igaz történetek szülésről, születésről

1393. nap: A gyöngédtelen születés (Noncsi érkezése)

Megjelent: 2014. júl. 29.

Húsz év nagy idő – de a szüléseimet életem végéig nem fogom elfelejteni. Sem a jó élményeket, sem a rosszakat.

Számomra nem terhesség volt gyermekeim kihordása, hanem igazi, a szó szoros értelmében vett áldott állapot. Az élettel és a testemmel kapcsolatos félelmeim visszahúzódtak, szertefoszlottak. Több voltam saját magamnál: kút voltam, ágyás voltam, teremtő istennő voltam. Nagyon szerettem élni itt a Földön.

De a szüléstől először féltem. Az őrült fájdalomtól, amelyre anyám rettegve figyelmeztetett, és attól, hogy vajon sikerül-e „jól viselkednem” majd a szigorú kórteremben a kritikus orvos és a nővérek előtt, a többi szülő nő előtt. Nem tudom, melyiktől féltem jobban. Fiatal voltam és öntudatlan. És korábbi egészségügyi tapasztalataim által erősen megfélemlített.

Amiatt is szorongtam, hogy talán nem fogom tudni felismerni, mikor kell kórházba mennem, és ha túl korán jelentkezem, kigúnyolnak.

Emiatt megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy aggódó fiatal orvosom valós indok nélkül befektetett a kórházba, amint túlléptem a kiírt időpontot, pedig a kismamák ott szakadatlanul rémtörténetekkel hergelték egymást, és mozgás híján erőteljes hízásnak is indultam az utolsó napokban. De én biztonságban éreztem magam: egy megaláztatást már biztosan megúsztam!

És aztán jött maga a szülés…

Ha röviden akarom összefoglalni a nagy nap történéseit, azt mondhatom, hogy akkor volt a legjobb, amikor rám se néztek, amikor nem foglalkoztak velem.

Menzesz szerű, könnyen tűrhető görcsök indultak meg a kiírt dátumot követő 10. napon. Az orvosom – ifjú, a kórházi rangsorban még a „senki” kategóriájában vergődő, kedves ember – szinte táncra perdült, mert már minden körmét lerágta nagy izgalmában, hogy mikor kegyeskedik végre elindulni kifelé az a CTG-vizsgálatokat rendre békésen átalvó baba. Még pár nap, és nem várt volna tovább – de ekkor Noncsi magától úgy döntött, lassan ideje csatlakoznia hozzánk idekint. Szinte kellemes volt az állapotom: derűs eufória öntött el, a görcsök alig fájtak, úgy éreztem, minden a maga útján halad.

Nem sokáig hagytak meg ebben a nyugalomban. Az orvosom megvizsgált, és közölte, aznap megszülünk, aztán még beküldött egy főorvoshoz, mert bizonytalan volt saját magában. A főorvos belém nyúlt, és váratlanul, durván széjjelebb feszítette épphogy nyílni kezdett méhszájamat. Belém fagyott a rémült sikoly. Szólni sem tudtam a fájdalomtól és a döbbenettől. Az eufória elszállt, a doki pedig öntelt mosollyal közölte: „Kétujjnyira nyitott méhszáj. Most már. Megköszöni ezt még nekem, anyuka!” Sosem nyílt alkalmam elmondani neki, mennyire feleslegesen kínzott meg. Nem spórolt meg nekem semmit, hiszen addig szinte fájdalommentesen tágultam, és még sokáig azután is. Egyetlen dolgot tett: erőszakot rajtam. Felesleges erőszakot. Mert nem tudta, mit csinál. Mert egyszerűen nem tud eleget a szülésről, és sajnos ezt nem tudja saját magáról.

