igaz történetek szülésről, születésről

825. nap: Puszta létével elvarázsolt minket (Anita)

Megjelent: 2013. jan. 7.

Ahogy visszaemlékszem, nem sokan voltak aznap abban a siófoki önkiszolgáló étteremben, ahova férjemmel ebédelni ültünk be. „Nem szeretném kiváltani a következő fogamzásgátló receptjét.” – szólaltam meg kis idő után. Férjem bizonyára meglepődött e váratlan kijelentésemen, mivel megállt kezében a leveses kanál. „Rendben.” – válaszolta.

Számomra Anita bizonyos értelemben már ekkor megszületett, hiszen először minden és mindenki a gondolatok szintjén teremtődik meg. Szeptemberben nyelvvizsgáztam Budapesten, és mint utólag kiderült, oda kislányunk is elkísért – a pocakomban, mindössze kéthetesen!

Lelkesen készültem az anyaságra, és maximálisan igyekeztem megélni a várandósság minden percét. Igazi, belülről jövő boldogsággal töltött el, hogy egy önálló élet fejlődik testemben, akiért ezentúl mi leszünk a felelősek. A március nyolcadikán(!) készült ultrahangkép szinte egyértelműen megállapította kisbabánk nemét.

Az információs héten szakaszokban vettünk részt az érdi születésházban, ahova emlékeink szerint egyetlen egyszer sem sikerült ugyanazon az útvonalon eljutnunk, viszont rengeteg gyümölcsfa nevét megtanultuk, amíg elértük az utcát… Egy alkalommal – úgy a kilencedik hónap felé – Tamás (akkoriban az egyetlen férfi doula, „man-dula”, aki a fotókat is készítette) és sárga, delfines autója sokat segített ez ügyben.

Az információs hét csak homályosan él bennem: félhomály, matracok a földön, lágy zene és Ági mindent átható, megnyugtató hangja: „Kati, nem foglak futtatni szülés közben!” Ennyit mondott csupán, miután átnézte a mozgáskorlátozottságomról szóló zárójelentéseket. Nem is volt szükségem többre, ezzel véglegessé vált a döntésem, amely évek óta fogalmazódott bennem: kórházmentes, háborítatlan körülmények között szeretném világra hozni kisbabánkat, amelynek egészségügyi akadálya mindent egybevetve nem volt.anita4

Szombaton éreztem úgy, hogy Anitának hamarosan végleg kicsi lesz a hely odabent, ezért autóba ültünk, és felmentünk Érdre. Kipakoltunk, pihentünk egy kicsit és közben – ahogyan november óta folyamatosan – írtuk az érzéseinket a babanaplóba, hogy „később, évek múlva magunk előtt láthassuk az elmúlt napok lázas pillanatait”.

Éjszaka elfolyt a magzatvíz, és kértük Ágit, hogy induljon el Pestről. Tamás, a doulánk előbb odaért, az általa készített borogatások sokat enyhítettek a fájásokon. Folyamatosan tágultam, a térdelő póz sokkal inkább kedvezett kislányunknak, mint a hagyományos, kórházi hanyatt fekvés.

Három és fél óra után meg is pillanthattuk őt! „Él?” – ez volt az első kérdésem Ági felé, miközben mi magunk még hosszú percekig hozzáérni sem mertünk… De ott volt, lélegzett, sírt, és a puszta létével teljesen elvarázsolt minket! S minden nagyotmondás nélkül állíthatom, hogy ez még ma is így van. Az akkor 2,5 kg-os kisbaba – akire az 50-es ing óriási volt, és akinek a legkisebb méretű pelenka is a mellkasáig ért! – most fociedzésre jár, futóversenyeken ér el nagyon szép eredményeket, és korát meghazudtoló érettséggel és felelősséggel vigyáz a húgára, valamint a barátnőm kisgyerekeire…

S hogy mi minden történt még azóta? Úgy érzem, a rengeteg fénykép, videófelvétel és három babanapló jobban választ ad erre a kérdésre, mint bármi más! Én magam olyan csodát élhetek át folyamatosan – most már duplán –, amit csak a szülői szerep adhat! Ezért is vagyok és leszek örökké hálás Áginak, aki végtelen szeretetével, szakértelmével és emberségével lehetővé tette számunkra, hogy a szülővé válást ily módon élhessük meg!!!

Köszönjük, Ági, és nagyon szeretünk!

N. K.
Apa mese > > >
Vicky > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.