igaz történetek szülésről, születésről

1306. nap: Köze nincs hozzá

1306. nap: Köze nincs hozzá

Önkéntes hospice-segítő vagyok már hét éve és olyan négygyermekes anya, aki mindegyik gyermekét kórházban szülte (a negyediket örökbe fogadta). Ez a két tény kísér csendes alapmotívumként életem első szüléskísérésénél.

Ha életemet egy filmnek tekinteném, különlegességet kereső rendezői utasításnak tűnhetne, hogy a szüléshez hívó telefon éppen egy gyógyíthatatlan beteg fiatalember látogatása közben ér. „Jössz?” – kérdezi Ági, és már diktálja is a címet. A fiatalember fáradt, nem marasztal, rohanok a megadott címre. Önkéntelen a gondolat: A halál kapujából az élet kapujához!

Megérkezésem után sokáig a legerősebb érzés a zavar és a tanácstalanság. Az előszobából a konyha-étkező részbe jutok, ami közvetlen kapcsolatban van a hálóval, ahol Marie-Eve ül az ágyon. Csak egy trikó van rajta, alul mezítelen. Kedvesen köszön, bemutatkozunk egymásnak. Geréb Ági éppen a szívhangokat hallgatja, Miklós, a férj engem gardíroz. Tüneményes fiatalember, azonnal beleszeretek.

Kezdetét veszi tanácstalanságom. Először az étkezőasztalnál üldögélek a Miklós által kínált teát kortyolgatva. Bemegyek a szobába, leülök Marie-Eve közelébe. Kis idő múlva azt érzem, megsértem intim szféráját, idegen betolakodóként vagyok jelen nehéz küszködésénél. Visszaülök hát az étkezőasztalhoz. A további fél-egy órában azzal vagyok elfoglalva, hogy e két helyiség és e kétféle érzés között ingázom. Felismerem, hogy tipikusan azt érzem, amit a gyógyíthatatlan betegek mellett éreztem kezdetben: felesleges vagyok, ha nem teszek valami kézzel foghatót. Itt azonban nincs megpacskolnivaló párna, rendezgetni való éjjeliszekrény és csálén álló pizsamagallér. Legszívesebben nekiállnék mosogatni, vagy megpucolni az ablakokat.

Hallottam-olvastam a szülés-születés misztériumáról, a megváltozott tudatállapotról, a varázslatos atmoszféráról, amely a háborítatlan szülések jellemzője. Keresem a varázslatot, de nem találom. Teszünk-veszünk, beszélgetünk. Ági adminisztrál, Miklós rizst tesz fel főni, megkínál süteménnyel.

Közben Marie-Eve időről-időre feláll, jön a fájás, ekkor Miklós odasiet, vagy ha Ági van ott a közelben, akkor ő, és átölelik Marie-Eve-t, aki átkarolja a segítségére sietőt, és mindaddig átölelve maradnak, amíg a fájás tart. Azután Marie-Eve visszaül az ágyra. Fájásszünetekben nassolgat, Miklós viszi neki a savanyú uborkát és egyéb apró falatokat, amit megkíván. Miklós és Marie-Eve angolul beszélgetnek, Marie-Eve ugyanis kanadai, de tökéletesen beszél magyarul is, hozzánk így szól.

Megérkezik másik Ági, és ezt követően valahogy megállapodhatok a hálószobában a szülő anya közelében. A fájások kezdenek kiszámíthatóbbakká és markánsabbakká válni, és automatikusan kialakul egy ismétlődő rituálé. Marie-Eve egy székre ül át. Valahányszor megérkezik a fájás, feláll. Miklós, aki szemben ül vele az ágyon, azonnal követi, majd mindkét Ági is. Marie-Eve Miklós ölelő karjai közt keres menedéket fájdalmában, Geréb Ági fájdalomcsillapítós olajjal dúsított melegvizes borogatást tesz Marie-Eve hasára, másik Ági pedig olajjal masszírozza fájós derekát. Hálás vagyok Geréb Áginak, hogy egy alkalommal int, fogjam meg a borogatásra szánt pelenka egyik végét, és ezzel engem is bevon a különleges rituáléba.

