igaz történetek szülésről, születésről

18. mese: Kinyomták belőlem – a fejlődésneurológián kötöttünk ki (1978)

18. mese: Kinyomták belőlem – a fejlődésneurológián kötöttünk ki (1978)

Most, hogy közeledik első szülésem 38. évfordulója, egyre többet gondolok rá.

Tegnap valami miatt a száradó ruhának ugyanaz az illata volt, mint szülés előtti utolsó estén a vasalt babaruhának. Illatmemória? Szép emlékek törtek fel bennem.

Eszembe jut az az agyament társulat, akiknek volt képük magukat orvosnak, illetve ápolónőnek nevezni. A hajdani B. kórház, amelyet nemes egyszerűséggel a páciensek csak „halálgyárnak” neveztek – teljesen jogosan.

Ide mentünk be 1978. február 16-án este 11.00 után. Nem sokat foglalkoztak velem. A leendő apát hazaküldték, majd mint egy csomagot átvettek, és adtak egy „hálóinget”. Beküldtek egy nagyon gyéren megvilágított szobába, ahol egy ágy volt, meg valami szekrény.

Sokáig rám sem nézett senki. Csend volt, néha rohangálás hallatszott, mert a szomszédban volt a szülőszoba. Csakhogy keresztülhúztam a számításukat, mert „hangos” voltam. Meg is kaptam érte a beosztásom. Az ügyeletes némber bejött és alaposan leteremtett a hangoskodásért. Utána már csak akkor jött be, amikor ezeket az intelmeket ismét meg akarta velem osztani. Hát, nem róla mintázták az emberiesség szobrát!

Nem vizsgáltak meg, nem szólt hozzám a kutya sem. Hajnal lehetett, amikor az ügyeletes orvos először rám nézett. Akkor kértem, hogy hívják be a fogadott orvosomat. Nem sokkal később azzal jött vissza a nővér, hogy a doktor úrra ne számítsak, mert nem akar éjjel bejönni. Állta a szavát. Nem is jött be. Másnap a reggeli vizitnél ott bájolgott, de rá sem bírtam nézni.

De térjünk a lényegre! Amikor reggel bekerültem a szülőszobába, akkor kezdődtek igazán a megpróbáltatásaim. Erős fájásaim voltak, de nem tágultam eléggé. Ez így ment nagyon sokáig, míg végül injekciót kaptam a gyorsítás érdekében. Többen forgolódtak körülöttem. Több orvos és szülésznő volt a szülőágy mellett. Egymást okolták azért, hogy miért nem kaptam beöntést. (Meg is kapták érte a jutalmukat tőlem.) Jó dolog az, amikor az ember feje fölött vitáznak.

Aztán csak meglett a szúrás eredménye, mert bébikém már nagyon szeretett volna a világra jönni. De nem sikerült. Úgy éreztem, szétszakadok. Már nagyon fáradt voltam. Ekkor az adjunktus úgy döntött, hogy feltérdel a szülőágyra, szemben egy másik orvos, és közös erővel kinyomják belőlem a babát. Kimondhatatlan fájdalmat okozva ezzel.

Kicsikém végre 10.00 órakor megszületett. Akkor még nem tudtuk, hogy evvel a „módszerrel” micsoda sérülést okoztak. Azt még elárulták, hogy kislányom született, 3.550 gramm a súlya és 55 cm hosszú, és mennyi a fejkerülete. Aztán egy napig nem is láttam, mert abban az időben ez volt a szokás. Csak másnap reggel hozták etetésre. Addig cukros vízzel itatták. Mert ez is így volt szokás.

Aztán még meg kellett szülni a méhlepényt is. Utána elaltattak, és valamikor délután kezdtem magamhoz térni az altatásból. A „stoppolásról” nincs is emlékem. Szerencsére! Jobb is, mert utána még hetekig fájdalmat okozott az ülés. Egy ideig, a varratszedésig szúrt, aztán fájt, csípett. Sok bajom volt vele, meg az aranyérrel is.

