igaz történetek szülésről, születésről

1918. nap: Megszülettem és meghaltam, s most boldogan élek (Kincső)

1918. nap: Megszülettem és meghaltam, s most boldogan élek (Kincső)

Több mint egy hónap telt el legkisebb lányom születése óta, és csak most ültem le megírni a szülés történetét. Ennek nem az volt az oka, hogy időhiányban szenvedek – bár egy gyermekágyas mamát semmiképp nem nevezhetünk időmilliomosnak. Egyszerűen olyan élményeket, tapasztalásokat jelentett nekem a szülés, hogy kellett ez az idő arra, hogy leülepedjenek bennem a történések, megérjenek bennem a legfontosabb gondolatok.

Ezelőtt négy szülésem volt, jó és rossz (párom szerint: „tanulságos”) élményekkel. Az elsővel indították és hosszúra nyúlt, a másodikkal császároztak, a harmadikkal megtapasztalhattam a viszonylag gyorsan és természetesen zajló szülést, a negyedikkel pedig az otthoni helyszín és a bábák támogatása újabb pluszt jelentett.

Mit vár ezután az ember ötödikre? Természetesen villámgyors és szuper könnyű szülést! Na, ebben aztán nem volt részem…

A várandósság kilenc hónapja békében, nyugalomban telt. Igaz, nem számítottam tudatosan erre a kisbabára, magamnak szívesebben terveztem volna inkább két-három év szünetet, de amikor megtudtam, hogy érkezik az ötödik gyermekünk, már boldogság volt a szívemben.

Aztán a vége felé két téves riasztást is sikerült produkálnom: az elsőt egy héttel, a másodikat egy nappal a szülés előtt. Teljesen úgy alakultak az események, mintha elindult volna a szülés. És ekkor riasztó érzések jöttek elő belőlem, páni félelem fogott el. A fájdalomtól féltem, de nagyon!

Mikor aztán tényleg beindult a vajúdás, már egy kicsit nyugodtabb lélekkel várakoztam. Férjem kellemes körülményeket teremtett: jól befűtött a nappaliban, berendezte a szülősarkot, gyertyákat gyújtott – minden adott volt egy kellemes vajúdáshoz.

Amikor a bábák megérkeztek, ritkábban jöttek az összehúzódások; ha nem is állt le a vajúdás, de lelassult a folyamata. Egy furcsaság: az információs héten azt hallottuk, hogy ha valaki a szülés megindulásakor bemegy a kórházba, és ott lelassul vagy leáll a vajúdás, akkor az azt jelenti, hogy az illető nem érzi ott magát biztonságban. Nekem pedig akkor történt mindez, amikor megérkeztek a segítőim. Vajon mit jelenthet ez?

Anyu ott volt velünk már egy pár napja, arra készült, hogy vigyázzon a gyerekekre. De mivel hajnalban zajlottak az események, nem volt szükség gyerekfelügyeletre, mivel ők édesdeden szundítottak, csak egészen a vége felé ébredtek fel. (Fiam: „Anya, arra ébredtem, hogy ordítasz!”). Így édesanyám kint volt velem, beszélgettünk, inni adott a bábáknak, aztán amikor besűrűsödtek az összehúzódások, ő is készített muskotályzsályás, forró vizes borogatást, amit a segítők a hasamra helyeztek.

A vajúdás alatt nem esett jó se a fekvés, se az ülés, se a guggolás. Csak az, ha a hasamat simogatva, magamat ringatva ide-oda sétáltam a szobában, néha a fotelra, páromra vagy Anyura támaszkodva.

Korábban az információs héten feltettem a kérdést, hogy ha nekem négy szülésből kettőnél gondok voltak a baba szívhangjával, akkor ez vajon egy tendencia-e, és lehet-e erre a következőkben számítani, fel lehet-e erre valahogyan készülni, lehet-e ellene valamit tenni. A válasz sajnos azt volt, hogy nem. De azért vajúdás közben a bába igen gyakran hallgatta meg a magzati szívhangokat, így szerencsére hamar rájött, hogy baj van.

Amikor a negyedik gyerekem született, nagyon hasonló volt a helyzet, mint most: rossz magzati szívhangok, köldökzsinór a nyakon, születés után újraélesztés… De ott annyira gyorsan zajlott minden, és a segítőm is akkora nyugalmat sugárzott, hogy nem volt se idő, se kedvem bepánikolni.