Nem beszélünk. A fájásszünet csendes üldögélése közben egyszer csak megérint az a bizonyos misztérium. Arra leszek figyelmes, hogy elfelejtek levegőt venni, olyan feszült figyelemmel érzem át a jelenlét teljességét. Sokszor ismétlődik a jelenet: Marie-Eve feláll, mi mindannyian utána mozdulunk. Tesszük a dolgunkat, összehangolódva. Miklós öleli párját, Geréb Ági gondoskodik a melegvizes borogatásról, fogjuk ketten a két végét, másik Ági és én a szabad kezünkkel gyengéd szeretettel masszírozzuk Marie-Eve derekát, hátát. Aztán csendesedik a fájáshullám, leülünk. Várunk meghitt csendben. Marie-Eve teljes önátadással relaxál. Behunyja szemét, elernyednek az izmai. Nagyon szép. Csodálom őt, irigylem. Hogy tud így ellazulni? Olyan mint a paradox instrukció: azt akarod, hogy ellazulj, szorítsd ökölbe a kezed, még, még, még… amíg magától el nem ernyed. Óriási erőfeszítés, kontrakciós hullám, majd tökéletes ellazulás.

Halványan megy a film agyam egy távoli vetítőjén: amikor én szültem, magányos voltam, sötét kórházi szobában egyedül, a fájások alatt a rémület, a szünetekben a szorongás, az ijesztő egyedüllét. Ellazulás, megnyugvás soha. A szomszédos szülőszobából rémisztő sikolyok mint jeges fuvallat markolta össze szívemet: Istenem, mi vár még rám? És hol egy ember, akihez szólhatnék? Hogy lehetek ennyire, de ennyire egyedül itt, ebben a hatalmas, idegen kórházban? Ha legalább a folyosón sétálna a férjem, ha legalább tudnám, hogy itt van a közelemben, ha nem is velem. De hazaküldték, hazazavarta az orvos, reggelig nem lesz baba, mondta. Csak halványan dereng mindez, nem merülök el a régmúlt idők képei között, mert fogva tart a jelen.

Sűrűsödnek és erősödnek a fájások. Fogalmam sincs, hol tartunk. Újra és újra, újra és újra ismételjük a Marie-Eve által diktált mozgássort. Ülünk csendben, majd felállunk, ölelünk, borogatunk, masszírozunk Marie-Eve már nem csendesen öleli párját, hanem kiabál. „Hurts” – mondja panaszosan Miklós mellére borulva. Angol leckéket veszek mostanában, a „hurts” szó (fáj) erőfeszítés nélkül belém vésődik.

Majdnem elsírom magam, annyira együttérzek Marie-Eve-vel. Itt vagyunk négyen, körbeöleljük lágyan és szeretettel – de a fájdalommal egyedül kell megbirkóznia. Mint a betegeknek a halál kapujában. Ott vagyok mellettük, de nem vehetem át a szenvedésüket. Ugyanazt a megilletődést érzem, amit olykor-olykor mellettük. Nagy dolog történik itt is, ott is. Megérezhetjük, ha figyelünk. Ha csendben vagyunk, ha megadjuk a tiszteletet az érkező és a távozó léleknek. Itt egy új élet kezdődik nemsokára, egy tiszta lélek kopogtat már…

Egyik fájásnál észreveszem, hogy Marie-Eve kissé széttárja combjait és megroggyantja térdét. Csak nem szülni készül? Lehet, hogy ezek már tolófájások? Legközelebb még határozottabban széttárja combjait és kissé leguggol. Várom, hogy Ági biztassa Marie-Eve-t: ezek már tolófájások, nyomjad, gyerünk, mindent bele! De Ági csendben van. Egyszer-egyszer meghallgatja a baba szívhangját. „It’s all right” – suttogja angolul a móka kedvéért, hiszen Marie-Eve érti a magyar szót.

Újabb kontrakciók, egyre erősebbek, Marie-Eve kiabál, kiereszti hangját. Körbeöleljük. Várom Ági biztatását. Semmi. Néma csend. Honnan fogja tudni, hogy nyomhat? – aggodalmaskodom. Marie-Eve ölel, kapaszkodik, kikiabálja fájdalmát. Kicsit széttárja combjait, megroggyantja térdét és se szó se beszéd kirepíti kisbabáját másik Ági kezei közé!

Marie-Eve lerogyik a székbe, kéri kisbabáját, akiért olyannyira megszenvedett. A baba nyekereg egy kicsit, de amint betakarjuk pihe-puha takaróval, azonnal elhallgat. Miklós odatérdel felesége mellé: „Kisfiú” – súgja.