Másnap reggel hatkor hozták az újszülötteket. Sok baba volt azon a gurulós szerkezeten, amivel a piciket szállították. Arra a konténerre emlékeztet, amivel a friss kenyereket tolják ki. Megrántották a pólyát, és két-három gyereket kézbe kapva vitték őket az anyukáknak. Nekem is jutott egy.

Gyönyörű volt, nagy szemekkel, de a szeme fehérje bevérzett a több órás erőlködéstől. Mindkettőnknek ilyen volt a szeme. Hiába csuktam be, az erőlködéstől lett ilyen. Azt mondták, hozzám képest nagyon nagy volt. Olyan, mintha egy átlagos méretű nő 4,5 kg-os gyereket szült. Akkor én 48 kg voltam szülés előtt és után is.

Gyönyörű rózsaszínnek láttam a bőrét. Mondták, piros volt, de nem nekem. Úgy nézett ki, mint egy három hónapos baba. A bal kezecskéje nem volt behajlítva, de akkor nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. Ki gondolta volna, hogy ez a tartás nem természetes?

Minden reggel a vizitnél megkérdezték, van-e valami panasz. Arról szó sem volt, hogy kell a babát szoptatni, esetleg ápolni. A tejem szépen kezdett gyarapodni, de a kicsikém nem tudott szopni. Már nagyon fájt a mellem, a sok tej feszítette. Szerencsére nem gyulladt be. Otthon kezdtem el lefejni. A kórházban volt egy kínzógép, aminek a használatától mindenki óvott. Nagyon éhes volt, és szeretett volna enni. De nem sikerült. Azt mondták erre, vegyek majd mellvédőt, azzal menni fog.

Elérkezett az ötödik nap, február 22-e. Férjem már korán bejött, hozta a baba ruháit, hogy mehetünk haza. Tíz óra után szólítottak minket. Addig a folyosón ácsorogtunk. Behívtak a nővérszobába, ahol azt mondták, D-nek béna a bal karja, és vigyük el a H. kórház ortopédiájára. Le kellett ülnünk, amikor ezt meghallottuk. Arról nem szóltak, hogy ez szülési sérülés, és hogy az ő hibájuk. Amikor kinyomták belőlem, akkor nyomták meg a kicsi vállát, és idegi sérülést okoztak.

Otthonról felhívtuk a kórházat, és másnap már mehettünk is a gyerekkórházba. Az alagsorba kellett lemennünk. Ma is emlékszem az özönvíz előtti állapotokra. Valami hideg előtérben kellett várakoznunk, ahol még rendes padlóburkoló sem volt, csak beton. Rengetegen voltak, itt álltunk, míg be nem hívtak.

Aztán abban sem volt köszönet. Ott megvizsgálták, és azt a tanácsot adták, kössük ki a kicsi karját a kiságy rácsához, hogy ne mozgassa. Vigyük vissza hat hónap múlva. Ezzel bocsátottak el minket.

Kijött a körzeti gyerekorvos, aki még az én orvosom is volt. Dr. Cs. M. Ő biztatott minket, és megpróbált segíteni. Fel is kutatta a Sz. Gyermekszanatóriumot, ahol három hónappal korábban 77 novemberében nyitott meg a Fejlődésneurológia Osztály. Az országban először itt foglalkoztak szülési sérült gyerekekkel. Vezetője dr. K. F. volt. Ma is él a professzor úr, túl a 90. évén még mindig gyógyít. A gyermekszanatóriumot a hegyen bezárták, de tovább működnek az M. kórházban. Ez is valami.

Ő vizsgálta meg D-t. Mondta, micsoda szerencse, hogy kéthetesen került hozzájuk. Elmondtuk, mit tanácsoltak a H-ban. Majd leesett a székről, amikor meghallotta. Hisz a mozgás, mozgatás a lényeg, hogy az izmok ne sorvadjanak el. Benn is tartották a kórházban, ahol tornáztatták és elektromos kezelést kapott, hogy ezzel is stimulálják az idegeket. (Hat hétig volt benn első alkalommal.) Minden nap este hatra mentünk fel, és egy nap egyszer megszoptattam. A nap folyamán összegyűlt anyatejet cumis üvegekben vittük fel. Szerencsére rengeteg tejem volt, és nem apadt el a sok idegeskedéstől sem. Olyan sok volt, hogy más gyerekeknek is jutott belőle.

