ment. Szinte azonnal. Nyújtózott, kényelmeskedett. Örültünk, és nagyon csodálkoztam, milyen gyorsan és intenzíven reagál ez a baba a segítségre.

A rohanás azért sok maradt, de lélegeztem, és lazítottam, és hívtam, és jött, és nem keményedett sokat. A huszonkilencedik héten ultrahangra és a bábával való találkozásra készültünk, egy napra szerveződött a kettő. Mekkora szerencse! Ugyanis az ultrahangon ultramód ránk ijesztett a nagyon hozzáértő orvos. Jaj, de szép baba! Minden érték kiváló! Deee, várjunk csak! A zsinór csak egyartériás, és háromszor rátekeredett az Úrfi nyakára. Ő biztosan meg sem próbálná a hüvelyi szülést. Két hét múlva megnézné újra, aztán ha nem tekeredik le addig, akkor béreljünk otthonra CTG-t stb.

Mivaaaan? Pár óra gyász után a bábai változat sokkal biztatóbb volt: az egy artéria önmagában nem életveszély sem a várandósság, sem a hüvelyi szülés alatt. A rátekeredés sem (ezt mondjuk, tudtuk, mert olyan gyereket szültünk már)… és a kettő együtt sem feltétlen. Várjunk nyugalommal, éljünk, bizakodjunk, és majd beszéljünk.

Így is tettünk. Úgy egy napig még. Aztán úgy esett, hogy a kicsi lányom hintázni akart, mert a többi játék nem volt kellemes a nagy hóban: a csúszda nagyon csúszott overállban, a mászóka jeges volt, hát hinta. Az overáll meg a csizma viszont beszorult, én pedig nem tudtam őt egy mozdulattal kiemelni, hanem hosszan kellett tartanom, mire kihámoztam a hintából. A közelben egy lélek sem volt, aki segíthetett volna, téli estén nem járnak parkba a népek.

Este vacsoránál egy keményedéssel elindult némi magzatvíz. Rohantam megnézni: tiszta, és nem sok. Világosan emlékeztem mindenre, amit annak idején erről tanultunk a Születésházban. Lefeküdtem és pihentem. Reggel morcos és fáradt voltam, nem szívesen mozogtam. Lemondtam minden programomat, és beszéltem a bábámmal. Megbeszéltük, hogy igen, ez lehet „az”. Feküdjek, figyeljek, mérjek testhőt négyóránként.

Na, ez lett a fő foglalatosságom a következő két hónapban. Fekve intézményesültem a nappaliban, fekve vacsiztattam a lányokat, fekve pelenkáztam, fekve magyaráztam az épp nálunk serénykedő barátnőknek, hogy hol vannak a teaszűrők, hány milli mosószódát, és hogy a pólókat nem kell kivasalni, kösz. Ha a férjem elment, hagyott az ágyam mellett pár órára enni-, innivalót, meg amit kértem.

Sokan kérdezték – ismerve nyüzsgő életemet –, hogy hogy bírom. Biztosan nagyon unatkozom. Hát nem. Az elején egyszerűen csak „voltam”. Feküdtem, és néztem. Élveztem, hogy nem csinálok semmit. Aztán olvasgattam, telefonáltam, relaxáltam és rajzoltam. Nagyon élveztem azt a napi pár órát, amit egyedül tölthettem otthon nyugalomban. Nagyon kevés víz folydogált, a baba nőtt, gazdag statisztikám lett a testhőmérsékletem alakulásáról. A harmadik hét után el mertem menni hajat mosni.

Persze gyakran pánikoltam is. Nem tudtam például, hogy aki fekszik, annak egy idő után megemelkedik az átlagos testhőmérséklete. Nem tudtam, hogy annak, aki annyit mozog, mint én, hiba kacsazsíros rozskenyeret vacsoráznia… A bábám viszont mindig felvette a telefont. Péntek este tízkor a koncert szünetében is volt pár jó szava hozzám, ami biztos alap volt, hogy elrugaszkodjak a félelmeimtől és továbblendüljek.

A testi tüneteimen gyakran dolgoztam haptonómiás kísérésben. Nagyon mély és mindent megfordító élményeim voltak például a saját születésemmel és egy elvesztett babámmal kapcsolatban. Logisztikailag igyekeztünk minden változatra felkészülni, ha mégis kórházba kéne menni. A lányoknak be volt készítve egynapi cucc, ha nekünk véletlen le kéne lépnünk szülni éjjel, és volt kulccsal ellátott ügyeletes jó barát, aki idejön vigyázni rájuk, zsebében a kinyomatott „ezt mondd nekik, és azt adj nekik reggelire” haditervvel.

