igaz történetek szülésről, születésről

1455. nap: Az erőtlen lemondás átalakult elfogadássá (Emma Ágnes születése)

Megjelent: 2014. szept. 29.

Tudatosan terveztük mind az első, mind a második gyermekünket, és mindkettő baba nagyon rövid idő alatt megfogant. Emma fogadására még sokkal tudatosabban kezdtem készülni testileg és lelkileg is. Második várandósságom így egészségügyileg problémamentes volt, de a vércukor-karbantartó diétát itt is tartottam a második harmadtól.

Amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy abban a kórházban, ahol a fiamat szültem, nem támogatják a császármetszés utáni hüvelyi szülést, keresni kezdtem a lehetőséget a kórház- és orvosváltásra, mivel programcsászárt pedig semmiképp nem szerettem volna. Ezt Andi, a dúlám javasolta, akit felkértem, hogy támogasson a babavárás, vajúdás és szülés időszaka alatt. A segítő dúla felkérésén sokáig vívódtam, és a férjemmel is el kellett fogadtatni sok-sok beszélgetésen át, hogy miért szeretnék másként szülni, mint a kisfiunknál, mi bánt azzal a szüléssel kapcsolatban, miért érzem azt, hogy ő nem tudott eleget segíteni. Megértette végül, hogy ezzel nem veszélyeztetni akarom a babát, hiszen az ő elsődleges álláspontja az volt, hogy nem akar még egyszer annyira aggódni a felsírni nem akaró, lila gyerekéért.

Andi saját tapasztalata, hogy harmadik gyermekét két császár után természetes úton hozta világra, bátorított arra, hogy nekem is adott a lehetőség, hogy beteljesülhessen a vágyam, és saját erőből, megélve a nőiességemet, világra hozhassam a kislányunkat. Annyira erősen élt bennem a vágy, hogy még álmodtam is azzal, hogy a gyermekem kibújik belőlem.

Sokaknál olvastam, hogy sokat dolgoztak azon lelkileg, hogy képesek legyenek egy „császáros kudarcélmény” után bízni magukban, hogy képesek megszülni a gyereküket hüvelyi úton is. Én nem éreztem azt soha, hogy félnem kell a császármetszéstől, csak azt gondoltam, hogy nem hiszem, hogy ne lennék képes megszülni hagyományos úton a gyermekeimet. Talán ezért volt és könnyebb most is feldolgoznom azt, hogy mégsem lett hüvelyi szülésem.

Érdekesnek tartom azt, hogy az anyukámhoz, anyósomhoz képest, akik mindkét gyereküket képesek voltak természetes úton megszülni (anyósom gyerekeit farosan!), és ők kevesebb információval, tudással rendelkeztek ahhoz képest, amit a mi nemzedékünk tud már fejben a szülésről, mégis a mi korosztályunknál fordul elő leginkább az, hogy emelkedik a császármetszések aránya, mintha mégsem lennénk képesek hagyományos módon megszülni a gyerekeinket??? Vajon miért van ez?

A dúlám a beszélgetéseink során egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy lehet egy olyan pont a vajúdás során, ahol megakadhat a szülés épp úgy, mint például az előző alkalommal, ahogy nekem az alig kétujjnyi tágulásnál. Amitől én féltem, tulajdonképpen az volt, hogy tudom-e majd, mikor kell elindulni ahhoz, hogy ne menjünk be a kórházba túl korán, és tartottam attól, hogy megállhat a folyamat, és akkor hogyan fogom átlépni a kétujjnyi tágulást?

A doktornőmnek, B-nek nagyon hálás vagyok, mivel hajlandó volt a kérésemre, szinte az utolsó pillanatban is újraszámítani a kiírt időpontot. Tulajdonképpen nem tévedtem az érzéseimben a baba születésével kapcsolatban, mert hatodika éjjel indultunk el a kórházba. A vajúdás már azelőtt öt nappal elkezdődött. Kedden már éreztem rendszertelen fájásokat, és a véres nyákdugó is távozott apránként, de a másnapi CTG sem mutatott még összefüggő kontrakciókat.

