igaz történetek szülésről, születésről

977. nap: Egy kis összefoglaló-féle

977. nap: Egy kis összefoglaló-féle

Sokadszorra írom ezt a pár sort. Az eddigieknél, amit leírtam, azt éreztem, hogy túl erősen kritikus, erősen megosztó az írásom. Rájöttem visszaolvasás közben, hogy a véleményem bár határozott, de sem a képzettségem, sem a jogállásom nem adja meg a jogot hozzá, hogy olyanokat írjak.

Viszont én szültem, az én testem, az én gyermekeim, az én érzéseim. És ha nem ismerkedem meg az otthonszüléssel, soha nem lenne több gyermekem egynél, ez biztos!

Egy konszolidált változat lett végül ez az írás, bár ennél ezerszer többet lehetne (kellene…) róla írni-beszélni.

Ákos születésén nem nagyon van mit újragondolni. Ezt a történést feldolgozni kellett, a mai napig nem sikerült tökéletesen. Orvosfóbiámmal erősen küzdök ma is, alapból félve és gyanakodva állok hozzájuk. Kapott az orvostársadalom lehetőséget, kettőt is, hogy helyrehozzák.

Ezzel a hátránnyal nyilván nehéz olyat találni, aki megfelelne, azonban a lila csíkokat a hasamon Nóri születésénél indokolatlannak érzem. Azt is, hogy a boríték tartalmának megtekintése után nem volt a dokiban annyi méltóság, hogy levonja a konzekvenciát, inkább sértetten nem köszönt távozásunkkor.

Elgondolkoztat, hogy a szülésznők, bár arra vannak kiképezve, nem vezethetnek szülést egyedül. Ez a szülésznő elveszítette volna az állását, ha megszülök a fogadott orvosom nélkül, ezt a szülés után maga mesélte.

Bosszant, hogy a férjem kizárva érezte magát. Mert bár jelen volt, de a háborítatlanságpárti szülésznőm nélkül elsodorták volna az útból, a gyereket elviszik, és semmilyen szép érzése nem maradt volna a szülés után. Ez neki egy beavatás volt, az első gyermekének születése, amit így, az otthonszülésből visszatekintve már nem lát annyira szépnek, mint eddig.

A magánklinikai szülés semmiben nem volt jobb vagy rosszabb egy normál kórházi szülésnél. A választható étkezés nem segített azon a páréjszakás rémálmon, amit a méhkitörlés után végigkínlódtam. Azon sem, hogy a csecsemősök szerint, aki a babáját magánál akarja tartani és a fürdetést is maga végezné és nem akar neki semmilyen pótlást adni, az „ősanya”.

Nagyon érdekes volt látni a szülésznőmön, mennyire nehezen változnak a régi kórházi bevésődések. Hogy kifejezett kérésemnek tett eleget, amikor semmilyen beavatkozást nem végzett, viszont ő sem tudott megvédeni attól, hogy a terhesgondozó orvosom elvégezzen egy (ÁLTALAM!!!! indokolatlannak tartott) amnioszkópiát a 37. héten, és a szülés végén megkínozzanak. Ugyanő az otthonszüléstől is erősen féltett, mert bár olvasta Stadelmannt (A bába válaszol), a szavai szerint: „túl sokat láttam már”. Sosem kereste a miérteket a beavatkozások között…

Azt most tudtam meg, hogy mennyire fáj a férjemnek, hogy más vágta el a köldökzsinórt. Azt is, hogy rossz emlékei közt tartja számon, hogy elvitték – mit elvitték, elragadták – a gyereket, hogy azt sem akarták hagyni, hogy megöleljem, megpusziljam, megszoptassam (megpróbáljam…). Miből gondolják, hogy a szülés után nem tudom azonnal ellátni a gyerekemet? El tudom, tapasztaltam!

Az otthonszülés? Nagyon, de nagyon nehéz volt. Az idilli gyors és fájdalommentes álmaim darabokra törtek úgy éjfél körül. Mire emlékszem mégis? Az öntörvényűségre!!! Arra, hogy bármit tettem, ők (a bábák) sosem mondták, hogy ne csináld. Megvárták, mi történik, ha megteszem, és ahhoz képest maximum javasoltak, de leginkább csendben voltak, hagytak vajúdni, járkálni, totyogni, jönni-menni. Sosem mondták, hogy nem fog menni, azt sem, hogy nem haladok. Nem bántottak sem fizikálisan, sem szóban. Semmilyen megjegyzést nem tettek, ha fejen akartam volna állni, jönnek segíteni tartani a lábam…

Számomra ez volt a legfontosabb! Hozták a papírvattát utánam, bárhova mentem. Őriztek és biztattak, bár esküszöm az Istenre, egyetlen szavukat sem tudom visszaidézni az utolsó két órából, de a férjem mesélte, hogy így volt. Nem voltak gyertyák, nem voltak zenék, semmi nem volt…– csak a mély, szaggató fájdalom, de olyan nagyon jó volt itthon, velük!

Biztos vagyok benne, hogy ezt a szülést egy kórházban csak egy hasonlóan erősen támogató légkörben tudtam volna végigcsinálni anélkül, egy-kis-osszefoglalo-felehogy feladjam a vége előtt. Lássuk be, elég kevés ilyen kórház és szülészet van ma idehaza.

Konklúzió? Azt hiszem, mi itt bezártuk a sort, számos gyermeket adtunk e hazának, nem tervezünk többet. Koromnál fogva necces is lenne.

Ám biztos, hogy ha mégis érkezne valaki megint, az csakis itthon születne. És ha újra kezdhetnénk a mai tudásunkkal, biztos, hogy már Nóri is itthon születne.

Szép szülést mindenkinek!

Cs. M.

Ákos > > >
Nóra > > >
Vilmos > > >
Alíz születése anyaszemmel > > >
Alíz születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.