igaz történetek szülésről, születésről

1314. nap: „Nem én szülök, ő születik” (Félix születése)

1314. nap: „Nem én szülök, ő születik” (Félix születése)

Éjjel 3.40-kor elment a magzatvíz. Hetek óta ebben az időpontban ébredtem fel, és képtelen voltam elaludni. Agyaltam, ettem vagy gépeztem. Mondta is Andi, hogy biztos ilyenkor fogok szülni. Hát tényleg… elindult.

Tudtam, hogy nem kell rohanni sehova. A vécé felett ülve először elöntött a félelem, aztán erőt vettem magamon, hogy akkor ezt most igazán jól fogom csinálni, jobban, mint eddig… kétszer. Tudatosan, lelkileg-fizikailag rákészülve, tudva mi történik bennem, „nem én szülök, ő születik” filozófiával.

Képtelenség ilyenkor visszaaludni, hiába mondják az embernek, hogy azt kéne. Persze a férjem is felkelt. Izgatottan, mégis teljes lelki nyugalomban feküdtünk, beszélgettünk. A két fiunk pedig édesdeden aludt.

Eszembe jutott, hogy esetleg jó kezdés lenne a pránanadi, úgyhogy elkezdtem egy kezelést magamon, ami másfél óráig tart. Miközben csináltam, elkezdődtek a fájások! A végére szépen, ütemesen hétpercenként jöttek. Addigra kezdett világosodni, és megszólalt az ébresztő. Pénteki nap lévén készültünk volna az oviba. Ovi helyett Mamához készültünk.

Ahogy felébredtek a gyerekek és elindultak a tennivalók (reggelikészítés, öltözés, maradékpakolás, szendvicskészítés, málnalevéltea-főzés, egyebek), azon kaptam magam, hogy egy ideje nem érzek hullámot (fájást). Elmúltak!

Hívtam Andit, mi legyen… Ő szerette volna húzni az időt az indulással, mondta, hogy próbáljak meg leülni, lazítani, de nekem akkor már csak azon járt az eszem, hogy mikor leszünk már végre ott… a kórházban, gyerekek nélkül, ahol a szülés megtörténik. Nagyon izgultam, és szerettem volna tisztán látni, érezni, biztonságban tudni mindent magam körül. Képtelen voltam függetleníteni magam attól, hogy a gyerekeket még „le kell adni” a nagyszülőkhöz. Döntöttem. Indulunk!

Elvittük tehát őket, és ott megpihentünk. Andi utánunk jött, közben a szülésznővel tartottuk a kapcsolatot. Az anyósom, aki egy kincs, rögtön tudta, mit tegyen, elvitte a gyerekeket sétálni. Andi, a másik kincs megmasszírozott, beszélgettünk, aztán magunkra hagyott a férjemmel. Kidőltünk és aludtunk majdnem egy órát. Andi pedig várt. Ébredés után újra indultak a hullámok, gyengéden.

Elindultunk. Felvettük a Katit, a szülésznőt is, és irány a kórház. Odafelé menet megettem a maradék céklasalátámat, ami igen jólesett, és megittam a maradék málnalevélteát is. Mire odaértünk, már olyan erősek voltak a hullámok, hogy nem tudtam bediktálni a címemet. Két szülésen estem már át, tudtam, milyen fájdalmak várnak rám, de az idő sokat szépít az emlékeken. Andi szólt, hogy ez még semmi, az igazi az lesz, amikor már káromkodom is. Ezt az ember olyankor még el sem tudja képzelni…

Felmentünk a szülőszobára. Gyönyörű, barátságos, tágas szoba, káddal, franciaággyal, magnóval, mindennel, ami kellhet. Szuper! Ahogy beléptünk, úgy felgyorsult a ritmus, hogy alig tudott megvizsgálni Kati. A kezdeti egyujjnyi a vizsgálat után hirtelen öt centi lett, és jött a „baaaazdmeeeg” fájás. Igen ritkán káromkodom, de Andinak igaza volt. Arra egyszerűen nem lehet máshogy reagálni! Kőkeményen elindult a szülés.

Minden erőmmel azon voltam, hogy tudatomnál legyek, ne engedjem el magam, és mégis ösztönösen tudjak sodródni az árral, a hullámokkal. Szépen ment is! Andi masszírozott, fogta a kezemet, a férjem is ott volt, Kati mellett biztonságban éreztem magunkat, a baba meg jött kifelé.

Innentől nem tudom a sorrendet, mi hogy történt. Azt tudom, hogy próbáltam minél szebben megélni a fájásokat (olvastam a hipnoszülésről, jártam jógázni… stb.), de egyszerűen ami fáj, az fáj. Őrülten fáj! Az a szerencse és szép, hogy fokozatosan történik (ha nem kap az ember oxitocint…), és így valahogy érthető az egész, feldolgozható.

Arra emlékszem, hogy amikor a kádban vajúdtam, ami megváltás volt, annyira erős volt a fájdalom, hogy sírva üvöltöttem. És milyen jólesett! A hangom úgy áradt ki belőlem, mint a vulkánból a láva. Andi az elején azt tanácsolta, hogy engedjem kijönni, ami ki akar jönni. Legyen az pisi, kaki, hang vagy bármi. Na, én engedtem… a hangom. Az elején csak enyhe, finom dolgok jöttek ki. A férjem meg is jegyezte, hogy „Édesem, miféle szexuális hangok jönnek ki belőled…” No igen, a fogantatás-szülés párhuzam ebben is érezhető.

A sírva üvöltés viszont korántsem volt orgazmushoz hasonló élmény… még csak szépnek sem mondanám. Inkább volt kétségbeesett, fáradt, a kislány énem félelmét éreztem benne. Próbáltam én a nyíló rózsára összpontosítani, de akkor már nem ment. Örültem, hogy túlélem a hullámot. Ekkor már nem segített semmi. Megállíthatatlanul tört ki belőlem a májusi mennydörgéses szerelmes éjszakánk gyümölcse, a harmadik kisfiunk. Úgy éreztem, muszáj kimásznom a kádból. Átmásztam az ágyra. Férjem mögém, Andi velem, Kati előttem.

És jön… Félix erősen jön kifelé. Én pedig azt érzem, hogy szétszakadok. Tudtam, hogy közel a vége, mindjárt itt van, túlleszünk rajta, micsoda öröm vár! Ez adott erőt ahhoz, hogy nyomjak. Kati kiált: „Ott van a feje!” Andi odatette a kezemet, éreztem a kicsiny feje búbját. Nyomni akartam, erősen, hogy jöjjön, legyen itt velem, rajtam… nem bírtam volna tovább várni, gátat óvni, erőset nyomtam. Olyan erőset, hogy felszakadt a régi seb, a két nagy vágás az előző szüléseknél. Úgy éreztem, szétszakadok, és így is történt, de nem bántam… ott volt… mindennél szebb, alázatot, tiszteletet, szelídülést parancsoló kis lény… Félix.

Úgy, ahogy volt, rám/ránk tették. Abban a pillanatban csak hárman voltunk, Félix, a férjem meg én. Összeölelkezve. Finom volt, illatos, ártatlan, gyámoltalan. Soha nem engednéd el.

Persze muszáj. Köldököt vágni, megmosdatni, megmérni, tisztába tenni.

A méhlepénynek pedig muszáj megszületni, engem pedig utána összevarrni. Az élet nem áll meg.

G. Zs.

Mirkó > > >
Ábris > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.