igaz történetek szülésről, születésről

1104. nap: Anyám is jött volna, és nagyanyám is, ha a lánya szólítja (Aidan születése nagymamaszemmel)

Megjelent: 2013. okt. 13.

Aidan ír nyelven tüzes férfi. Édennek ejtjük. Tüzes férfi született magyar anyától a hűvös, esős Londonban.

A kisfiú neve Aidan. De szülei számára ő jelenti az Ígéret földjét, a boldogságot. S lehet-e szebb ajándék egy nagymamának, minthogy együtt lehet lányával annak legboldogabb pillanataiban?

Mindent elmondtam a gyerekeimnek a szüléseimről, amit tudni akartak, és amiről úgy gondoltam, hogy érinti őket.

Kikérdeztem minden hölgyismerősömet szülési élményeiről. Idős parasztnénik a faluban – ahol tanítottam – szívesen meséltek minden részletet: sajnos már csak az első gyermekem születése után. Anyukámat, nagymamámat is kifaggattam mindarról, amire ők emlékeztek, csak egy barátnőmet nem sikerült: ő szülésznő, a fiammal egyidős. Minden más dologban úgy érzem magam nála, mintha otthon lennék: a gyerekei az én fogadott unokáim.

Két gyermeket szült otthon, a másodikat lányom szülése előtt két hónappal. Naponta jártam fel hozzá akkoriban, nevetett is: bizonyára látni akarod, hogyan szülök. De hát éjszaka jött meg a kislánya, és csak másnap délután találkoztunk.

Az unokámat áprilisra vártuk. A munkahelyemen megmondtam, hogy amint telefonál a lányom, felszállok a repülőgépre és megyek Londonba. Ő ugyanis ott lakik a repülőtértől másfél órányira, de este 11-re odaértem, miután meghallottam a fáradt hangocskát a telefonban: „Anyu, gyere, megindultak a fájások!”

Anyám is jött volna, és nagyanyám is, ha a lánya szólítja.

Kedden reggel kezdődött, három héttel korábban, mint kiírták. Szerdán bementünk a rendelőbe meghallgatni a szívhangot. Kétujjnyi tágulása volt, folyamatosan, ötpercenként jelezte a monitor a fájásokat, és a pici szívecske gyönyörűen dobogott.

Londonban mindenki maga választja meg, hol akar szülni. Nem kell állandó bábát vagy orvost választani, olyan kedves volt a fekete midwife, mintha végigkísérte volna a terhességet, pedig lányom akkor látta először.

Szerda délután még elvittük a kutyát sétálni, Júlia ötpercenként a földig hajolt a fájdalomtól, aztán kiegyenesedett, és beszélgettünk tovább. Annyit várt tőlem, hogy erőt adjak neki a szenvedés elviseléséhez: tudatosítani, hogy semmi baj nincs, évezredek óta minden asszonynak ilyen fájdalmai vannak, és aztán jön a boldogság: huszonhét év múlva már az unokáját tarthatja a kezében.

Este Händel Messiását hallgattuk, s míg ő járkált a szoba és a fürdőszoba között, férjével együtt énekeltük az ismert részleteket. Itt kezdődik a videofelvétel, mindent felvettem, amit megengedett. Aztán a lépcső korlátjába kapaszkodva guggolt és állt fel, a szünetekre széket toltam alá, hogy pihenjen. Két perc pihenés, két perc fájás.

„Nem kellene mégis bemenni a kórházba?” – kérdezte immár harmincórás szenvedés után. „Nem kell – mondtam – így kell tágulni lassan. Láttuk délután, hogy a kisbaba feje beállt a szülőcsatornába, semmi baj sincs, csak nagyon fáj.”

Éjfél körül telefonált a bábának. Csinos, karcsú fehér lány érkezett meg. Letette a felszerelését a földre, a kutyát és a macskákat kizártuk a konyhába. A szoba asztalán gyümölcs volt: szőlő, banán, alma, vejem teát főzött a bábának. Ő azt ajánlotta, feküdjön be Júlia a kádba, hátha kicsit megkönnyebbül.

A vejem meggyújtott a fürdőszobában két gyertyát, leguggolt a felesége mellé, de Júlia szeme már kidülledt a fájdalomtól. Kiküldte a férjét, én mellette maradtam, de nem engedte, hogy megérintsem. Folyamatosan sóhajtozott és csendesen jajgatott. Kintről egy újabb kedves hang szólalt meg: „Emlékezz, Júlia, mit tanultál az oktatáson: orrodon szívd be a levegőt, szádon fújd ki – egy fekete bába jött be a fürdőszobába, édesen mosolygott, mintha Juli legjobb barátnője lenne. – Minden rendben lesz, nem kell aggódni.”