Ezután még egy darabig békében sétálhattam a folyosón, igyekezve visszatalálni a megzavart idillbe, amikor loholva megjelent a saját orvosom, és ragyogva közölte: „Szülünk!” És én mentem utána, mint az engedelmes kisbárány. Utólag értettem meg, milyen kétségbeesetten próbálta megtenni azt, amire férfi professzorai tanították: uralni a számára felfoghatatlant, akarata alá hajlítani a számára megismerhetetlent. Nem találta meg az olyan nagyon keresett biztonságot – mert szerintem rossz helyen kereste, ahogy a kórházi szülészet általában teszi, amikor arra koncentrál, hogy a szó szoros értelmében legyőzze a természetet; amikor izomból nekifeszül ahelyett, hogy együttműködne vele, tisztelettel megfigyelné, és megpróbálná saját korlátozott erejét a természet végtelen ereje mellé állítva megsokszorozni.

Először a CTG-be mentünk, és itt hosszan ácsorogtunk a három beszélgetésbe merült nővérre várakozva, akik alaposan megmutatták a dokimnak, hogy egy kezdő orvos a rangsorban alatta marad bármely tapasztalt, rangidős nővérnek. Hogy én közben ott görcsölgetek, az volt a legkevésbé fontos a jelenetben. Nem rólam és a babámról szólt, ahogy a legtöbb történés nem rólunk szólt abban a közegben. Az a közeg a saját játszmáit játssza, tőlünk, szülő nőktől és születendő babáinktól szinte függetlenül, érdekeinket, szükségleteinket felülírva, elhanyagolva. Nem mi vagyunk a fontosak, hanem a tekintély, a hatalom, a protokoll, a szabályok – akár jól működnek az esetünkben, akár nem. (Ültél már várandósan kórházi váróban Magyarországon? Akkor tudod, miről beszélek.)

Ezután a szülőszobára vitt a dokim. Még felhívtam a férjemet, hogy szaladjon hozzám, azután leborotváltak és beöntést kaptam. Már nem emlékszem, mikor repesztett burkot a doki: beöntés előtt vagy után. Csak a hirtelen rám törő rémisztő, kezelhetetlen fájdalomra emlékszem. Ez már háború volt, egy csapásra véget ért a békés bemelegítés, amely alatt pedig olyan szépen, szelíden tágultam. Emlékszem a lélegzetelállító fájdalmakra a vécén, amikor azt sem tudtam, mi görcsöl, és hogy ami kijön belőlem, annak a vécében van-e a helye, vagy már a gyerekkel kapcsolatos. Egyedül voltam, szenvedésben és rémült szorongásban. Aztán elküldtek zuhanyozni. Ott is görcsöltem tovább. Megkezdődött a vajúdás.

Valamikor közben befutott a férjem, de mivel az egy szem papás szülőszoba foglalt volt, nem jöhetett be hozzám a vajúdóba, melyen több kismamával osztoztam. A dokim a hátamra fektetett, hagyta, hogy a görcsöknél a kezét szorongassam, majd megvizsgált, és közölte, hogy ez még igencsak sokáig fog tartani, úgyhogy ő elmegy fodrászhoz. Azt hittem, viccel, hát rámosolyogtam két görcs között. Ő pedig elment. De nem viccelt. És ez volt az én szerencsém!

Egyedül maradva (már leszámítva a tömött vajúdóban jelen lévő többi kismamát, akikre egyszerűen nem jutott figyelmem, kivéve egy azóta nagyon közeli barátnőmmé vált lányt, aki órákkal előttem érkezett, és épp arra várt reménykedve, hogy mesterségesen megindított és gyorsított, de leállt szülése újra beinduljon, és azt kérdezgette tőlem, hogy milyen érzés, amikor megy a dolog) először tanácstalan voltam. A fájásoknál felnyúltam az ágyrácshoz, ahogy a doki javasolta, és azokat szorongattam – de ettől a görcsök csak erősebbek lettek.

