igaz történetek szülésről, születésről

1380. nap: Dávid születése – naivitásunk története

Megjelent: 2014. júl. 16.

Egy vetéléssel a „hátam mögött” nagyon örültünk, amikor a Családtervezési Tanácsadóban papírt kaptunk Pocak létezéséről. Kicsit megijedtünk ugyan a hozzá tartozó, a tennivalóinkat tartalmazó hosszú listától: mikor milyen vizsgálaton kell megjelennünk. Úgy tűnt, rajtunk kívül mindenki biztos benne, hogy „orvosi eset” vagyunk. De 1990-ben mi, kismamák még nem vívtuk ki magunknak a „jogot”, hogy megkaphassuk a kérdéseinkre a választ, esetleg döntést is hozhassunk magunkról és a babánkról. (Igaz, ennek némileg ellentmondott a jó Doktor első kérdése, amikor a Lista utasításai alapján megjelentünk a családtervező igazolványunkkal a terhesrendelésen. A kérdés egy szóból állt: „Megtartja?”)

A vetélés miatt az első keményedésre veszélyeztetett terhesnek minősítettek. Ennek azért örültem, mert így az utolsó pillanatig élvezni tudtam a babavárásunkat. Soha ilyen jól nem éreztem magam! Végre elkezdtem hízni (42 kilóval kezdtem, 65 kilóval mentem szülni. Bíztam benne, talán valami majd rajtam marad…)

Jártam szorgalmasan a terhesrendelésre, és eszembe sem jutott megkérdőjelezni a vizsgálatok szükségességét, vagy megkérdezni, melyik mi célt szolgál. Egy darabig még írogattam a felmerülő kérdéseim listáját, de mivel valódi választ csak ritkán kaptam, egy idő után letettem róla. Maradtam az önképzésnél. Olyan naivak voltunk!

Laci, a férjem mindenben támogatott. Szerettünk volna apás szüléssel szülni. Ez akkoriban félig illegálisnak, afféle partizánakciónak minősült. De szerencsére megtudtuk, hogy a mi kórházunkban éppen van ilyen lehetőség. Feltételekhez van ugyan kötve, de aki a feltételeket teljesíti, annak megengedik, hogy az apa is bent lehessen a szülés alatt. Egy tanfolyamon kellett részt vennünk. De tanfolyamot csak ritkán szerveznek. Mégis mikor? Ja, éppen a jövő héten lesz az első előadás. Beférünk? Nem biztos. Talán. Menjünk oda, ha lesz hely, bemehetünk, nem bánják.

Volt hely, még nem volt nagyon „felkapott” az apás szülés. (Afféle „alternatív hóbort”, „divat”, a „felelőtlen szülők kivagyiságának megnyilvánulása”. Hol is hallottam ezeket a szavakat az elmúlt évtizedekben? Hajrá, otthonszülők!) Bementünk. Az unott, érdektelen orvos elmondta az első előadás tartalmát: egy szülést fog most levetíteni nekünk. Az apukák szorozzák meg kettővel, mert a szenvedés sokkal több a valóságban, persze a vér is több, meg egyáltalán, ez egy olyan esemény, ami igazából nem férfiszemnek való (bocsánat: akkor miért beszélnek a férfi nőgyógyászok az ő szülésükről?) Nem titkolta azt sem, hogy ennek a vetítésnek az a célja, elrettentse az apákat az apás szüléstől. Neki személy szerint az a véleménye, hogy az apák „nem steril személyek”, ezért veszélyt jelentenek a szülő nőre.

Végignéztük a filmet. Az előadás végére két-három pár már távozott. Mivel távozásukkor megállították a szülést, volt alkalmuk elmondani, hogy ez valóban egy férfinek kibírhatatlan látvány, és ha „úgy” látná a feleségét, talán többé rá sem tudna nézni, ezt meg ugye az asszony sem akarja? Maradt négy-öt pár a „tömegből”. Mi pedig egyre kíváncsiabbak lettünk, hiszen ilyen dolgokat ennyire közvetlenül addig nem tapasztaltunk. Úgy éreztük, az előadás nagyon gyenge volt, kérdezni sem lehetett, mégis a tudás kapuját nyitotta meg előttünk. És ez – bizonyos értelemben – így is volt.