A hét vége így érkezett el, hogy a menstruációs fájdalomhoz hasonló alhasi és deréktáji fájásaim egyre rendszeresebbé, erősebbé és szinte folyamatossá váltak. Nagyon örültem nekik, bíztam benne, hogy minél jobban kitolhatom a kórházba való indulás időpontját. Közben persze szükség volt rám otthon, a négyéves nagyfiam, a férjem, illetve az egyéb tennivalók mellett.

Éjszakánként már nagyon nem tudtam aludni, a hajnal érkezését már nagyon vártam minden egyes éjjel a sok pisilni járás közben. Rendszeresen használtam a gimnasztikalabdát és masszíroztattam magamat a férjemmel. Andival, a dúlámmal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, rengeteget beszéltünk, és mindig meg tudott nyugtatni, ha kétségeim támadtak, vagy elbizonytalanodtam, és jó tippeket adott a baba kicsalogatására, amit igyekeztünk is bevetni. Azon voltam, hogy lelkileg is elhatárolódjak azoktól az egyre sürgetőbb kérdésektől, amik a családtól, ismerősöktől, idegenektől érkeztek, hogy mikor születik már meg a babánk, és igyekeztem Emmára bízni az indulást.

A fájások előrehaladtak, de én szinte egyfolytában éreztem őket, és ebből a folyamatosságból voltak kiugró, erős és „x” percenként rendszereződő kontrakcióim. Nagyon szerettem volna még itthon túljutni az „alig kétujjnyi mumuson”, ezen dolgoztam tudatosan, és megpróbáltam a babával beszélgetni, az irányítást átadni a kezébe. Ez nekem nem könnyű, mert szeretem megszervezni a dolgaimat, előrelátni, és átgondolni a lépéseimet. Átolvastam Stadelmann bábaasszony könyvét, ami nekem nagyon sokat jelentett, és nagyon örültem, amikor beazonosítottuk a férjemmel és a dúlámmal, hogy megjelent és egyre hosszabb a tágulási csíkom is. Ez utóbbit bíztatásnak vettem, hogy sikerül átlépnünk a bűvös határt és tágabb méhszájjal a kórházba menni, mint amit anno a kisfiamnál elértem.

A hétvégi programokon (ovis gyerekprogram, választások) túljutva már vasárnap délután éreztem, hogy nem sok időnk van hátra, hamarosan indulni kell. Tehát valóban ösztönösen érzi ezt az ember lánya. Vasárnap este már olyannyira nem bírtam aludni, hogy a doktornővel egyeztetve abban maradtunk, hogy amennyiben úgy érzem, akkor már éjjel bemegyünk a kórházba. Másnap már a kiírt dátumon túljutva egyébként is meg kellett volna jelennem a kórházban az esedékes vizsgálaton.

Végül hétfő hajnalban, alvó fiunkat a nagymamára bízva elindultunk. Azt fontosnak tartottam eldönteni magamban, hogy mivel a nagytestvér jó kezekben van, ne nála járjanak a gondolataim, hanem az erőimet koncentrálva az Érkezőre összpontosítsak. Hívtuk Andit is, hogy indulunk, és jöjjön ő is. A kocsiban igyekeztem pihenni, aludni, a fájásokat elfogadni, amíg beértünk Budapestre. Éjjel két órára érkeztünk meg, ahol találkoztunk a dúlámmal, már a jelenléte is biztonságot jelentett.

A doktornőm is várt ránk, és a CTG után megvizsgált, ahol kiderült, hogy már 5-6 cm-es méhszájnál tartunk. Heuréka, akkor már túl vagyok a bűvös, alig kétujjnyi táguláson! Közben kétszer hánytam is, ez elvileg szintén együtt járhat a méhszáj tágulásával, ezért nagyon örültem neki.

A burokrepesztés után szembesültünk azzal, hogy mekóniumos a magzatvíz. Ez engem megijesztett. Azonban a doktornőm olyan nyugalommal és bíztatóan mondta, hogy akkor nemsokára szülünk, hogy aggódni is elfelejtettem. Inkább izgatott kíváncsisággal néztem a jövőbe, hogy nemsokára a karjaimban tarthatom majd a babánkat, második gyermekünket, bár hogy hogyan is fogok szülni, azt nem tudtam, hiszen nem próbálhattam még. Mintha első babánkat vártam volna. A baba szívhangja és ő maga egyébként az egész vajúdás alatt jól és rendben volt. Hál Istennek! Tulajdonképpen nem tudtam, hogy hogyan fogok szülni, hiszen igazából nem volt valós tapasztalatom.