Ezen tűnődve hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen én jógáztam, és ott megtanultam tudatosan ellazítani a testemet. Ez talán most is segíthet. Mély lélegzeteket kezdtem venni, és amikor elindult a következő görcs, megpróbáltam megtartani testem ellazultságát. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az aktív, fókuszált munka 3 óra 20 perces szülésemen belül, de olyan időszak volt ez, ami alatt eggyé váltam a folyamattal, a természettel – a tudatom, a testem, a gyermekem: mindannyian maximálisan azon voltunk, hogy erőinket összedobva minél kevesebb fájdalommal eljussunk a kitágulásig, a babám megszületéséig. Sokszor sikerült annyira elmerülnöm az ellazulásra való koncentrációban, hogy a görcshullám sem rántott ki ebből az állapotból: ilyenkor éreztem, hogy a fájdalomgörbe messze a csúcs alatt maradva visszafordul, és áldott pihenőhöz jutottam. Máskor eluralkodott rajtam a görcs, és én éreztem, ahogy az ellazulás kisiklik a fókuszból, és helyét betölti a mérhetetlen fájdalom. A görbe felszaladt és megkínzott – hogy végül újra leereszkedjen, újra szabadon áramoljon tüdőmbe a torkomra szorult levegő, és újra a lazításra tudjak összpontosítani. Szerencsére nem vágytam kiabálni – ettől nagyon féltem korábban, mert az akkori magyar szülészetben nagyon lenézték és sokszor megszégyenítették azt, aki engedett ilyen irányú igényeinek. Néha, ha nagyon elkapott a fájás csúcsa, káromkodtam, mint egy kocsis, de ezt nem bánta körülöttem senki. Úgy látszik, ez belefért a társadalmilag elfogadható szülés kategóriájába.

Megszűnt számomra az idő és a környezetem is. Már nem érzékeltem a többi kismamát, az időnként feltűnő, sietősen tevő-vevő nővéreket vagy szülésznőket – ők sem foglalkoztak velem, mert nem voltam fontos beteg, így kialakult bennem és körülöttem egy békés burok, amelyben csak a gyermekem számított, meg én, meg a szülés-születés. Órák telhettek el így, nem tudom pontosan.

Egyszer csak újra felbukkant a doki, új frizurával. Amikor megvizsgált, leesett az álla: teljesen ki voltam tágulva. Erre nem számított.

És lendületbe jött újra a gépezet. Vajúdóból ki, szülőszobára be… Rengeteg ágyra emlékszem, de mind üres volt, ezért végre beengedték hozzám a férjemet, aki a fájásoknál megtámogatta a hátamat, és ezzel rengeteget segített. Szétterpesztett lábam épp a nyitott ajtó felé nézett, amelyben fel-alá rohangált az egészségügyi személyzet, minduntalan be-benézve kiteregetett önmagamra, de abban a módosult tudatállapotban amúgy túlburjánzó szégyenlősségem teljesen a háttérbe szorult. Nem volt rá energiám, minden erőm a babámnak kellett.

Még az hagyott bennem mély nyomot, amikor egy csoport nővér állt vagy haladt el az ágyam mellett, izgatottan sugdolózva: „képzeljétek, az ötödik gyereke, és egy gátmetszése sem volt!”. Úgy beszéltek erről, mint valami sötét mágiáról, gyanús volt számukra és nem evilági, mert szembe ment mindazzal, amit ellentmondást nem tűrő módon beléjük kódolt a rég elavult magyar szülészeti szemlélet, amely akkoriban még javában a gátmetszés általános szükségszerűségét hirdette, és nem vett tudomást a gátvédelem természetes módjairól.

Amikor a dokim úgy gondolta, hogy itt az idő megszülnöm, kiadta a parancsot: „Anyuka, toljon!” Előbb kengyelbe rakták a lábam: ez két emelőről lelógó bőrfogantyút jelent. Háton fekve eleve képtelenség erőt kifejteni az alsó traktusban, és ezt még tetézi az a statikai bizonytalanság, amelyet a bőrfogantyúkban himbálózó, vérkeringésüktől megfosztott lábak hoznak létre – de a doki így fér hozzá a legkényelmesebben a szülő nőhöz, a többi pedig nem számít. Én jó kislány voltam: toltam, ahogy tudtam. A férjem tartotta a hátamat, így legalább valamennyi erőt ki tudtam fejteni. Korábban létrejött varázslatos egységem születendő babámmal eddigre teljesen megszakadt. Nem voltam már kapcsolatban azzal, ami a testemben történt: parancsokat teljesítő kiskatona lettem. Alárendelt, tudatlan (tudatától megfosztott) végrehajtó.

