Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1423. nap: Majdnem otthon! (Dávid)

1423. nap: Majdnem otthon! (Dávid)

Megjelent: 2014. aug. 28.

Tamás születése után majd kilenc évnek kellett eltelnie, mire megértettem, hogy egy baba világra hozása nemcsak egy szép, de mégis nehéz női feladat, hanem ajándék. Rajtam is múlik, hogy legyőzve félelmemet engedem-e ezt a megajándékozottságot. Amikor a „nagyoknak” elmondtuk, hogy kistestvérük lesz, ők valóban egy váratlan ajándékként fogadták már a hírt is. Elmondták, hogy mivel a rokonságban nincs kettőnél több gyerek a családban, eszükbe sem jutott, hogy nálunk még születhet kisbaba.

Nagy örömmel vártuk, nem törődtünk az értetlenséggel, hogy minek egy újabb gyerek, ha már van fiunk is, lányunk is. Ha egyneműek lennének, akkor értenék. Alig ismertem magamra, hogy már nem volt fontos, hogy megértsék a döntésünket a körülöttünk élők. Elég volt, hogy mi szeretettel vártuk az új kis jövevényt.

Csak abban nem tudtak megegyezni a gyerekeink, hogy fiú legyen vagy lány. Dóra annyira lányt szeretett volna, hogy amikor az ultrahangos képet megmutattuk, és megkérdeztük, hogy milyen fiúnevet szeretne, akkor dacosan azt válaszolta, hogy „Akkor is Kata legyen a neve!”. Tamás persze győztesnek érezte magát, hogy öccse lesz.

Eszembe sem jutott az otthonszülés. Természetesen hozzád jártam a várandósságom alatt, és mindenképpen nálad akartam szülni. Te már akkor nem vezettél szülést a klinikán, de elmondtad, hogyha nincs semmi gond, akkor otthon is szülhetnék. Alapvetően egy szabálykövető alkat vagyok, ez pedig a kilencvenes évek elején még lázadó tettnek számított. Sokáig nem is voltunk benne biztosak, hogy vállaljuk, hogy szembe úszunk az árral. Ahogy közeledett a szülés ideje, egyre jobban megerősödött bennünk a férjemmel, hogy mi szeretnénk megpróbálni, hogy milyen is az a háborítatlan szülés. Olvastunk róla, néztünk videót is, de elsősorban bíztunk benned.

A hatást, amit azzal kiváltottunk, hogy otthon szeretnék szülni, inkább nem részletezem. Volt, aki féltett, sokan megdöbbentek, mások dühösek voltak, hogy egyáltalán hogy mer ilyen eszünkbe jutni… A gyerekek pedig boldogok voltak, hogy egy fantasztikus dolog részesei lehetnek majd. A szomszédunkban lakó gyerekorvosnő együttműködő hozzáállása megnyugtatott. Akkor még a közelben csak neki volt telefonja, amit felajánlott, hogy használhatunk, amikor szükség lesz rá.

Várakozással és sok-sok bizonytalansággal vártuk, hogy mikor érkezik a baba. Szép és örömteli volt a várandósságom Dáviddal. Közösen készültünk a gyerekekkel a nagy eseményre. Mivel akkor még a doula számunkra ismeretlen fogalom volt, a barátnőmet kértem, hogy majd legyen velem a szülés idején. A sógornőm pedig azt vállalta, hogy a nagy gyerekeinkre figyel, és persze segít mindenben, ami kell.

A kötelező vizsgálatok mellett természetesen veled is találkoztam. Mindig megerősítettél abban, hogy azért, mert hozzád járok, még nem kell az otthonszülést választanunk, legyen ott és úgy, ahogy én biztonságban érzem magam. Sokat tépelődtem, de mindig oda jutottam, hogy én akkor vagyok biztonságban, ha a közelemben vagy.

Igaz, hogy nem tudatosan, de ezt ki is próbáltam, amikor pár héttel az igazi szülés előtt „riasztottunk”, hogy itt az idő. Persze, mint másnap reggelre kiderült, ezek csak jósló fájások voltak. Nekem fontos volt megtapasztalnom, hogy a „vaklármáért” nem haragudtál, inkább megnyugtattál, hogy mással is előfordult már ilyen tévedés.

A gyerekek kiszínezett betűkből a kiságy fölé kirakták Dávid nevét, hogy amikor megszületik, rögtön láthassa, hogy mennyire várták a testvérei.