Elhelyezkedtünk a szülőszobán, és hagytam, hogy történjenek a dolgok a maguk természete szerint, ösztönösen, ha nem is tudtam, mit is kell majd tennem. A dúlám szerint végig nagyon tudatos voltam (ezt részben cáfolom, mert sok mindenre nem is emlékszem, a beszélgetéseinkre sem), picit túlontúl is, ami szerinte nem segítette a teljes feloldódást. Mivel már volt egy császárműtétem, ezért a CTG-t rám tették, de több alkalommal megszöktünk a mosdóba, ott „fű alatt” zuhanyoztam is, ami sokat segített. Amire emlékszem, hogy csak teltek és teltek az órák, a fájdalmat megpróbáltam átélni, elengedni, amin sokat segített a dúlám sok-sok meleg borogatása, a masszírozás, labdán lazulás és a férjem karjába való kapaszkodás, ringatózás.

Úgy emlékszem, hogy időnként jöttek-mentek körülöttünk a szülésznők, a doktornőm is megvizsgált több alkalommal, de összességében nagyon békésen, zavartalanul töltöttem a vajúdás óráit. Délelőtt a doktornő azonban javasolt egy kis oxitocint, hogy felerősítsük a kontrakciókat, mert nem erősödtek úgy, ahogyan elvárta volna. Mégsem voltak tehát olyan erősek, amik igazán előrevitték volna a babát a szülőcsatornában.

A gyógyszeres fájáserősítéstől bizony megijedtem, mert bevágtak a régi emlékek, a meddő fájdalom. Valószínűleg itt volt egyfajta elakadás, amikor lassabban ment a tágulás. Nem tudom, hogy hány cm-nél jártunk ekkor, de innen már sokat feküdtem az ágyon kitámasztva, a fájásokat csendben tűrve, fogadva, igyekezve elfogadni. Itt már egyre jobban fájt. A méhszáj ödémásodása miatt se lehetett már sokat álldogálnom, üldögélnem a labdán, feküdnöm kellett. Támaszaim csendben, néha pár szót váltva velem, aki elvileg beszélgetett (de miről is???), töltötték velem az egyre telő órákat. Azt biztos, hogy kérdezhettem, hogy mikor lesz már vége ennek a fájdalomnak. Viszont az meg sem fordult a fejemben, hogy ezt ne akartam volna. Inkább csak az, hogy hogyan viseljem el őket.

A doktornő azzal bátorított, hogy nemsokára mehetünk ebédelni, délre meglesz ez a baba. A vajúdás alatt egy banánt ugyan megettem, meg ittam sokat, így nem éreztem magam kifáradva, inkább csak a fájdalom megélése volt nehéz. A méhszáj már majdnem elsimult, és elvileg fél 12 körül a doktornő mondta, hogy próbáljunk meg kitolni. Irányított, vizsgált, tágított még picit, én meg tettem több-kevesebb sikerrel, amit mondott, és vártam, hogy jöjjön a baba. A próbálkozások közben viszont nem éreztem, hogy előrejönne, előre csúszna a baba.

Ez még most is megválaszolatlan kérdés bennem, hogy kellett volna ilyet éreznem? Küzdöttem, nyomtam ezerrel a fájásokra hagyatkozva, és telt az idő. Ekkor volt egyfajta lelki összezuhanásom, még pisilni se tudtam, elakadt bennem minden, így éreztem. A baba feje ott illeszkedett a hólyagomnál, még megkatéterezni se tudtak tőle, álltam kint a fürdőszobában a tükör előtt, és elég szerencsétlennek éreztem magamat.

A főorvos úr is benézett hozzánk, amikor már egy jó ideje a kitolási szakaszban voltam, én meg ugye császáros heggel próbálkoztam megszülni a lányomat. Ő is nekiveselkedett, tágított, nyomták a babát lefelé, próbálták a doktornőmmel kicsalogatni Emmát. Ezekre már nem gondolok vissza kellemetlenül, csak emlékszem, hogy maga a tény frusztrált, hogy ennyi kitolási próbálkozás után se jön előre a kislányunk. Határidőt is kaptam, amit végül még túl is léptünk, annyira akartak segíteni nekem. Persze, az is kellett ehhez, hogy a baba teljesen jól volt.

