igaz történetek szülésről, születésről

975. nap: Nemes harcos (Alíz születése)

975. nap: Nemes harcos (Alíz születése)

Vili átalussza az éjszakát. Végre visszaköltöztem a férjem mellé a hálószobánkba. Végre ciklusom van. Végre kilenc hónapot is meghaladtam és még szoptatok, imádtam az érzést.

Egy forró, szerelmes májusi éjszaka, meggondolatlan szerelmesek, megtaláltuk, felfedeztük újra egymást, így nyálasan, mint egy rossz filmben. Ha a nagyfiam cselekszi ugyanezt, leordítottam volna a fejét nekifutásból és álló helyzetben is, de magammal nem ordíthattam. Egyetlen esélyt kapott ez a kis lélek, és már másnap reggel éreztem, hogy be is fog költözni. A férjem is rágódott, hogy nem kellett volna, megint egyformát gondoltunk, a szerencsénk talán az volt, hogy beszéltünk is róla az elejétől fogva, így fel is dolgozódott félig…

A pozitív teszttel a kezemben nagyon meg voltam rémülve, a férjem csak káromkodott. Kiszámoltam, hogy a két kicsi közt 18 hónap lesz. Iszonyú kevés, ámbátor persze ezt már mások is tömegesen megcsinálták és túlélték. A nagyszülők első sokkja nagyon illúzióromboló volt, azóta sokat változott a véleményük.

Egy kósza pillanatig elgondolkoztunk, hogy elég a gyerekből, nem akarjuk újra elkezdeni, túl sok, túl nehéz, túl-túl-túl-túl… Ahogy megemlítettük, úgy vetettük is el a gondolatot. Én mindig nagy családot, sok gyereket szerettem volna, persze nem 40 évesen, de ez ellen nem tudok tenni. A férjem pedig… Bízott bennem, a gyerekeit imádja, anyagilag tudtuk, hogy majd csak megoldjuk valahogy, ajándéknak tekintjük, amit kaptunk, elfogadtuk.

Amit biztosan tudtam, hogy otthon szülök, nem érdekel már senki, és semmi akadály nem állhat utunkba, rendelet van, engedélyes bába van, mi gond lehet… Ahhhaaa, ahogy megint én elképzeltem.

Először is anyagilag kellett valahogy tető alá hoznunk, úgy nem mertem álmodozni, hogy nem tudtam mellé fedezetet is tenni. A bábák segítségével végül lett megoldás. Aztán meg kellett felelnem a rendeleti előírásoknak, ez sem volt azért túl egyszerű, több ponton necces volt a helyzetünk. Végül a babának is meg kellett felelni az előírásoknak, vagyis nem lehetett négy kiló felett és faros. És sokáig faros volt…

A terhesség maga egy rettenet volt. Émelyegtem a 13. hétig (a lelkemnek is nehezen ment a feldolgozása annak, hogy újra várandós vagyok, nemcsak a testemnek), a 28. héttől a szeméremcsontom iszonyúan fájt, a 30. héttől még pluszban állandóan égett a gyomrom. A szeméremcsont-fájdalom addig fokozódott, hogy a konyhai totyogáson kívül gyakorlatilag menni sem tudtam, az utolsó nyolc hetet szinte a lakásba bezárva töltöttem.

Fiút vártunk, lányunk érkezik, mint kiderült. Tényleg semmi, de semmi nem úgy alakult, ahogy elgondoltuk.

Elérkezett a CTG-k ideje. Mindenhol azt hallottam, hogy ilyen röviddel az előző után iszonyú gyors lesz a szülés, valószínűleg már a januárt sem húzom ki. El is telt a január, én mindennap szinte bőgtem, hogy most már komolyan nem fog megszületni? Most komolyan végig kell csinálnom a 40 hetet?

Éjjelente nem tudtam aludni két óránál többet, állandóan fájt valamim, még az egyik oldalról a másikra fordulás is komoly kihívás volt a szeméremcsont-fájdalom miatt. És a viszketés… A 34. héttől állandósult a viszketés testszerte. A terhességi kolesztázis is szóba jött, de minden egyes leletem, vérvételem ennek ellentmondott, semmi nem mutatta, hogy ez lenne a gond, csupán az irtózatos viszketés volt, ami tönkretette az életemet.

Szegény férjem… Szegény családom… A férjemet már február elsejétől szabira írták ki, azt hittem, már addigra kint lesz a baba. Mindent elrendeztem, festést, takarítást, bölcsőrenoválást, még a vágyott filmre is elmentem a moziba, hátha ez akadályoz a szülésben. De három nap komolyabb fájdogálás után hosszú napok teltek csendesen, még keményedések is alig. Viszont fáradt voltam, de aludni nem tudtam. Inszomnia? Még utána is néztem, pedig nem vagyok hipochonder alkat…

Elérkezett a 40. hét 0. nap. Mint Vilunál, most is ez a nap volt a választóvíz. Délelőtt pár fájás, a gyerekeket letettük délben aludni. Én már nem tudtam, elővettem a vajúdó labdát, zuhanyozni mentem, hasmentem, többször is.