Sokan drukkoltak nekünk, munkatársaim is sokszor érdeklődtek Tamás fiaméktól az iskolában, hogy „van-e már baba?” Egyszer, amikor megelégelte a kérdéseket, azt válaszolta, hogy „igen”, a csodálkozó tekintet hatására pedig kiegészítette az információt, hogy „igen, anyukám hasában”. Miután a fél tantestülettel ezt eljátszotta, nem nagyon értette, hogy miért nem találta ezt mindenki viccesnek.

Végre csak eljött az a nap, amikor elérkezett a szülés ideje. Április 22-én délután, Tamás születésnapján mindenki nálunk volt, aki vállalta a segítséget. A fiam szinte röpködött a boldogságtól, hogy valószínű, hogy az ő szülinapjára érkezik a kistestvér. Titkon még azt is javasolta, hogyha mégis másnap születne meg, akkor is mondjuk azt, hogy egy napon születtek, hiszen kevesen ismerik majd a pontos időpontot. Ezt nem tudtam megígérni neki, de azt igen, hogy majd tarthatjuk együtt a születésnapjukat, az együttünnepléshez a mai napig ragaszkodnak mind a ketten.

Estig nagy nyugalomban vártuk a baba érkezését. Az esti beszélgetéshez, imához én is bementem a gyerekszobába, megígértem, hogy amikor meglesz a kistestvérük, akkor felébresztjük őket. Így együtt veled sikerült olyan békességet teremteni, hogy mind a ketten szépen elaludtak.

A fájások hol erősödtek, hol az egész leállt. Még ti is tudtatok pihenni felváltva egy kicsit. Hajnal felé azonban egyre feszültebb és türelmetlenebb lettem. A szívhang jó volt, de a baba feje csak nem akart beilleszkedni a szülőcsatornába. Reggel hat óra körül kezdtél felkészíteni arra, hogy lehet, hogy mégis be kell menni a klinikára. Akkor már nagyon fáradt voltam, de még reménykedtem. Nem akartam megijeszteni a gyerekeket, akik nagyon csalódottak voltak, amikor fél hétkor felkeltettük őket, és sok változást nem láttak ahhoz képest, mint amikor lefeküdtek aludni. A sógornőm vitte magával őket, hogy addig náluk legyenek, amíg az apukájuk értük nem megy. Akkor már rajtuk is félelmet láttam, nagyon hálás vagyok, hogy a nagynénjük és a barátnőm mindent megtettek, hogy megnyugtassák őket, mert nekem arra már nem volt erőm.

Határozott döntésed ellen, hogy indulni kell, az eszem nem, de a testem tiltakozott. Úgy éreztem, hogy egy lépést sem tudok tenni, de amikor láttam, hogy nincs választásom, akkor felöltöztem, és elindultunk Szeged felé. Már egyáltalán nem féltem attól, hogy majd mit szólnak a klinikán, csak azért fohászkodtam, hogy a kicsinek semmi baja ne legyen. Kb. hétpercesek voltak a fájások, ahogy az autóban az úton mértem.

Te már vártál bennünket, amikor megérkeztünk, addigra meg is beszélted, hogy kire bízol rá. Amíg te a szülőszobán voltál, mindenki kedves volt hozzám. A doktorúr megvizsgált, neki konferenciára kellett menni délelőtt, de megnyugtatott, hogy figyelnek rám. Az egy nehéz pillanat volt, amikor elmentél. Előtte még elintézted, hogy a férjem is bejöhessen pár pillanatig, de sokáig nem maradhatott, mert más szülő nők is voltak ott…

Orvostanhallgatók lepték el a szülészetet, kíváncsian nézelődtek, beszélgettek. Egy lány megállt az ágyam mellett, és hiába hívták, nem mozdult onnan. Végig, amíg ott voltam, próbált segíteni: párnát hozott, vizes borogatást a homlokomra. Azt láttam rajta, hogy valamiért nagyon megérintődött, de nem beszéltünk egymással. Időnként megkérdezte, hogy mit tehet értem, de sem neki, sem pedig nekem nem volt ötletünk, mégis hálás vagyok, hogy mellettem maradt. Iszonyúan magányosnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Tizenegy óra körül érkezett meg a szülészorvos, annyit mondott, hogyha délig nem szülök meg, akkor császár lesz. Ez a kijelentése nagyon váratlanul ért. Már erős fájásaim voltak, de a legrosszabbul azt éltem meg, hogy már nem lehettek velem a szeretteim, akikhez az előző nap még közelebb kerültem lelkileg, mint azelőtt.

Most már sajnálom, hogy nem beszéltem az érzéseimről legalább azzal a lánnyal, aki kész lett volna megérteni. Ő nem kezdeményezett, én pedig sem a fájdalmamat, sem a csalódottságomat nem tudtam vele megosztani.