Marie-Eve-t rávesszük, feküdjön inkább az ágyra. „Nem tudok, nincs erőm” – mondja. Semmi baj, majd átteszünk. Fekszik Marie-Eve, hasán kisbabája. Miklós odabújik, gyönyörködnek kisfiukban. Én kissé hátrébb, de azért a baba közelében vagyok. Nem tudom a szemem levenni róla. Itt ez a csöppség és jól érzi magát. Nem sír, nézelődik. Bekapja az ujját, aztán az anyja mellét. Nézi az apját. „Szia – mondja Miklós – én vagyok az apukád.”

Kótyagos vagyok a történtektől. Mi történt itt? Hogy-hogy Ági meg sem szólalt? Semmi biztatás, semmi erélyes, határozott hang. Honnan tudta Marie-Eve, mikor kell szülni? Nekem az orvosok diktálták a tempót. Ordítottak, nem gorombán, csak ahogyan egy hisztist kell észre téríteni. Nem mintha hisztiztem volna. Néma csendben voltam véges-végig, órákig a sötét szobában, ez volt a vajúdás ideje. Néha betért hozzám egy hatalmas fekete orvos, mindannyiszor belémélyesztette hosszú ujját és tapogatta, mi a helyzet. Mindig rám szólt, ne erőlködjek, mert attól vérzek. Dehogy erőlködtem, mertem is én erőlködni! Ági nem vizsgálgatott.

Aztán a fekete orvos egyszer csak azt mondta, most már jöjjek a szülőszobába. Követtem őt, mentem, mint halálraítélt a vesztőhelyre. Pedig nem féltem én a szüléstől cseppet sem, mielőtt a kórházba érkeztem, olyannyira nem, hogy anyukám már jónak látta, hogy figyelmeztessen: „azért kislányom, fájdalmas is a szülés, nehogy azt hidd, hogy csak boldogság”. De én nem féltem. Aztán a kórházban, a kézről-kézre adás, a borotválás, a beöntés, a vizsgálatok, a sötét kórterem, az, hogy semmit nem tudtam, mi történik velem, mennyi ideig tart, mi vár rám, az, hogy hazaküldték a férjemet, az, hogy a hosszú vajúdás alatt folyamatosan hallottam a szülőszoba sikolyait… – elfogyasztotta a bátorságom.

Felfeküdtem a szülőágyra. Jöttek sűrűn a fájdalmak, de én meg sem rezdültem. A szülésznő időnként felhívta az orvosomat, aki otthon aludt: „ne szórakozz, gyere már, jön a gyerek, már tolófájások vannak”. De nem jött, és mintha órák múlva sem jött volna. Egy örökkévalóság volt, mire megérkezett. Csendben voltam, fegyelmezett, de azt latolgattam, hogy kiugrom az ablakon. Megszűnne minden fájdalmam. A férjemre gondoltam, aki otthon van, és egyszer csak azt éreztem, utálom őt, amiért nincs mellettem. És utálom a kisbabámat is.

Végre megjött az orvos. Sem élő, sem holt nem voltam. Ordított, hogy nyomjak. Nyomtam. „Erősebben, még erősebben, mintha kakilna, de nagyon erősen!” Én minden erőmet összeszedtem, és nyomtam, és nyomtam, de az orvos tovább kiabált: „Erősebben, erősebben!” És akkor én heroikus erőfeszítéssel nyomtam (bizonyítékként bevérzett szemeim szolgáltak), ő pedig mindkét könyökét belevágta a hasamba, és kinyomta belőlem a gyereket.

Mindenütt azt hallottam, milyen boldogság, ha felsír a gyermekünk. Én nem tudom, hogy felsírt-e, nem emlékszem. Nem is érdekelt. Nem is láttam őt, elszaladtak vele. Rémlik, hogy szóltak hozzám: „Anyuka, nézzen ide!”, és egy pillanatra felmutatták, mielőtt elvitték volna. Nem tudom, nem emlékszem. Dereng, hogy egy üvöltő kis poronttyal rohannak. Összevarrták szétmetélt altestemet, majd otthagytak. Reszkettem a kimerültségtől, és összetapadt a szám a szomjúságtól. Próbáltam valakinek szólni, hozzon valamit inni. Sokára, amikor teát kaptam, az volt az érzésem, beleborították a cukrot, mintha szirupot ittam volna. Nem mertem újat kérni.

Órákig maradtam a szülőszobában, mert nem volt szabad ágy. Hajnali ötkor szültem, de a férjemmel csak 12 órával később, délután ötkor találkozhattam, a látogatási időben. Kisbabámat másnap délután kaptam meg! Akkor is csak azért, mert keresésére indultam.