Csak később, második gyermekem otthoni születésénél tudtam meg, hogy a dokim kissé elsiette a dolgot: nem várta meg a tolófájásokat. Ő vezényelt, én (a kiskatona) nyomtam, a férjem támasztotta a hátam – épp, mint a filmek stresszes, hangos, félelemgerjesztő szülési jeleneteiben, ahol mintha mindenki jobban tudná, mit is kell csinálni ilyenkor, mint maga a szülő nő… Végül a doki elérkezettnek látta a pillanatot, és jól megvágott. Minden csupa vér lett, a szülésre még nem kész gátam a vágás folytatásában cikk-cakkban jócskán továbbrepedt (ezt volna hivatva megakadályozni a gátmetszés, amely a kisebbik rossz szerepében tetszeleg), és a kislányom kisüvített belőlem, mint egy rakéta.

Nem volt időm felfogni, hogy megtörtént. Nem éreztem, amikor kijött belőlem. A tudatom leragadt az egység állapotánál, és amikor a halálra rémült, magát kékre üvöltő babát rám rakták, nem éreztem, hogy ez ugyanaz a kis lény, akivel kilenc hónapja együtt rezgünk. Rettenetes élmény volt, hogy a megszűnt egységnek hirtelen nem volt folytatása. Hetekbe telt, míg újra megtaláltam az összhangot a gyermekemmel, és csak remélni tudom, hogy az elmúlt 20 évben valamennyire kompenzálhattam megszületésének magányos rettenetét.

Minden csupa éles fény volt, harsogó hangok rémítették szegény kislányt, gyöngédtelen kezek vitték ide-oda, a torkába nyúltak, a szemébe csöpögtettek, csap alá tartották, hogy lemossák róla a magzatmázat (ma már tudjuk, hogy ezek egyike sem indokolt rutin beavatkozás), még meg is fésülték, a fényképeken meg van örökítve halálos rémülete, a mozdulatlanságba dermedt kétségbeesett üvöltés. Mintha azt kérdezné: „Uram Istenem, miért hagytál el engem?!”

Csak pár pillanatra hagyták rajtam a gyereket, azután elvitték. Mint kiderült, másnap reggelig (este 18.20 volt ekkor).

Engem betoltak a bal folyosóra, ahol az őskonzervatív, félelem- és tekintélyalapú működés kedvére kiélte magát a tehetetlen kismamákon és babáikon. 24 órán át képtelen voltam lábra állni, mert a kengyelben teljesen leállt a vérkeringés a lábamban. A nővér néha ránk nézett és mondott egy-két keresetlen, goromba szót. Természetes gyengeségünket lehordta, részeg kacsákhoz hasonlította bizonytalan járásunkat, amikor végre ki tudtunk támolyogni a vécére. Még az ütött szíven a legkevésbé, hogy a koszhadt, penészes zuhanyzóban novemberre nem sikerült megjavíttatni egy kitört ablakot.