Most más volt a helyzet. Elhúzódott a vajúdás, a méhszáj még nem tágult ki, de már lehetett tudni, hogy nagy baj van. Én is sejtettem, hogy rosszabbul mennek a dolgok, egy idő után már a bábám arcán is lehetett látni az idegességet, már ő sem tudta azt a feltétlen nyugalmat és biztonságérzetet tükrözni, amit szokott.

És aztán jöttek a borzalmak: a méhszáj tágítása kézzel (iszonyat!), aztán – mint egy halálos ítéletet – hallottam a bábát: „Hívjuk a mentőket!” Úgy tűnt, hogy nem sikerül természetes módszerekkel segíteni, és kisbabánk nem fog tudni otthon megszületni. Fel kellett feküdnöm hanyatt az ágyra – aki ilyen helyzetben volt már, az mind tudja, hogy ez a póz a legalkalmatlanabb a szülésre, és ekkor sokkal erősebbek a fájdalmak is.

Én ekkor már csak ordítani tudtam, sőt, kisebb pánikrohamot is kaptam (nyomták is az orrom alá az oxigént). Olyan volt, mintha soha nem érne véget ez a szörnyűség. A császármetszéskor éreztem ilyet – ott is halálos ítélethez hasonló volt az orvosok döntése, és én meg voltam róla győződve, hogy meghalok. Hiába éreztem magam mellett kedves párom testi-lelki támogatását, már az sem segített. Az ő hangja is sírós volt, amikor a mentőket hívta. Néha pedig a háttérben feltűnt szegény anyukám kétségbeesett arca, akinek a számára ez az élmény felért egy beavatással. Én pedig fohászkodtam a Jóistenhez, hogy szűnjön már meg ez a borzalom.

Aztán hirtelen az a gondolatom támadt, hogy nem szabad úgy bemennünk a kórházba, hogy ezt a babát nem szülöm meg. Neki itt kell a világra jönnie, különben még nagyobb baj lesz. Ekkor pedig megszállt egy hatalmas erő. Csak nyomtam, nyomtam, nyomtam… Segítőm arcán is láttam a meglepetést, hogy talán mégiscsak lesz esély a kisbaba megszületésére. Hosszas erőlködés után végre kibújt a kis feje, majd olyan gyorsan csusszant ki a síkos teste, hogy a bába alig tudta elkapni.

És ekkor következett az újabb iszonyat: a baba nem lélegzett, és nem dobogott a szíve. A segítőim újraélesztették őt: oxigént adtak neki az orrán-száján át, és nyomkodták a mellkasát. Én úgy néztem ezt végig, mint egy filmet. Aztán valahonnan távolról érkezett a hang: „Jól van, lélegzik, a szíve is ver!” Ekkor a bábák el, és beléptek az ajtón a mentősök.

Csupaszon még magamhoz tudtam ölelni a gyermekemet. Aztán a karomba infúzió, majd bebugyoláltak mindkettőnket, a baba mózeskosárban, én hordágyon kerültem a mentőautóba. A mentős fiatalokra csakis a legjobbakat mondhatom: nem elég, hogy szakmailag megtettek mindent értünk, ráadásul még emberileg is nagyon kedvesek, segítőkészek, szimpatikusak voltak.

Szerencsére mellettem utazott a párom, mert a szörnyűségeknek még nem volt vége. A méhlepény ugyanis nem született meg. Azzal nyugtattak, hogy majd lassan mennek, de lehet, hogy jobb lett volna, ha száguldanak, úgy legalább hamarabb értünk volna a kórházba. Mert amilyenek a mai magyar útviszonyok itt vidéken, az autó ide-oda zötykölődött, bele minden kátyúba, hupliba. Közben én hanyatt fekve ordítottam, hiszen néhány percenként jöttek a fájások, de a méhlepény sehol (végül oxitocin hatására a szülőszobán jött csak ki belőlem). Ahogy megszületett a méhlepény, ott mintha elvágtak volna bennem minden: megszűnt a pánik, a fájdalom, elmúlt a múlt…

Eddig mindig olyan furcsának tartottam azt, hogy valaki ez kellemetlen szülésélmény hatására azt jelenti ki, hogy soha többet nem akar gyereket vállalni. Most először tört fel bennem az a gondolat, hogy na, ilyen szülést aztán többet nem! Tudom, az idő mindent megszépít, és néhány hónap (év?) múlva talán én is máshogy fogom látni ezt, de most még sajnos itt tartok.

Kincsővel az égvilágon semmi probléma nincs azóta. Most lesz hatéves, már sulis, tök cserfes, jó mozgású, okos csajszi. Annyi, hogy későn tanult meg eléggé beszélni, de azóta le se lehet lőni.

R. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.