A második szülés könnyebb volt, de akkor is az orvos mondta, kiabálta, mikor nyomjak. Én csak utasításokat követtem. Az orvos megpuszilt utána, boldog voltam a kedvességétől.

A harmadik szülésem megint nehéz volt, hiszen 13 év telt el közben. Itt már velem volt második férjem, Gyuri is, ez jó volt. De mindketten illedelmesen viselkedtünk. Átölelhettem volna Gyurit, belekapaszkodhattam volna, mint Marie-Eve. Kiabálhattam volna, mint Marie-Eve. Ugyan, hogyan, hát csak nem viselkedik az ember így kórházban!

Felfektettek a szülőágyra. Kérdezték: „Ezek már tolófájások?” Nem tudom, feleltem, én sosem tudom, nem tudom megkülönböztetni. „Jó, akkor nyomjon!” Ezúttal nemcsak a szemeim véreztek be, hanem az egész arcom is. Szerencsétlenül járt égési sérültnek néztem ki. Vezényeltek, én erőlködtem. Olyan embertelen erőfeszítéssel, mintha egy vonatot akarnék eltolni. Közben pedig azt éreztem, ellenkezőleg cselekszem, mint ahogyan természetes lenne. Azt képzeltem, természetellenes ez a nyomás, és szét fog robbanni az altestem. De szófogadó voltam. Azt kiabálták, nyomjak, hát életem legnagyobb erőfeszítését produkáltam. Gyuri kezébe kapaszkodtam, máig emlékszem az erőre, amit ez nyújtott nekem.

Megszületett kislányunk, mellemre tették egy pillanatra, de aztán elvitték ellátni. Üvöltött, hatalmasra tátott szájjal. Aztán az ágyam mellé tették egy inkubátorba, és mi boldogan nézegettük Gyurival. Eszünkbe sem jutott, hogy a hasamon lenne a helye!

Nézem Marie-Eve-t és a kisbabát. Hát így is lehet szülni? És akkor mi volt, amit én csináltam? Hiszen ha ez az, akkor az valami egészen más. Köze nincs hozzá!

Nézd csak meg, itt ez a pici baba, gyönyörű tiszta, nem kell őt fürdetni, senki nem rohan vele a csaphoz, nem lógatják fejjel lefelé a bokájánál fogva, mosolyogva kétségbeesett üvöltésén – „jó erős tüdeje van” –, nem kotorásznak a szájában… mégis életben marad. Békésen fekszik odabújva az anyjához, mintha nem is lenne különbség: belülről bújik az anyjához, vagy kívülről, egyre megy, ugyanaz a biztonságot adó mamaszag és szívdobogás.

Marie-Eve azt mondja, fáj a hasa. Kis idő múlva megszületik a méhlepény. Másik Ági vizsgálgatja, gyönyörű, rendben van. Én is nézem, sosem láttam ilyet: micsoda hatalmas húsdarab! Ági megvizsgálja Marie-Eve gátját, minden rendben, repedés sehol. Nincs gátmetszés, sem hosszan tartó varrás! Nincs szúrós varrat, fájdalmas seb, fekve szoptatás napokig, sőt hetekig. Nincs gátmetszés okozta örökre szóló rigidség, érzékenység a hüvelybemeneten, nincs életfogytiglan tartó stresszinkontinencia.

A baba még mindig a köldökzsinóron. Ági elzárja egy csipesszel, a kicsi meg sem rezzen. Ági felkínálja Miklósnak az elvágás lehetőségét, ő azonban nem kíván élni vele, így én veszem kezembe az ollót. Kétszer is megkérdezem: tényleg vághatom, nem csinálok bajt? Halált megvető bátorsággal nyiszatolom, nem jó érzés, mintha a testét vágnám. De a kis csöppség észre sem veszi, csak szemlélődik, tekintget jobbra-balra, ismerkedik a világgal, amelybe belerepült.

Sokáig nézegetem kissé háttérbe vonulva, átadva az elsőbbséget a papának. Együtt vannak hárman, fáradtan, boldogan. Mi, segítők, elkezdünk rendet rakni, összeszedjük a papírpelenkákat, megágyazunk, most már nekiállhatok bátran a mosogatásnak is.

Gondolom, talán jobb, ha kevesebben vagyunk, meghittebben együtt lehet a család, így búcsúzkodni kezdek. Megköszönöm, hogy itt lehettem, de ők köszönik a segítségemet. Tényleg, ki köszönhet kinek, és mit?

S. M.
(Részlet az Inda című könyvből.)

Véletlenül kiválasztott mesék.