igaz történetek szülésről, születésről

1135. nap: Otthon…

Megjelent: 2013. nov. 13.

Másfél évvel a kislányunk elvesztése után végre megfogant egy kis élet bennem. Persze már rémképeket láttam egy ideje (hiszen megmondták az orvosok, akik a méhrepedésemet műtötték a szülés után, hogy nem tudják, milyen következményei lesznek, megfoganok-e valaha…). Ági biztatott, hogy a méhemnek semmi baja, higgyem el, majd jön a baba, ha jönnie kell… Én azért hónapról hónapra egyre jobban féltem, hisz mindkét gyermekünk, ahogy eldöntöttük, hogy jöhet, jött is. Most persze mindenki mondta, lelkileg nem vagyok felkészülve, még nem dolgoztam fel kislányunk halálát. Hittem is, nem is, de már türelmetlen voltam, vágytam valakire, aki hozzánk kívánkozik…

És akkor végre… El se merem hinni… Jönnek az újabb kérdések, hol, hogyan szülessen – hol, hogyan születhet meg…? És kivel, kikkel, milyen segítőkkel…? Császármetszés, ez egyértelmű, de ahol a fiunk és a kislányunk született, oda nem vagyok képes visszamenni…

A közelben még van két kórház, kapok segítséget, melyikben kit keressek, T. javasol orvost. T. a bába, aki a kislányunk várása óta velem volt-van, segít, bármikor kereshetem, elmondhatok neki mindent. A hozzánk közelebb eső kórházban van olyan szoba, ahol kezdetektől velem lehet a szobában egy segítő, így nem kell beadnom a babát majd a csecsemőosztályra, ha már így kell megszületnie, akkor ez az elsődleges szempontom, ami alapján kórházat keresek, hogy legalább utána folyamatosan velem lehessen…

Itt az a szokás, hogy kiemelés után az apuka megkapja a babát, és vele lehet, amíg engem ellátnak. Ez remek, pont ez a cél, hogy ne olyan császár legyen, mint a fiunknál, amikor is három napig az őrzőben feküdve alig-alig láthattam… Ezt most nem szeretném, amint fölkelek, kérem állandóra a babát a szobába, addig meg a velem lévő segítőm teszi nekem majd mellre, látja el, ha szükséges. Így terveztük, ez volt számomra a legfontosabb, hogy ez megvalósulhasson…

Az ajánlott orvos is szimpatikus, nem vizsgál, nem piszkál, meghallgat, látszik, hogy a lelki részével is törődik a történteknek, hogy éltem-élhettem meg… A 12. hétig nem is kell mennem semmi vizsgálatra, majd azután keressem, ezzel jövünk haza az első találkozáskor.

Vannak félelmeim. Minden gondolatom ezzel telik, csak nehogy baj legyen, ugye, nem lesz baj…?

A hatodik héten kis vérzés, ilyen eddig nem volt, mi ez…? Megijedek, megnyugtatnak a bábák, ez lehetséges, nem feltétlen jelent rosszat.

Éppen betöltjük a 13. hetet, másnap tervezem hívni az orvost. Egy hetet szeretnék elcsalni a dátumon, majd azt mondom, még csak 12. hetes vagyok, mert mindkét gyerek a 41. hétig ki se akart bújni, most is erre számítok, ha kiveszik korábban, mint a terminus, legalább ne túl korán érje a babát a világrajövetel…

Tizenharmadik hét – megint kis vérzés reggel. Egész napos kirándulásprogram lemondva. Pihenés. Estére már nincs semmi kis pecsételés sem, megnyugszunk. Hajnaltájt arra ébredek, valami kis görcsök vannak. Ez nem jó. Kis idő múlva kijövök a hálószobából, erős vérzés, görcsök.

Reggel lesz. Kérdés Ági felé… – meg tud történni itthon is, aminek meg kell, vagy kórházba kell menni? Egyetlen porcikám sem kívánja a kórházat, félek. Ági válasza, mivel már 13. hét, valószínűleg nem ússzuk meg a kórházat…

A férjem elviszi a fiunkat a nagyszülőkhöz, a szomszéd faluba, ekkor már csak a vécén és a kádban a tus alatt tudok létezni, nyögök, jajgatok, ez már komolyan fáj. Férjem elmegy, egyedül vagyok. Megfordul a fejemben, valami ilyen lehet, otthon, egyedül, háborítatlanul vajúdni…??? Igen ám, de itt a vége nem örömteli lesz, ez egyértelmű… Akkor is, valahogy így élem meg. Otthon vagyok. Egyedül. Szülök. Mindig is ez volt az álmom. Bizarr helyzet… Sírnék és nevetnék egyszerre…

Fél tíz körül van. Egyszer csak a sok vér között valami pici fehéres foltocska, jézusom, ez a baba. Ekkor először sírva fakadok. Fogok egy kis rongyocskát, belebugyolálom, egy kis gyékény dobozkába beleteszem. (Oda temetjük majd a kislányunk mellé.)

