igaz történetek szülésről, születésről

854. nap: Otthon kezdődött, kórházban végződött (Péter születése)

854. nap: Otthon kezdődött, kórházban végződött (Péter születése)

Első gyermekünk az esküvőnk utáni hónapban megfogant. Éppen arra gondoltam, hogy elmegyek a körzeti orvoshoz, hogy egy vérképet, esetleg egy általános kivizsgálást kérjek, mielőtt teherbe esnék, hogy nyugodtan várhassam a babát, ami az egészségemet illeti, de Péter ezt már nem várta meg. Az első vérképet már a védőnő kérte. Már a teszt előtt tudtam, hogy babát várok.

Reggel belenéztem a tükörbe, és belém villant: várandós vagyok. Aznap lett volna esedékes a ciklusom, de nem történt semmi, és este közöltem is a Párommal, hogy gyerekünk lesz. Nem hitte el, szerinte csak késik. Ez hétfőn volt, szerda este a Zeneakadémiára mentünk édesanyám kíséretében, aki rám nézve örömteli mosollyal megkérdezte: „Csak nem??” De igen, csak még tesztet nem csináltam. Azon az éjjelen-hajnalon viszont igen, és ott virított a két csík, amivel a kezemben örömmel keltegettem a Páromat, hogy na, ugye, én már tudtam ezt hétfő reggel óta…

Így kezdődött a várandósságom. Kötelességtudóan jártam a védőnőhöz, és egy (nő) nőgyógyászt is találtunk a kórházban. Tájékozódtam a várandósságról, olvastam, kérdezősködtem, kerestem, hogy hol lenne a legjobb szülni. A neten találtam rá G. Ágira és az információs hetére, ahova nagy lelkesen el is mentünk, ketten a Párommal. Rögtön tudtam, hogy ez az, ami kell nekem, Ágival akartam szülni. Éppen ezért nagyon rosszul esett, amikor Ági azt mondta, hogy ha esetleg több szülés van egymás után és nagyon fáradt, akkor nem tud jönni, és kórházba kell menni. Mi az, hogy nem tud jönni, hogyan hagyhat cserben??!! De aztán megértettem, hogy ez az anyák és babák védelmét szolgálja, hiszen fáradtan, kimerülten nem tudja tudása legjavát nyújtani, ezért nem vállal ilyenkor szüléskísérést.

Teltek a hetek, hónapok, jól voltam, a baba is szépen fejlődött. Eljött a tél, majd az a februári nap, amikorra ki voltam írva. Minden nap néztem a babaágyat, a gondosan összekészített babaruhákat, és elképzeltem, hogy hamarosan a gyermekem fogja azokat viselni. De ő jól érezte magát odabent, és nem indult még el. Nagy hó esett, és sétálni indultam, hátha a mozgástól beindul valami. Nem, csak én fáradtam el.

De a 41. hét harmadik napján éjjel arra ébredtem, hogy elönt a víz. A magzatvíz mint egy patak folyt belőlem, tisztán, bőségesen. Ettől felvillanyozódtunk, és miután ágyat húztunk, ültünk a kivilágított szobában, és vártuk, hogy majd szülünk. De nem történt semmi, csak elálmosodtunk, és aludtunk reggelig.

Másnap a férjem nem ment dolgozni, és szóltunk Áginak is, hogy valami van már, de még nem vajúdok. Kérte, hogy mérjem a hőmet rendszeresen, ha változás van, akkor szóljak.

Eltelt a péntek is, semmi. Az éjszaka is nyugodt volt, szombat reggel kérdezte a férjem, hogy mit csináljunk most? Hát, szombat piac nap, menjünk, vegyünk narancsot, ezt-azt. A narancsárus meg is kérdezte, hogy mikorra várom a babát, mire mondtam, hogy tegnapra, de inkább tegnapelőttre.

Ebéd körül már voltak finom összehúzódások, amit jeleztünk is Áginak, aki nyugodtan mondta, hogy ha erősödik, akkor jelentkezzek ismét. A délután folyamán a vajúdás fokozódott, ritmusa lett, és éreztem, hogy ez már a szülés. Este hét körül eljött a két Ági, és borogatással, masszírozással, csöndes, szeretetteljes figyelésükkel mintegy burkot képeztek körém.

Voltak nagyobb szünetek is, ekkor pihentünk, gyűjtöttük az erőt a következő hullámokhoz. Négykézláb, állva, mindenféle testhelyzetet kipróbálva merültem el a vajúdásba, megdöbbentett az összehúzódások ereje és hatalma. Gondoltam, hogy fájni fog, de erre nem számítottam, úgy éreztem, hogy a szemem már szikrát hány, a teljesítőképességem határán vagyok.