De végül mégsem léptünk le soha idő előtt szülni. A férjem viszont elment az információs hétre újra, ahol sok megerősítést kapott, információkban és emberiekben is. Az idő szépen telt, mi pedig egyre jobban reménykedtünk, hogy ezúttal is itthon szülünk. Abban maradtunk a bábával, hogy a 38. héten felkelek, és vizsgálatokra megyek.

Aztán a 37. héten eljött, és azt mondta, hogy vele nem szülhetünk itthon. Uhhh. Mivaaaan? Menjek kórházba??? Lelkileg elkezdtem készülni, de a férjem nem ingott meg. Menjünk először inkább vizsgálatokra, és keressünk másik bábát. Mi sem könnyebb ennél…

Elcammogtam az autóig egy szülős táska kíséretében, benne volt az a takaró is, ami a lányok születésénél is mindig ott volt, ha véletlenül megszülök a Hungárián. Nem szültem meg, viszont eljutottam mindenhová. Vérkép kiváló. Strepto negatív. Ultrahang. Lepény szép, magzat 3,5 kiló, magzatvíz átlagosnál kissé kevesebb, zsinór a nyakon.

Hurrá! Tényleg kár lenne kórházba menni. Találtunk végül egy segítőt, aki elvállalt minket, ahogy voltunk. Azt mondta, éljem a várandósok mindennapi életét – no, ezt kicsit nehezebb volt megszokni, mint a fekvést. Pocakkötéssel hajókáztam körbe a lakásban, mosogattam, varrogattam, és vártam: most talán észreveszem a vajúdás jeleit.

A 40. hét közepén egy délután kicsit furán éreztem magam: nem volt kényelmes a pocakkötés, sem a fekve pihenés, csak a járkálás. Megemlítettem a férjemnek, aki azt mondta, szóljunk a segítőnknek, mert ez már biztos az, és engem ismerve itt ma szülés lesz. Na, jó. És tényleg: a lányok altatása után, fél tíz felé arra ébredtem, hogy pukk. Jött a sok víz, kivonultunk a nappaliba, és készülődtünk az ünnepre. Telefonáltunk az ünnepi vendégeknek, a férjem vizet forralt, én röhögtem, hogy most elégtételt vesz a múltkoriért, amikor nem kellett a forró víz. Kértem a Carmina buranát. O fortuna, velut luna. Megjöttek, kipakoltak. Statu variabilis. Semper crescis, aut decrescis. Jelen voltak. Ludo mentis aciem…

Életem nem csak leghosszabb várandóssága, de leghosszabb vajúdása is volt ez a maga két és fél órájával. Nehezen bírtam az állást ennyi fekvés után, de állnom kellett. A kontrakciók nagyon erősek voltak, a borogatás azonnal enyhülést hozott, hálás voltam érte. Sokat ittam. Odaát voltam, néha pedig visszasodortak a hullámok megpihenni a férjemen. Szívhang rendben. Mehet tovább.

A kitolás érdekesen alakult, mondhatnám embert próbáló volt: visszacsúszott néhányszor, mielőtt kibújt a feje. Zsinór leteker, Úrfi teste is kint egy újabb kontrakcióval. Végül nem aznap, hanem nulla óra ötvennyolckor. Átléptem a zsinórt (volt vagy másfél méter összesen, volt mibe tekeredni), lefeküdtünk, pihegtünk.

Csuda kisbaba, és teljesen egészséges. Ráérős rendrakás, ölelős búcsúk, hajnali pezsgőkoccintás az alvó fiunk fölött. Reggel meg a lányok öröme.

Egyébiránt a fiunknak még nem volt neve, bár már legalább hatszor olvastuk az utónévkönyvet, sőt még a szülésnél is segítő barátnőnk is felolvasta kétszer, mert a nevek máshogy hangzottak az ő szájából. Végül hatnapos korában találtuk meg az ő nevét. A Vencelt.

Magunkat még kerestük egy ideig, így háromgyerekesen, de mindig van mihez visszanyúlni – ebben a két hónapban sokat kibírtunk és megoldottunk.

Köszönöm a férjemnek, hogy olyan rengeteget bírt, kitartott, és erőt adott, a lányaimnak, hogy kibírták a heti öt nap óvodát, és annak a tizenvalahány barátnak, hogy takarítottak, vasaltak, főztek, meg minden, és végül, de nem utolsó sorban a fiamnak, hogy olyan sok mindent megtanított nekünk magunkról a születésével.

F. A.

Borcsa > > >
Panna > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.