Kiszállt a kádból, már nem öltözött fel, bementünk a szobába, a férj előkészítette a lepedőket, törölközőket. A díványon ülve megrepesztették a burkot, majd Juli feltérdelt, belekapaszkodott a kanapé szélébe, a férje a derekát tartotta, és négyen kezdtük biztatni. Itt az utolsó idő: „Gyerünk, come on, Júlia, nyomjad, push.” Kis fehér hátát néztük, meggörnyedt, majd kifújta a levegőt – és mosolygott. Igen! Emlékszem, amikor már lehetett nyomni, akkor csak a toláskor fájt, közben az ember tudott mosolyogni, sőt, beszélgetni, viccelődni is.

„Újra! Nyomj! Push! Gyerünk! Már látjuk a haját!” – négyen lestük Júlia popsiját. És egyszer csak: „Áááá!” – Megszólalt a jól ismert, várt babahang, a legszebb hang a világon.

Elmúlt a fájdalom. Júlia mosolygott. Leült a kanapéra, én azonnal felemeltem a videót, hogy már a köldökzsinór elvágását is rögzítsem. Aztán nyújtottam a tiszta törölközőt, beletettük a babát, átadtuk az apjának, és a két boldog szülő kacagott. Az apa rögtön filozófiai fejtegetésbe kezdett a fiával, a baba bámulta (nem állítom, hogy látta, de nagyon feléje nézett, és a két pici kezecske mozgott, mintha ő is magyarázna valamit.)

A mama ellátása még tartott egy ideig, de már az ő kezében volt a baba, és a papa átkarolta mindkettejüket.

És Aidan pontosan tudta, hogyan kell szopni. (Az enyémeket tanítani kellett.) Mint a pióca, tapadt Júlia kis gömbölyű mellére, és szívta boldogan.

Éjfél után 1 óra 22-kor született, hajnali négyre a midwife-ok mindent rendbe tettek, teázgattak, tanácsot adtak, és bejöttek az állatok is üdvözölni a babát.

„Baba, baba” – mondogattam Johnynak, majd a macskáknak, és megértették, hogy ezután az első helyet a házban valaki más foglalta el.

Úgy mérték meg Aidant, mint a piacon az árut, a kis koraszülött 3 kg 70 deka volt. Jó, hogy nem várt tovább. Amikor három hét múlva hazajöttem, 5 kg 70 deka volt. Pici vékony leánykám folyamatosan szoptatott. Ó, nem a keblek nagysága a tejképződés mércéje. Hanem ez, hogy az első pillanattól szophatott a baba. Persze, hogy fájt a mamának. Fájt nekem is, de három hét alatt begyógyul a seb, csak nem szabad közben leállni, akkor se, ha lázas lesz tőle az ember. A gyerek még a láztól is védelmet kap. És hát arra való a nagymama és a férj, hogy mindent megcsináljanak az asszonyka helyett.

A reggelit az ágyba vittem nekik, de addigra már az apuka a nyakában tartotta a Pretty Boyt. Énekelt neki angolul, én magyarul, az anyja hol magyarul, hol angolul beszélt hozzá, attól függően, ki volt a szobában.

Londonban nagyon barátságosak az emberek. Minden reggel kaptunk egy kismacit vagy elefántot vagy tigrist. Szóval az egész Micimackót. Nem maradtak sokáig látogatóban, nem ültek le, de beköszöntek, ruhákat hoztak, és a fekete kislányok minden nap megkérdezték az utcán, hogy van a bébi. Indiai, vietnámi, afrikai, közel-keleti és hellyel-közzel brit lakosság él békében Dél-Londonban, Aidan nyáron már játszótársakra talált, amint anyukája a kertben fürdetgette – ha véletlenül kisütött a nap.

Aztán itthon Budapesten megtudhatták, milyen a magyar nyár. Sőt, Aidan a Dunát és a Balatont is kipróbálta.

D. I.

apukám születése > > >
saját születésem > > >
Csilla testvérem születése > > >
férjem születése > > >
Laci fiam születése > > >
Julika lányom születése > > >
Aiden születése anyaszemmel > > >
Tomi unokám születése > > >
Tomi születése anyaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.