A gyermekemet rigorózus rend szerint egy nap ötször kihozták: teljesen felöltöztetve, úgyhogy napokig azt sem láttam, hogy néz ki a kis teste, és mindig mély alvásban, úgyhogy egyáltalán nem tudtam megszoptatni. Nyilvánvalóan rendszeresen beteáztatták. Egyetlen kapcsolatom maradt vele: amíg a kezemben tartottam, énekeltem neki, és reménykedtem, hogy gyöngédtelen érkezését így legalább valamennyire enyhíteni tudom. Mielőtt a kezembe adták volna, kötelezően maszkot kellett vennünk, és a nővér teljes meggyőződéssel állította, hogy a nélkül veszélyeztetném a gyermekem egészségét…

Azt hiszem, két napig voltunk itt a barátnőmmel, aki időközben – bő 12 órás vajúdás árán – szintén megszült, mielőtt sikerült volna átkönyörögnünk magunkat a szemközti folyosóra, ahol baba-mama szobákban helyezték el a szerencsésebbeket. Itt ugyan öten voltunk összezsúfolva egy szobába (plusz az öt kisbaba, akik közül valamelyik szinte mindig sírt), mégis ég és föld volt a különbség az addigiakhoz képest. A babák az ágyunk végére szerelt kis kosarakban feküdtek, igény szerint kézbe vehettük őket, megtanultuk vetkőztetni, fürdetni, pelenkázni és felöltöztetni őket (akkoriban még a rugalmatlan pamut kising volt a divat, és örökre hálás vagyok az ott tanult trükkért: nyúlj be kívülről a kising ujján, fogd meg a baba öklét, és húzd át magad felé – így nem számít, hogy még nincs tartása a kis karjának). Igény szerint szoptathattunk, és ha nehézségünk akadt, megpróbáltak szaktanáccsal segíteni.

Volt egy pumpánk is, így amikor két szoptatás nélküli nap után hirtelen bedurrant a tejem, és a melleim sárgadinnye nagyságúra nőttek, ez segített túl a kezdeti nehézségeken, mert fejni valahogy nem sikerült megtanulnom. Tulajdonképpen szerencsénkre, hisz így hamarosan kiderült, hogy a mellem pontosan igazodik tejtermelésben a babám igényeihez. Csak akkor fejtem, ha nagy ritkán ki kellett hagynom egy szoptatást, és más etette meg helyettem Noémit. Hat hónapig csak anyatejen élt, és összesen 13 hónapos koráig szoptattam.

Már csak egy nehézséget kellett megoldanunk. Éjszakára elvitték a babákat, mert tízen együtt megakadályoztuk volna egymást a pihenésben. Biztos vagyok benne, hogy itt is ment a teáztatás, mert a méréseknél mindig az derült ki, Noncsi nem szopik eleget, ezért nem akartak időre hazaengedni. Végül mégis hazakönyörögtem magunkat – ahol is kiderült, hogy a gyerek étvágya nagyon is egészséges: az étkezések nem kis hányadánál három mellből szopott, azaz először leszívta az egyiket, aztán a másikat, és végül még visszatért az elsőre, amelyben közben újra termelődött számára még egy kis kaja. Akkoriban nem győztük számolni a hurkákat a lábán – ma már gyönyörű, sudár, 20 éves nagylány.

Noémi születése után nem sokkal kezembe akadt Frederic Leboyer „A gyöngéd születés” című könyve, amely szavakba öntötte addig kusza összevisszaságban bennem kavargó nehéz érzéseimet a mások által szerencsésen szuperkönnyűnek és irigylésre méltónak titulált szülésemmel kapcsolatban. Leboyer megfogalmazta, amit én csak homályosan éreztem: hogy a kisbaba teste-lelke hiperérzékeny, és az anyaméh ideális, lágy, védett ringatásából az elkülönülés kemény valóságába érkező csecsemőt maximális gyöngédséggel kell fogadnunk, hogy tompítsuk a megrázkódtatás erejét, a sokkhatást.

Andris fiam Noéminek (és persze dr. Geréb Ágnes szakmai elkötelezettségének és bátorságának) köszönheti, hogy az ő születése – biztonságtúltengéses és ütközéskerülő alapgondolkodásom ellenére – otthonunk békéjében, háborítatlanul, szakavatott és értő segítők kísérésével, nem pedig félelemvezérelt, tekintélyelvű kívülállók érzékelten, gépies irányításával történhetett. De ez már egy másik mese.

M. G.

Andris > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.