A gyerekek ébredése után hívtam a bábákat, hogy lehet, hogy jönniük kell. Még magam sem hittem, hogy végül tényleg a mai nap lesz a mi napunk. Hatkor megint telefonáltam, hogy elmegyek megint zuhanyozni, egy óra múlva újra jelentkezem, most kettő- és négypercesek közt ingadozik, elég erősek. Hétkor megint azt mondtam, egy óra múlva újra hívom őket, de akkor már alig vártam, hogy egy óra elteljen, azt akartam mondani, hogy jöjjenek, mert ez nem múlik el. Ők már ültek a kocsiban és úton voltak…

Nórit levittük aludni a Mamiékhoz (mert az élet mindent elrendez, ez volt a legnagyobb félszem, hogy hogy lesz Nóri, aki nagyon kicsi ehhez és nagyon intenzív, nem szerettem volna, hogy jelen legyen a szülésnél, de ha nincs itthon nagyszülő, akkor hova viszem???), Vilut a férjem ultragyorsan letette aludni a szomszéd szobában.

Kilenc körül futottak be a bábák, akkor már megfürödve, tiszta, rózsaszín pólóban ültem az átrendezett átmeneti szobámban a vajúdólabdán és baromira szaggatott a hátam… Szívhanghallgatás, minden oké. J. megkérdezte, hogy szeretnék-e valamit (borotválás stb.), határozott és kicsit ijedt nemmel feleltem. Erre mindketten beültek a nappalinkba a sötétbe, szerintem még szundikáltak is keveset, vagy csendben füleltek ránk, hátha kell a segítségük. Rendszeresen jött valamelyikük szívhangot hallgatni, mindig minden rendben volt a kicsivel. Meghitt, ez a szó jut szembe erről a pár óráról, a férjem mögöttem és masszírozta a hátam, csend volt, az én hangom volt csak, ami hallatszott.

Idegen fájdalmat éreztem, a hátam szaggatott nagyon, ez ismerős, de a hasam alja elől, mintha késsel vagdosnák, ez nagyon, de iszonyatosan fájt. Mindig akartam volna kipróbálni, milyen is a muskotályzsályás, forró vizes borogatás, de nem mertem kérni, meg elég ritkán is jutott eszembe a fájások közben. És mentek az órák, miközben semmi nem történt, illetve azt vártam, hogy mikor jönnek a tolófájások. És fáradtam, figyeltem az időt, az órát…

Éjfél körül jött M., hogy ez így nem jó, mert órák óta nem változik semmi, csak iszonyatosan fájok, és nem haladok sehova szerintük, nem változik az intenzitása a szülésnek. Ha fél egyig semmi, akkor megvizsgálnak. Fél egykor meg is történt a vizsgálat, kiderült, becsípődött a méhszáj a fej körül, ezért is szaggat ennyire a hasam alja elől. Mi legyen? Mondták, hogy fekve, „palacsintázva” (két fájás egyik oldal, két fájás háton, két fájás másik oldal) van esély, hogy megoldódjon a gond, de a baba biztonságban van.

Kérdeztem, hogy mennyi ideig várhatunk itthon így, annyira féltem, hogy be kell-e mennünk az intézménybe, hogy muszáj volt tudnom, ebben gondolkodnak-e. De érdekes, hogy itt sem azt a választ kaptam, amire számítottam… Azt kérdezték, hogy ÉN(!!!) akarok-e bemenni, mert semmi akadálya, indulhatunk is, de a baba jól van, annak sincs semmi akadálya, hogy itthon folytassuk. Ó dehogy is, kórházat semmiképpen, próbáljunk meg előbb itthon mindent, ha nem haladunk, akkor menjünk csak. Lefeküdtem…

Iszonyat volt. Az eddigi elég komoly fájdalmakat meg kellett szoroznom 50-nel legalább. Egy borzalom volt, végül már párnát szorítottam a szám elé, mert ordítanom kellett, nem akartam hangoskodni.

Végül megint felálltam, mert nem bírtam fekve, meg voltam megint zuhanyozni is, de az sem sokat segített. Éreztem pár kósza tolófájást is, mondták a bábák, hogy próbáljak guggolni, az is segíteni fog. A fentebb említett szeméremcsonti fájdalom miatt kivitelezhetetlen volt, a férjem próbált tartani, de nem ment. Annyi történt, hogy elrobbant a burok, beterítve a nappalit vízzel. Mikor kerültünk oda, miért, már nem is emlékszem. Visszamentünk megint feküdni-forogni.