Sok vérzés, dől belőlem, megijedek, újabb telefon Áginak, mit tegyek…? Férjem még sehol. Ági azt kérdezi, kijött-e a lepény is? Nem tudom, de amint ezt kimondom, már jön is, érzem, tudom, egyértelmű, ez az. Jó, akkor homeopátia, van is itthon, amit Ági mond. Beveszem. Ha öt percen belül enyhül a nagy vérzés, akkor nem kell kórházba menni. És nézzem meg a babát, mindene megvan-e, mert ilyenkor már lehet, hogy bent marad pici testrésze. Én úgy látom, mindene megvan.

Férjem érkezik – akkor mehetünk??? Nem, nem megyek már sehova, elmondom neki, mi történt, megijed a sok vértől, félt, vinne a kórházba, ráadásul a közelebbibe, ahol a gyerekek születtek, na, oda végképp nem vagyok hajlandó menni. Maradok az üres kádban állva, térdelve, jön vér, de sokkal kevesebb, görcsök vannak továbbra is, csak nyögve tudom viselni őket…

Folyamatos konzultáció Ágival. Délutánra jobb, már le tudok kicsit feküdni.

Nagyszülők hazajönnek a fiunkkal, kitör a ribillió, miért nem vagyok a kórházban?

Fiunk boldog, azt hiszi, megszületett a kistestvére, és mégse kell rá annyi hónapig várni, mint ahogy előre beharangoztuk neki… Elmagyarázzuk neki, mi történt valójában. Sírva fakad, hogy megint nincs tesó, aztán megnyugszik, meg szeretné nézni. Megmutatjuk neki. Komoly nagyfiúként viselkedik, kérdez, válaszolunk, ismétel, látszik rajta, hogy próbálja magában helyretenni a dolgokat…

Engem félt, ki is mondja: ne menjek a kórházba, mert fél, hogy nem jövök vissza. Istenem, még nincs négyéves, mi lehet a pici lelkében… Miket élt már át velünk… Lesz valaha élő testvére? Hallom, férjemnek mondja: „Papa, de ugye majd még próbálkozunk?”

Anyósék, anyukám telefonon – mindenki aggódik, miért nem megyünk már kórházba, mégis mikor óhajtok bemenni, elvérzek, felelőtlenség, van egy gyerekem, ne legyek már ilyen önző… Elbizonytalanodom, de nem megyek. Nem kívánom a műtétet, bízom Ágiban. Másnapra sokkal jobban vagyok, de még hetekig gyengén.

Orvosommal három nap múlva beszélek, nem hiszi el, hogy itthon elvetéltem egy 12. hetes babát, és még élek. Látni szeretne. Nekem is megnyugtató, ha megnéz, talán már nem csinálja meg a kaparást rutinszerűen.

Ultrahang, másik orvos csinálja. Nagyon lekezelő, felelőtlennek nevez, rosszul esik, ahogy bánik velem. Azonnali kaparást javasol… De az orvosom úgy dönt, nem kell az én méhemnek még egy műtét, hátha meg tudjuk úszni, visszahív pár nap múlva kontrollra. Két hétig háromnaponta ellenőriz, végül megússzuk a műtétet. Csodának tart, ilyet még nem látott, legfeljebb feleekkora terhesség esetében. Nekem megerősödik az orvosban a bizalmam, örülök, hogy a kollégáival szemben – akik műtétet javasoltak – kiállt mellettem többször is.

A vetélés után pár napig azt érzem, én több babát nem szeretnék. Majd örökbe fogadunk, én ezt még egyszer nem szeretném átélni. Úgy érzem, most már minden várandósságnál ez lesz, elvesztem a babát, hol előbb, hol később.

Aztán eltelik pár hét, és elkezdek újra vágyódni utána. És valahol érzem, nem kell sokat várni rá. Bő két hónap, és megfogan újra valaki bennem. És egy év múlva megszületik Janka.

K. Zs.

Mimóza gyerek >
Ma lenne egyéves a kislányunk >
Janka > > >
Gáspi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.