igaz történetek szülésről, születésről

877. nap: Vacsora helyett (Ében Ábel születése)

Megjelent: 2013. febr. 28.

A pocaknövesztés alatt sok mindent helyre tettünk magunkban, mi miért volt úgy, ahogy, és most hogy akarjuk. Bennem bizonyosság lett, nagyon erős, jóleső, és kedvesemnek nem volt mit tennie, kértem, táplálkozzon ő is ebből, és minden úgy lesz, ahogy jó, és kell.

Eléggé nehéz vagyok, jajgatok hónapok óta, sok szempontból terhesebb vagyok, mint először. Hát biztos, ő is előbb fog érkezni, vagyis inkább csak remélem. Már mondom is mindenkinek, hogy akár február eleje is lehet belőle. Aztán jön a nagy hideg, én nagyon jól vagyok, ilyen hidegben nem érzek késztetést szülni, és ezt a babám is tudja, úgy látszik. Kezd betelni az időm, és én egyre fokozottabb hangulatban vagyok, testileg is. A keményedések, amik végigkísérték a várandósságomat, észrevétlenül átalakulnak valami nagyon jó érzésű feszültséggé az egész hasamban. De akkor ez nem tudatosul. Nagy a szerelem, átjárja az utolsó napokat az izgalom. Ezek a feszülős keményedések meg egyre hosszabban vannak naponta párszor. Csütörtökön elfolyik a nyákdugó, mint az elsőnél. NST-re nem megyek, míg be nem töltöm a terminust, jól vagyok.

Eljön 28-a, kedd, de én nem is foglalkozom vele, már gondolatban túlléptem ezen a napon. Előtte éjjel hasmenéseim voltak. Dávid és Boni reggel bemennek a városba, nekem fordítanom kell, délelőtt meg is csinálom mindet, le akarom tudni, el is fáradok, eszem és lefekszem aludni, hogy mire hazaérnek, kipihenjem magam.

Két órát alszom, feszülő hassal ébredek, de biztos csak pisilni kell mennem. Előveszek valami ennivalót, de közben telefonál a nagymamám, alig beszélünk kicsit, kibuggyan a magzatvíz belőlem a nappaliban, Mami, most le kell tennem, szia. Fürdőszobába megyek, zuhanyozni kezdek, közben hallom, hogy nyílik a kapu, hazahozta a barátunk Dávidot és Bonit. Kijövök a fürdőből, mondom, mi a helyzet, Dávid kérdezi, akkor ma lesz valami? Hát lehet, vagy inkább éjjel. Most öt óra van.

Boni aludt a kocsiban, nem fáradt. Rakok ki neki kását, beszélgetek vele. Enyhe kis görcsök jelentkeznek, nem igazán komoly, és szivárog a magzatvíz. De azért felhívom a bábát, örülünk. Hívjam egy óra múlva, ha addig nem válna sürgősebbé. Rendben. Elvagyok, azért kicsit erősödik, nem nézem az időt, pihenek az ágyon néha, jó érzés, öröm van bennem. Dávid megbeszéli Bonival, ma fog születni a kistesó, rakodnak, rendet tesznek. Én közben heverészem, hullámzom, ringatom magam állva. Boldog vagyok, hogy most el tudok lazulni. Eltelik az egy óra, hat óra lett, telefonálok. Megbeszéljük, hogy azért induljanak el, oké, lassan készülődnek. Leteszem.

Jön egy óriási hullám, hoppá. Gyorsan visszahívja Dávid, siessenek inkább. Megyek a vécére. Onnan át a kádba zuhanyozni. Ott ér az első tolófájás. Fogom lent, először nem értem, mi akar kijönni belőlem, és nem tudok terpeszteni eléggé, csurom víz a felsőm. Nem vagyok magamnál, mert amikor benéz Dávid, mondom, hogy azt hiszem, már a fejét érzem, vagy mi. Hát akkor gyere gyorsan be az ágyra. Jó, megyek. Kisegít, berohanok egy szünetben.

Feltérdelek az ágyra, Dávidnak sikerült gyorsan egy fóliát odatennie. Kimegy a konyhába Bonihoz, és telefonál a bábáknak, hogy most akkor jön a baba, jó, ők elindultak már, ügyesek legyünk. Utána szólok rögtön, gyere gyorsan be, jön a feje, fogd meg. Én biztatom magunkat, a babánkat, hogy most már itt vagy, közel vagy, gyere, Dávid Bonihoz beszél, aki az ajtóból néz minket. Mind teljes eufóriában.

Bonit nézem, egy könnycsepp az arcán, csendben figyel, nézem és közben nyomok, kirobban a feje, Dávid tartja, talán megfogom én is, egy kis szünet jön, nekem örökkévalóság, csak ekkor ijedek meg kicsit, csend van, miért nem jön? De rögtön kicsusszan a teste is, kisfiú, mondja Dávid, még egy kisfiú!

Gyorsan lefekszem, ő rám kerül, beburkolózunk abba, amit találunk, én még csurom vizes, a picim is csúszik. Bebújunk egymáshoz, ránk néz, gyere Boni, nézd, itt a testvéred, Ében. Megnézi, aztán elszalad. Én bebújtatom, nyugodtan fekszik mellettem-rajtam, a sötétben, mintha még bent lenne, közben alig térünk magunkhoz, benézek hozzá, mindene megvan-e, persze, gyönyörű. Fél hét van.

Csak azért érkeznének már meg. Dávid telefonál nekik, mindjárt itt vannak. Sírunk, elalélunk. Negyed óra múlva érkeznek meg. A szopizáshoz kicsit nógatni kell, aztán fél óráig abba se hagyja. Közben megszületik a lepény, kellemesen, a maga módján. Kimegyek Dáviddal zuhanyozni, ők felöltöztetik Ébent. Bebújunk a nagyágyba, ott vár az édes kisfiam felöltözve, hozzábújok. Fáradtak vagyunk. Boni is odafekszik hozzánk, a kuckójába, elalszik. Azért azon az éjjelen se én nem aludtam, se Dávid.

Most nehéz napok következtek, volt repedés, ezért összezárt lábbal feküdni tíz napig, hát jó, nem is tudok felkelni, úgy érzem, rettentő gyengeség fog el. Mindenhol bajom van. És még ezek az utófájások is. És mire eltelik az egy hét, újjászületek, valóban. Úgy érzem, az otthoni gyermekágyas első napok sokkal többet adtak abból, hogy megéljem minden porcikám természetes újjáépülését, ahogy lassan folynak a percek, ahogy száll vissza belém az erő, semmi nem kell hozzá, csak én és a babám, az idő.

Köszönöm ezt a tapasztalást, mert sokkal erősebb lettem tőle.

S. Sz.

Bonifác Felhő > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.