1058. nap: Gyógyító szülés (Áron)

Okulva az előző szülésből, már a várandósság elején elhatároztam, hogy most minden másképp lesz. Mindenképpen akartam, hogy a szoptatás sikerüljön, és hogy amennyire csak lehet, elkerüljünk mindenféle beavatkozást. Orvosváltáson is gondolkoztam, de mindenképp női orvost szerettem volna, és ennél a kórháznál is akartam maradni (akkor már rég kerülgettük egymást az „alternatív világgal”, úgymint otthonszülés, hordozás és egyebek, de még nem tartottam ott). Mivel nagyon nyúl voltam, végül maradtam ugyanannál az orvosnál, akinél a nagy született, de legalább szülésznőt fogadtunk, akiről lehetett tudni, hogy elég alternatív – így viszont sikerült két eléggé eltérő nézőpontú segítőt magunk köré szervezni.
Leginkább a túlhordás, befektetés réme aggasztott, így amikor ezzel a babával is túlmentünk a kiírás napján, megbeszéltük a szülésznővel, hogy lassan itt az ideje a bábateának. Négy nappal a kiírás után, egy szép júniusi szombati napon el is készítettem a teát, de csak egy pohárral ittam belőle, nem akartam nagyon beleavatkozni a dolgok menetébe.
Hétfőn reggel arra ébredtünk, hogy a nagytesó lázas és kiütései vannak. Eléggé aggódtunk, hogy most az érkező kistesót rögtön egy bárányhimlővel vagy hasonlóval fogadjuk. Telefonáltunk a gyermekorvosi rendelőbe, ahol kiderült, hogy a mi orvosunk szabadságon van, de menjünk nyugodtan a helyetteshez, aki tíztől rendelt. Nekem aznapra délre volt időpontom a következő CTG-re, úgyhogy tízre próbáltunk odaérni, hogy utána időben érjünk a kórházba. Nem emlékszem, hogy lettek volna fájások, de valamiért felmerült, hogy vigyük a kórházi táskát, így azt is vittük.
Kocsiba be (nálunk csak én vezetek), irány a két kerülettel arrébb lévő gyermekorvos. Hamar bekerültünk, és szerencsére kiderült, hogy csak egy kis torokgyulladás, ártatlan kiütésekkel megspékelve. Itt már azért fájdogáltam, de nem nagyon értünk rá vele foglalkozni, amúgy sem volt erős a dolog. Orvos után szaladtunk anyuhoz, hogy lerakjuk a nagyot, és utána át Budára a kórházba.
Felértünk a második emeletre és elkezdtük kergetni az orvost. Épp bent volt, és mivel épp jött egy fájás beszélgetés közben, így rögtön be is terelt egy vizsgálóba. Kiderült, hogy már háromujjnyi a méhszáj, éljen, éljen, másik nagy félelmem, a nem megfelelő fájások és tágulás részben letudva. A férjemet leküldtük a táskáért, én meg mentem a már jól ismert vajúdóba átöltözni és onnan egyből egy szülőszobába, ez volt negyed egy körül.
Jött a doktornő, és mivel „gyanús volt a dolog már a vizsgálatnál”, így burkot repesztett és beigazolódott a gyanúja: mekóniumos a magzatvíz. Így újra megnyertük a fekvést és a folyamatos CTG-zést. Közben nem találták a tűt, amivel a burok meg lett repesztve, így tíz percet ennek a kedélyes keresésével töltöttünk, de végül nem lett meg (pedig nem ültem rajta). A szülésznő is bejött, nem kaptam ekkor még semmit, mert gyorsnak tűnt a dolog – magunkra is hagytak minket.
Három körül kezdett el izgalmas lenni a dolog, kezdett megélénkülni újra a szülőszoba. Negyed után kezdődtek a tolók, a szülésznő végig tudta tenni a dolgát, az orvos félreállt. Megszületett Áron háromnegyed négy előtt egy perccel. Egyből megkaptam, el is kezdett cicizni, Apa vághatta el a köldökzsinórt.
Utána elvitték mosdatni, öltöztetni, én meg kaptam egy kis oxitocint a méhlepényhez. Itt is sok vért vesztettem, de összességében nagyon gyógyító szülés volt, és nem jöttek be a jóslatok atóniás vérzésről, fájásgyengeségről.
Utána három napig ki sem adtam a kezemből Áront, nagyon eltökéltem, hogy most minden másképp lesz, és lett is: három és fél évig szoptattam utána őt, velünk aludt, hordoztam. Azt gondolom, nemcsak én gyógyultam ettől, hanem a nagytesó is, akinek a születése korántsem volt ennyire szerencsés; gyógyult tőle a kapcsolatunk a nagyfiunkkal és egymással.
Éreztem, hogy ugyan nem volt teljesen olyan, amilyennek az ember a háborítatlan szülést képzeli, mégis nagy előrelépés volt az előzőhöz képest.
Sz. R.