A folyamat ekkor új irányt vett, egyszerre felálltam, és belekapaszkodtam a kiságy rácsának tetejébe. Ági kérdezte, hogy nem akarok-e inkább más testhelyzetet, de teljes bizonyossággal tudtam, hogy így lesz jó. Megszűnt az örvénylő fájdalom, és a baba elindult kifelé. Már majdnem túljutott a peremen, amikor visszacsúszott. Másodszor is nekiindult, de a holtpontnál ismét visszament. A harmadik vagy negyedik alkalommal Ági azt mondta, hogy adjam az erőmet a babámnak, szüksége van rá.

Nyomtam, ahogy csak tudtam, közben ismeretlen hangok törtek elő belőlem, és a testemen patakokban folyt a veríték. És megszületett, kicsusszant egyben az egész teste. Rápillantottam, és az arca ismerős volt, tudtam, hogy ő az, akire annyit vártam, akit annyira szerettem volna már látni. Lefektettek, és végre átölelhettem. Kisfiú lett az elsőszülöttem, aki végül vasárnap látta meg a napvilágot.

Innentől a történtekre csak töredékesen emlékszem, mert a szokásosnál sajnos több vért veszítettem, és hiába tett Ági mindent, hogy csökkentse a vérzést, illetve a méhlepény megszületését elősegítse, sajnos, nem járt sikerrel. Nem éreztem rosszul magam, sőt, boldog és elégedett voltam, de gyenge, és fáztam is. Nem tudom, mennyi idő telt el, a bábák a mentőket hívták, és folyamatosan próbálták a vérzés erősségét csökkenteni.

A mentők kijöttek, és gyönyörködtek a babában, kérdezték Ágit, hogy mikor született, de aranyos. A bába egyre feszültebb volt, és próbálta rávenni őket, hogy inkább velem törődjenek, ne a babát fényképezzék mosolyogva, hanem mondjuk, kössenek be egy infúziót. Végül hordágyra kerültem, és egy szál takaró alatt meztelenül beszállítottak a kórházba. Infúziót nem kötöttek be, és nem is szirénáztak, bár a mentősök elmondása szerint kétszer vesztettem el az eszméletemet útközben.

Mikor ismét ki tudtam nyitni a szemem, már reggel volt, és egy orvos figyelt a szoba sarkából. Nyugodt és szimpatikus volt, röviden elmondta, hogy mi történt hajnalban. Bejött egy másik orvos is, aki közölte, hogy egészségügyi küretet kell végeznie rajtam, mert a méhlepény darabjai bent maradtak. Erre az első orvos mondta, hogy szükségtelen, mert ő látta a méhlepényt és burkokat, ép, hiánytalan, semmi okot nem lát a kaparásra. A fejem felett vitatkoztak, mintha ott sem lettem volna. Az első orvos ragaszkodott a kürethez, de a szelíd, nyugodt orvos végül meggyőzte róla, hogy szükségtelen.

Örültem a fordulatnak, és miután a nagyhangú orvos elment, a kisfiam felől érdeklődtem. Őt inkubátorba tették, hogy melegedjék, hamarosan megnézhetem. A férjem is bejött közben a szobába – ott volt különben addig is, csak ingázott a fiunk és köztem –, és kértem, hogy adjon inni, meg valami ruhát, mert azóta is meztelen voltam a takaró alatt. Az emberséges doktor nevét sajnos nem tudtam meg, de jóságát megőriztem a szívemben.

Később lekerültem az osztályra, és hozták a babámat is. Bejött a családom is, és mindenki dicsérte a szépséges kisfiunkat. Az egészségügyi személyzet több tagja dorgálóan szólt hozzám („Minek kellett otthon szülni, majdnem belehalt!”), de ez már nem számított. Világra hoztam a gyermekemet, aki szopott és aludt, a szülés utáni éjjel pedig, amikor a tükörbe néztem, láttam, hogy az arcom piros, a szemem csillog, és egyáltalán nem úgy nézek ki, mint aki súlyos, életveszélyes helyzetben van. Buzgott bennem az energia, számoltam a napokat, hogy mikor telik le a kötelező három nap, és mehetek végre haza.

A mai eszemmel nem vártam volna ki ezt az időt, hiszen a kórházban sem enni, sem pihenni nem lehetett, főleg nem egy olyan kórteremben, ahol öt anya van öt babájával, aki közül egy biztosan sír, és ekkor még a látogatókról nem is szóltam.

Ez majdnem tíz éve történt, Péter már ügyes és okos iskolás azóta. Én pedig egyike annak a 10%-nak, akinek az otthon megkezdett szülése kórházban fejeződött be.

U. T. J.

Véletlenül kiválasztott mesék.