Hat hét után hozhattuk haza. Ekkor megjelent a körzeti védőnő, aki egy igazi szipirtyó volt. Szerinte hideg volt a szobában. 25 °C! Megnézte a kicsit is, és kijelentette, egy kislánynál mit számít, ha béna a bal karja? Ekkor betelt a pohár, és férjem páros lábbal kihajította a lakásból. Többet nem is mert jönni.

A zárójelentés mellé kaptunk egy gépelt lapot, amin le voltak írva a tornagyakorlatok, amiket minden étkezés előtt végig kellett csinálni. 6×45 perc, később 6×30, majd 5×30 perc. Persze ezeket a kórházban is megmutogatták, hogy is kell csinálni, sőt néha végig is nézhettük, ahogy tornáztatták, illetve mi hogy csináljuk. Volt benne mászás, mászatás lejtőn le és fel, gurulás, lebegtető ülés. Minden, ami beindítja a reflexeket és a mozgást.

Szopás előtt kellett csinálni, mert tele gyomorral nem lehetett. Kihányta volna, amit megevett. Sokszor együtt sírtuk át ezeket a tornákat, de nagyon fontos volt, hogy mindig elvégezzük. Már az első hathetes kórházi ápolás után láttuk a fejlődést. Szerencsére az ujjacskáit tudta mozgatni! A sérülés a vállában keletkezett, ahol megsérült az ideg. Ezért nem tudta behajlítani a könyökét.

Még kétszer feküdt benn a neurológián. Féléves koráig többet volt kórházban, mint otthon. De megérte. Máig is csodálattal gondolok a professzor úrra, és az ott dolgozó orvosunkra, dr. H. M-re és a gyógytornász-pszichológus E. C-re. Becsületes, gyereket imádó társaság voltak.

Már három hónapos is elmúlt a kislányom, amikor megtanult szopni. Ketten együtt jöttünk rá, hogy is kell ezt csinálni. A B-ben nem, de a fejlődésneurológián ebben is segítettek jó tanácsaikkal. Ritka egy társaság volt. Ma is szeretettel gondolok rájuk. Megérte a kitartás!

Hét hónapos koráig szopott. Akkor az új védőnő tanácsára kezdtem el más ételeket is bevezetni számára a tejecskén kívül. Már bánom, hogy hallgattam rá. Feles tej és főzelékek. Talán ez is segítette az allergia későbbi kialakulását.

Először havonta mentünk fel ellenőrzésre, aztán ritkultak a látogatásaink. Kétéves volt, amikor a professzor úr konzíliumot hívott össze. Egy szobában körben ültünk mi, a szülők, dr. K., V. professzor, aki akkor az Ortopédiai Klinika vezetője volt, és még néhányan, akiket nem ismertünk. D. a kör közepén állt. Kértek tőle különböző dolgokat, hogy csinálja meg. Aztán V. prof. azt kérdezte tőlünk: Mit akarunk ennél többet, mindent elértek, amit lehetett. Az első perctől kezdve fotók készültek, amik végig követték a fejlődését. Ő is mindent látott. Sőt, ezekkel a képekkel bizonyították be, milyen fontos a korai kezelés és a több órás tornáztatás. Maximalisták vagyunk? – Igen!

Ez a napi több órás tornáztatás nemcsak testi, de szellemi fejlődését is segítette. Össze tudtam hasonlítani hasonló korú társaival, és bizony sokszor azt vettem észre, felülmúlja kortársait. Szellemi és fizikai téren egyaránt.

Ez volt életem első szülése. Szomorú, fájdalmas, mégis szép. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy az utolsó szülésem volt.

Két év múlva született a húga, természetesen más kórházban. A B. Szülészeti Klinikáról nincs semmi rossz emlékem.

Sőt, a fogadott doki is bejött volna, de az ügyeletes orvos azt mondta, erre most nincs idő. Ezt a gyereket nem lehet visszatartani. Reggel hétkor mentünk be, és két órával később már meg is született a második kislányom.

38 évvel és három nappal a szülés után.

K. Zs.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.