igaz történetek szülésről, születésről

1409. nap: Karmester nélkül (Illés)

1409. nap: Karmester nélkül (Illés)

Hát ez egy nagyon szép történet. Szép szülés volt, minden fájdalmával együtt.

Igaz, nem így indult. Nem szoktunk arról beszélgetni, hogy pontosan hány gyereket is szeretnénk, de akkor nem szerettem volna terhes lenni. Meg voltam elégedve a kettővel, elkezdtem egy főiskolát… de terhes lettem. De aztán minden rendben jött, örültem a babának.

És most már ha törik, ha szakad, én nem megyek kórházba! Apa még mindig nem volt biztos a dologban, mondtam neki, beszéljen az otthonszülős barátainkkal.

Eljártunk információs hétre, nagyon sok új dolgot tudtam meg (pedig már kétszer szültem!). Apa is kezdett feloldódni. Nagyon sok vizsgálatra nem mentem el (megértettem, hogy ezek nem kötelezőek, és igen, jogom van nem elmenni). Nem mentem ultrahangra (csak a 37. héten), nem végeztettem AFP-vizsgálatot, csak egyszer voltam cukorterheléses vizsgálaton (ott is csaltam, mert reggeliztem, és nem ittam meg a cukros vizet). „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.” (Zsoltárok 139:15) Ez a mi titkunk volt, én tudtam, hogy minden rendben van ott benn… a többieknek titok volt, nem vizsgálgatták, nézegették, méricskélték.

A 37. héten elmentem ultrahangra. Barátnőm egyik orvosához, magánrendelésre. Rögtön mondtam, hogy én nem azért jöttem, mert a doktor urat választom… én otthon fogok szülni, most csak egy ultrahangot kérek. „Nahát, kérem, ez nem egy közért, ahová bemegy az ember, és azt kér, amit szeretne! Micsoda felelőtlenség! Van már két szép gyermekük, most miért kell harmadszorra elrontani! Addig el nem megy, míg vizeletvizsgálatot nem készítünk!” Hát, én ültem a váróban vagy két órát, mire pisilni tudtam. Persze találtak benne fehérjét. (Másnap reggel elmentem a körzetihez, minden rendben volt.)

Már nagyon közel volt a szülés napja. Csak vártunk, vártunk, néha-néha fájt, de nem féltem. (Akkor halt meg a baba vállelakadásban, de ettől sem ijedtem meg, tudtam, hogy itthon akarok szülni.)

Pénteken Apának messzire kellett volna utaznia… de hogy jön haza, ha valami van? Meg a háta is fájt, inkább itthon maradt. Áron reggel elment oviba, Barnabással nyugis napunk volt, ki volt takarítva, mindenki tudott pihenni.

Délután, miután Apa elment Áronért az oviba, már egyre erősebb fájások jöttek. Hívtuk a barátnőmet, aki eljött a fiúkért. Hívtam Ágit, kérdezte, hogy szerintem mennyi idő van még hátra (legalább is így emlékszem), mondtam, én lassan szoktam szülni. Aztán egyedül maradtunk Apával (Ági később mondta, hogy ő azonnal elindult).

Előzőleg beszereztem egy szülőszéket, mert nagyon megtetszett, de semmi kedvem nem volt ráülni, először térdelve, majd állva, majd egy magasabb széken ülve volt jó. Közben kapaszkodtam Apa övébe. Egyszer megkérdezte, hogy simogassa-e a hátamat… hát erre olyan dühös lettem! Miért kell engem mindenféle kérdésekkel zaklatni? Nagyon nehezemre esett valaki másnak a kérdésén elgondolkodni és válaszolni. Mondtam, majd ha bármi kell, szólok.

A szüléshez szükséges dolgok mind szépen el voltak készítve, a szekrényben, nem igazán tudtuk, mire kellenek… de most nem kellett semmi, csak a fájdalmakon kellett végigmennem, egyiken, aztán a másikon…

Eszembe jutott, az információs héten azt mondták, a meleg víz enyhíti a fájdalmat. De ha Apát elküldöm vizet melegíteni, vagy a kádat megtölteni, egyedül itt elpusztulok! Nem akartam egyedül maradni, kellett valaki, akibe tudok kapaszkodni.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ha a zuhany alá állok, és majd folyatom a meleg vizet a hasamra, az biztos jó lesz. Gyorsan levetkőztem, a legforróbbra állítottam a vizet… és közben szerintem üvöltöttem. Apa jött utánam. Egyszer odanyúltam… és kinn volt a baba feje!

Ekkor megijedtünk, de nagyon rövid időre, mintha nem én gondolkodtam volna, hanem ahogy a testem tette a dolgát, a gondolataim is ott jártak, ahol kellett… nem is tudom, hol. Vagy nem is gondolkodtam? Részese voltam egy valaminek? Egy folyamatnak, a szülésnek?

Apa keze ügyébe került valahogy a telefon, felhívta Ágit, aki nem vette fel (péntek délutáni dugó Pesten), aztán felhívta a doulámat, aki a metrón ült… kinn a feje! Mit csináljak? FOGJAD! Jó, fogtam. Aztán a következő lökésre (nem nyomásra, én egyáltalán nem nyomtam, hanem „csak” jöttek mindig a fájások), következő üvöltésemre kibújt az egész gyerek.

Akkor kicsit mintha magunkhoz tértünk volna, és tudtuk a saját gondolatainkat gondolni. Tomi először azt gondolta, hogy elviszi a gyereket, én lezuhanyozom, és majd utánuk megyek. Ez így leírva hosszú, ott nagyon gyorsan rájött, hogy hát a köldökzsinór! Úgyhogy én fogtam meg a babát, Tomi addig elment leteríteni valamivel az ágyat, ne legyen tiszta vér. Én meg utána battyogtam, lefeküdtünk… és kicsit idegesek lettünk, most mi legyen? De a baba teljes nyugalommal pislogott rám, nem sírt, csak nézett: hát igen, ez ilyen, minden megtörténik a maga rendjén!

Hamarosan megérkeztek Ágiék is. A méhlepényt segített megszülni. (Na, az piszkosul fájt! Miután már megszületett a baba, megint kezdődnek az összehúzódások, ez már nagyon igazságtalan!) Ügyesen feltakarítottak, kitöltötték a papírokat, kicsit még maradtak… aztán elmentek.

Megjöttek a fiúk is… és olyan jó volt, hogy nem voltak távol több napig! Az élet ment tovább, velük együtt!

Emlékszem, amikor arról beszélgettünk, hogy mi is volt a különbség Áron, Barnabás és Illés szülése között: az jutott az eszembe, hogy a kórházban az orvos, a szülésznők olyanok, mint a karmesterek. Ők mondják meg, mit csinálj, hogyan csináld… Illés születésénél nem voltak más karmesterek, csak én.

B. É.

Összefoglaló > > >
Áron > > >
Barnabás > > >
Boróka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.