igaz történetek szülésről, születésről

672. nap: Szabad a szülésre, a mosolygásra, mindenre (Rebeka születése)

672. nap: Szabad a szülésre, a mosolygásra, mindenre (Rebeka születése)

Két, kórházban született gyermekem után végre lehetőségem nyílt a régóta normálisnak tartott és szívem szerint való otthonszülésre. Kisfiam klasszikus „repesszünk burkot, hagyjuk magára, nyomjuk ki belőle” módon született, kislányom burokrepedést követően gyorsított, érzéstelenített módon, koraszülöttként, éretlen tüdővel. Testi-lelki traumáim azóta sem múltak, de legalább harmadik gyermekemnél megélhettem a háborítatlan szülést, és kapujában lehetek egy következő ilyennek is. Emellett, viszonylag nyugodt lehetek a lányaim miatt, mert tudom, hogy ők már biztonságos és emberhez méltó módon adhatnak majd életet gyermekeiknek.

Pici lányomat nagy örömmel vártuk, úgy éreztem, hogy az otthonszülés alkalmával igazi nőként és anyaként élhetem majd át a folyamatokat. Tegyük hozzá, fájdalmak nélkül! Egyetlen vágyam volt a szüléssel kapcsolatban, hogy majd hagyják, hogy átélhessem, megélhessem a magam módján, ne bántsanak se testileg, se lelkileg, sem a szülés alatt, sem utána. Ez a vágyam teljesült, bár számomra is rendhagyó módon, hiszen kicsivel több mint fél óra állt csak rendelkezésemre, hogy átéljem a nagy eseményt.

A nagy esemény egy esti bevásárlás alkalmával kezdődött a burokrepedés izgalmával – a vásárlás ténye és a baba várható érkezése valóban izgalmas volt –, de szolid magzatvízszivárgás mellett még 24 óra elteltével sem történt semmi érdekes. Másnap rendszertelen, majd teljesen elmúló fájásokkal tértünk nyugovóra, de persze készen arra, hogy bármikor beindulhatnak az események.

Némi alvás után meg is érkeztek a már várt fájások, amik inkább csak elviselhető összehúzódások voltak, várakozásomnak megfelelően. Rendszeressé válásuk után értesítettem Ágit, hogy bár péntek éjszaka van, de itt szülés lesz! Alighogy letettem a telefont, minden megváltozott, és szinte el nem múló, erőteljes fájások törtek rám. Alvó férjemet is telefonon értesítettem a fürdőszobából, hogy ébredjen, mert már Ági is úton van. Részéről zavaros futkosás vette kezdetét, egy-egy ruhadarabbal bővült öltözékben jelent meg kb. félpercenként a fürdőben, hogy engem is szemmel tartson, de közben szalonképessé is váljon.

Mivel a kád nem volt kényelmes, kisegített belőle, és együtt indultunk a közelben lévő ágy felé, de már tolófájások közepette. Néhány lépés után újabb telefonhívás szükségeltetett, mert nagy meglepetésünkre az egyik fájás által kislányom feje már érezhetővé és láthatóvá is vált. Férjem „mi lesz most” félelme érezhető volt a levegőben, de Geréb Ági megnyugtató szavai: „Nyugalom, ez a baba meg fog születni.” – engem teljesen felszabadítottak minden feszültség alól.

A testem által diktált térdelő pozícióba helyezkedtem, békével a lelkemben, és még nyomni is elfelejtettem, annyira meg voltam lepődve azon, hogy kislányom önállóan utat tör magának. Férjem hívott vissza a valóságba – akibe természetesen az évek alatt beleitatták az otthonszülés felelőtlenségének és veszélyességének gondolatát – azzal a felszólítással, hogy talán jó lenne, ha nyomnék már! Ekkor mosolyogtam, hogy ja, tényleg! Elképesztő, még most is visszagondolni rá… Szabad voltam, szabad a szülésre, a mosolygásra, mindenre. Benne éltem a szülésben, de jó volt az ő kívülről érkező irányítása is, és a történések azonnali közvetítése. A kitolás perceiben nagyobb gyermekeim is felébredtek, és futottak le az emeletről „Megszületett a kistesónk!” felkiáltással. Én akkor még javában szültem, de annyira komikus volt a helyzet, hogy ezen is nevetnem kellett.

Mire leértek, épp a karjaimba kaptam a kicsimet, akit nagy gyorsasággal betakartunk, majd mellre helyeztem. Furcsa mód ekkor következett néhány percnyi kapkodás: „Fiú vagy lány? Te jó ég, hány óra? Nahát, megszületett…!” Magunk se hittük, hogy meg tudtuk csinálni, nemhogy orvos nélkül, de kettesben. Szerencsére ekkorra Ági is megérkezett, segített a pici körül, a lepényi szaknál, megnyugtatott, szeretgetett.

Az egész család betelepedett az ágyba, élveztük az együttlétet, átéltük a szülés, születés misztériumát, élveztük az új jövevény jelenlétét. Megnyugodtunk.

Nem volt fájdalommentes szülés, mint ahogy gondoltam. Nagyon fájt. Utána is. De nem bántottak, nem nyomkodtak, nem bántak velem megszégyenítően.

Bár Ágiék a szülésről éppen lemaradtak, a felkészítés által, a nyomon követés által és az által, hogy együtt éreztek és gondolkodtak velem, megajándékoztak egy trauma- és szövődménymentes szüléssel.

Sz. A.
Matyi >>>
Johanna >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.