Nos, erre az utolsó egy órára nagyon nem vagyok büszke, végigüvöltöttem az egészet, téptem a párnát a fogaimmal. J. próbálta finoman feltolni a méhszájat a fej körül, állandóan elnézést kért érte, pedig hálát éreztem csak. Tolófájások keverednek a szaggató borzalommal, fekve fetrengtem, próbáltam fegyelmezett maradni, miközben borzalmasan szégyelltem magam az üvöltésért, nesze neked lazulás, befelé fordulás.

Míg végül egyszer éreztem, hogy szabad az útja a fejnek, nincs méhszáj, nincs ödéma, olyan intenzív tolófájás volt, hogy össze sem keverhettem. Feltérdeltem, de az első nyomásnál csak szűköltem erő adása helyett, hogy jajjj, az aranyerem! (Férjem szerint közöltem, hogy nem fogom kibírni, nem tudom megcsinálni, milyen jó egy tiszta fej is az ember körül. Így utólag emlékszem is, hogy a válasza az volt, hogy dehogynem, ezt akartad, erre vártál, azt hittem, megütöm, várta a fene ezt az iszonyatot, basszus, te nem vagy normális, én egy szép, gyors, alig fájdalmas szülésre készültem, ez mi a fene, he???) A másodiknál kint volt a fej (azonnal haragosan felsírt, mintha azt mondta volna: de most komolyan, mit vacakoltál már ennyit??), a harmadikra kibuggyant a teste is.

Jött az ismerős eufórikus boldogság, bár még ez a szó is kevés arra, amikor először belenézel a babád arcába, az ismeretlen ismerős köszöntése, első légvételei, sírása, csodás, mint mindig. Vastagon magzatmázas volt, Vilu is így érkezett, róla lemosták, Alízról nem! Koromfekete és hosszú haja van, Ákos volt utoljára ennyire hajas babám!

Eltűntek megint pár percre a bábák, hogy hadd örömködjünk, mint a kámfor, olyanok, amikor érzik, hogy nincs szükség rájuk. Hihetetlen, ezt honnan lehet megérezni, mert hogy tanulni nem lehet, az biztos. Aztán megint jöttek, megnézték a vérzést, a babát lecsekkolták, kérdezgették, hogy vagyok, de csak annyi tudtam mekegni, azt hiszem, hogy minden rendben, semmi bajom, már minden szép, semmi sem fáj. Lassan magamhoz tértem, megkérdeztem a gátam állapotát, de semmi, egy olyan apró horzsolás, ami ellátást sem igényel. Érdekes, hogy a gátvédelemből semmit nem éreztem…

Aztán jött a méhlepény, egy bluttyantással kint volt, teljesen ép. Eddig soha nem láthattam a méhlepényt, egyszerűen maga a csoda ez a „húsdarab”, legalábbis számomra. Elkísértek zuhanyozni, nem hagytak magamra egy percre sem. Mire visszaértem, az ágyam megvetve, huzatok lehúzva, papírok, szemetek eltüntetve, kislányom felöltöztetve, sírni tudnék a figyelmességtől még most is. Végül ők elmentek, mi aludni ledőltünk.

Alíz 3750 g, 56 cm, 3.05 órakor született. Hatalmas gyerek lett, köszönhető annak, hogy nagyon keveset mozogtam. Így lett a rohamszülésből egy ütős és fájdalmas vajúdás. És marha nagy családosok lettünk, ahogy a barátnőm fogalmaz.

Egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy nem bíznak bennem. Végig kértek, sosem utasítottak. Biztonságban voltam, én is, a babám is. A férjem aktívan velünk lehetett, sosem tolták félre, nem küldték el.

Köszönöm Nektek!!!

Szoptatás: Alig tízpercesen már szopizott, azóta is kitartóan műveli. Hihetetlen érzés, nincs fejés, nincs kínlódás.

Köszönöm, hogy lehetőségem van rá, hogy elküldhettem.
Köszönöm, hogy lehetőségem volt rá, hogy otthon szüljek.
Köszönöm, hogy harcoltatok értem is, és végre lett rendelet, ami lehetővé tette.
Köszönöm, hogy most sem adjátok fel!
Köszönöm Áginak, hogy még mindig tartja a többiekben is a lelket!
Szóval, mint végül mégis kiderült:
Szülni jó!
Otthon szülni nagyon jó!

Cs. M.

Ákos > > >
Nóra > > >
Vilmos > > >
Alíz születése apaszemmel > > >
Összefoglaló > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.