Délben eldőlt a sorsunk: császár. Nem volt kérdés: a beleegyező aláírás helyét mutatták meg, és vittek a műtőbe. Altatás, majd ébredés a kórteremben. Dávidot már bepólyálva láttam először, örültem, hogy ő legalább velem lehet. Hagyták, hogy ismerkedjünk. Nekem minden szülés után a legszebb pillanat az, amikor az a pici lény, aki hónapok óta velem élt, egyszer csak rám néz, azzal a fürkésző, mégis nagyon is ismerős tekintettel, amire csak a legmélyebb szeretet képes. Nincs olyan fájdalom, ami semmivé ne válna ilyen erőtől. Ezt a találkozást kivétel nélkül minden alkalommal újraéltem.

Senki nem kérdezett, nem utalt az otthonszülésre a klinikán. Az orvos is úgy kezelt, mintha kezdettől fogva az ő betege lettem volna. Távolságtartóan viselkedett velem, de én sem akkor, sem később nem is vártam tőle többet.

Bizonytalanságomat az a gondolat okozta, hogy mennyiben múlt rajtam, hogy még több órát vártak a beérkezésem után a műtétig. Ha valamiért, akkor én azért okoltam magam, hogy már megint nagyon fegyelmezett voltam, hogy senkit ne zavarjak, nem jeleztem a fájdalmam. Talán, ha hamarabb megvizsgálnak, ha kérem…

Ezek a kérdések csak később merültek fel bennem, akkor és ott boldog voltam, hogy Dávid világra jött. Jólesett, hogy meglátogattál.

Nem azt sajnáltam, hogy nem otthon szültem, hanem azt a meghitt légkört hiányoltam, azt az intimitást, amit most is úgy gondolom, hogy nemcsak kizárólag otthon lehetne megteremteni. Akkor még nem tudtam, hogy van olyan, hogy születésház. Nekem valószínű, hogy az adta volna meg azt a szabadságot, amivel akkor élni tudtam volna. Lelkem mélyén úgy gondolom, hogy nem tudtam igazán befelé figyelni, hogy az elakadások a szülés folyamatában azért történhettek, mert sokfelé figyeltem. Ott zakatolt bennem minden figyelmeztetés, riogatás, amivel a környezetem el akart téríteni bennünket az elhatározásunktól. A nagy gyerekeim iránti felelősség, hogy nehogy megijessze őket ez a helyzet, szintén túl nagy nyomásként nehezedett rám. Nem a hely, hanem a háborítatlanság hiányzott.

Később a látogatók is kerülték a témát, pedig jólesett volna, ha kérdeznek, bármit, amiből tudhattam volna, hogy kíváncsiak rám. A hallgatást akkor ítéletnek éltem meg, mint amikor egy gyereknek elnézően nem említik azt a csínytevést, amiről persze ő is tudja, hogy nem lett volna szabad megtennie. Talán gyorsabban gyógyultam volna, ha elmondhatom, hogy mekkora erőt kaptam abból a szeretetteljes odafigyelésből, amit otthon átélhettem, hogy milyen egyedül voltam a kétségeimmel, hogy hálás voltam, hogy gondoltak rám, hogy imádkoztak értünk…

Családi körben, otthon azután sikerült megosztanunk egymással az érzéseinket, azt hogy az otthon együtt töltött fél nap maradandó élményt jelentett mindannyiunknak. Minden elmarasztalás ellenére nem bánjuk, hogy megpróbáltuk együtt, hogy a köztünk lévő láthatatlan szálak megerősödtek.

Pár évvel később tudtam igazi mélységében beszélni erről az egészről veled, amikor a császármetszés utóhatásairól tartottál előadást Szegeden. Akkor, a segítségeddel értettem meg, hogy nemcsak embereket lehet és kell meggyászolni, hanem az elveszett álmokat, a másokban és magunkban való csalódásokat is.

Dávid úgy érkezett közénk, mint aki már csupán a létezésével legyőzte Góliátot, vagyis a megfelelni akarást, a félelmemet a kiszolgáltatottságtól. Akkor azonban még nem tudtam, hogy a születéssel kapcsolatos még nagyobb mélységek megélésére a negyedik gyerekem kapcsán kerül majd sor. Akkor sajnos már elköltöztél Szegedről, nem lehettél velünk Bence születésénél. Te voltál viszont az első, akinek – igaz, hogy „csak” levélben, de – mégis ki tudtam mondani a kimondhatatlant.

Köszönöm, hogy vagy nekünk!

G. P. J.

Zsombó > > >
Tamás > > >
Bence > > >