Végül azt mondták délután háromnegyed kettőkor, hogy esetleg megpróbálják a vákuumos rásegítést a műtőben, ha nem sikerül, akkor marad a császármetszés. Tulajdonképpen a vákuumba azért egyeztem csak bele, mert nem voltam egészen tisztában a veszélyességével, illetve nagyon bíztam a doktornőmben és a főorvos úrban. Annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy félni se maradt időm, már jöttek értem, hogy a műtőbe vigyenek.

Fogalmam sincs, hogy a férjem és a dúlám mennyire rökönyödtek meg, vagy váltak csalódottá abban a pillanatban, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a babát a szülőszobán már nem szülöm meg, maximum vákuummal. Ahogy toltak a műtő felé és menet közben néztem a plafont, illetve a körülöttem lévő szép számban gyülekező orvosi teamet, azt éreztem, hogy kicsit ismétlődnek a dolgok az életemben, emellett azonban biztos voltam abban, hogy tulajdonképpen én megtettem mindent a VBAC-ért, amit tehettem, és hogy végül is nem baj, hogy itt a vége a vajúdásnak. Kértem a Jó Istentől, hogy legyen a Babámmal, és segítsen minket.

A műtőben kellően sokan voltak, mint anno a fiam születésénél is, de mindenki nagyon tudta a dolgát. Elmondhatom, hogy a vákuumos eszköz felhelyezése nem egy leányálom. Nagyon összpontosítottam az utolsó nyomásokra, de végül kétszeri próbálkozás után sem sikerült kisegíteni a babát, mert lecsúszott a fejéről az eszköz, és nem tudott beilleszkedni a szülőcsatornába.

Ekkor mondták, hogy itt a vége a próbálkozásnak, ki kell venni gyorsan a babát, altatásos császármetszéssel, mert már nem időznek azzal, hogy gerincbe érzéstelenítsenek. A főorvos úr és B. doktornő meleg, bátorító szavait most is köszönöm, és szívesen gondolok vissza rá, segített, hogy ne érezzem magam olyan szerencsétlenül.

Az előkészítés nem volt kellemes, de az altatószer beadása után már nem emlékszem semmire. Ekkor volt kb. délután negyed három. A kislányomat fél három előtt emelték ki, és több napi vajúdás után 4130 g-mal és 59 cm-rel, 9/10-es Apgar-értékekkel érkezett meg közénk. Hatalmas nagy hajjal jött a világra, és ahogy én tudom, szépen felsírt. Az apukája és a dúlám kapták meg őt először.

A szobában ébredtem fel, kb. egy órával a műtét után. Nem voltam annyira kába, mint anno a fiamnál, hiszen nem kaptam annyi gyógyszert sem. Ébredés után hamarosan meghozták a mi nagy hajú, hatalmas újszülött kislányunkat, Emmát egy kis ismerkedésre, első szopizásra. Csodáltam ezt a kis emberkét, hogy milyen nagy utat tett meg, mire ide érkezett közénk.

Egy kis pihenés után este kaptam őt meg újra, és az éjszaka után már újra együtt voltunk. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy velem lehetett, mert az egymásra hangolódáshoz, ismerkedéshez és a kizárólagos szoptatás eléréséhez csak ez segített hozzá, persze a kórház hozzáállása mellett. Olyan jó elmesélni mindezeket, most is meghatódom, hogy mennyire boldog kétgyerekes és császáros anyuka vagyok!

Ugyan a szülésem végül mégiscsak császárral fejeződött be, viszont minden egyes megtett lépés érdemes volt, mert mégis a miénk lett Emmával ennek a szülésnek/születésének minden egyes fájása és küzdelme. Életüknek minden napján azóta is hálát adok a Jó Istennek, hogy két ilyen szép gyermekem van, akár császárosak, akár nem.

Találtam egy idézetet a neten, ami rám most így igaz lett: a kényszerű beletörődésem, amit a megpróbálás (nem volt lehetőségem) nélküli erőtlen lemondás miatt éltem át, átalakult elfogadássá, hittel átitatott ősbizalommá a megélt császármetszésekkel szemben. Ez volt a mi utunk Leventével és Emmával.

Sz. B. A.

Levente > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.