A második előadás még érdekesebb volt: bevittek minket a szülőszobába. A vajúdóba nem, ott éppen szültek. De láthattuk a csengőt, ahol majd csengetni kell, amikor szülni jövünk. Láthattuk a vizsgálót, ahol az „előkészítés” történik (szó sem esett persze a borotválásról és a beöntésről, ezek teljesen készületlenül értek). Láthattunk egy raktárszerű szobácskát, ahol megmutatták az „alternatív” szülőszéket, gondosan tudatosítva bennünk, hogy ennek használata az orvos számára kényelmetlen, ezért nem igazán javasolják az igénybevételét. Láthattuk a vécé és a zuhanyzó ajtaját is (utólag jöttem csak rá, miért nem mutatták meg belülről is. Egy ilyen állapotú mellékhelyiséget én sem mutatnék meg senkinek. Ennyit a sterilitásról…)

És végül – belépvén a szentélybe – megtudhattuk, hogy van lehetőségünk szülés közben halk zenét hallgatni. Persze, csak ha az orvos is szereti azt, amit választottunk. Ha biztosra akarunk menni, kérjük meg a szülészt, tegye be az ő zenéjét.

A többi előadás elmaradt, sosem tudtuk meg, miről szóltak volna…

Harmadikára voltam kiírva. Bennem valamiért fel sem merült (mondom: naivak voltunk), hogy az orvos megindítaná a szülést. Igaz, nem volt fogadott orvos, neki nem volt sürgős (így utólag azt gondolom, ha az lett volna, talán megpróbált volna „rábeszélni” a programozott szülésre – ahogy akkoriban a szülésindítást nevezték). De harmadikán kaptunk egy hét haladékot. Ha tizedikéig nem indul meg magától, feküdjek be a kórházba – hangzott a verdikt. Mi tudtuk, erre nem fog sor kerülni.

És valóban, nyolcadikán hajnali fél hatkor egy furcsa fájásra ébredtem. Felébresztettem Lacit, és megbeszéltük a haditervet: ő bemegy tanítani, én pedig figyelem magam. Ha már olyan ötpercesek a fájások, beülök az autóba (telefonunk nem volt), elmegyek érte. Ha vége az órájának, indulunk a kórházba. Tényleg naivak voltunk.

Kilenckor Laci váratlanul hazaért. Hazazavarták az iskolából, amikor a portás jelezte az igazgatónak, hogy szólt neki: ha megérkeznék, engedjen be, mert akkor szülni megyünk. Ugye, milyen naivak voltunk?

Mint két izgatott gyerek, figyeltük, mi történik velünk, és közben rengeteget nevettünk. Tíz óra tájban megegyeztünk, hogy bemegyünk a kórházba, legfeljebb majd hazajövünk.

Persze a kórházban ott fogtak minket. Lacinak a folyosón kellett üldögélni, míg az adatokat felvették, és megtapasztaltam, mit is értenek valójában „előkészítés” alatt. Láthatóan mindenki azt hitte, nekem is éppen olyan magától értetődő a borotválás-beöntés, mint nekik, ezért még akkor sem mondták el, mi következik, amikor a borotva már kézben volt. Csak akkor csodálkoztak el, amikor megkérdeztem, hogy amit most csinál, az a borotválás? Onnantól egy kicsit „bőbeszédűbbek” lettek.

Az azért érthetetlen volt számomra, miért kell megvárni a fájástevékenységet, és közben végezni belső vizsgálatot, de a megalázó, kiszolgáltatott helyzetembe nem is akartam mélyebben belegondolni. Csak a pozitív dolgokra koncentráltam, és ezeket a történéseket az esemény pillanatában küldtem is a tudatalattimba.

Szerencsére gyorsan felszabadult az apás szülőszoba (akkor tudtuk meg, hogy mivel csak egy ilyen helyiségük van, így ha ketten szülnek egyszerre, az előbb érkezőké a lehetőség – hiába a tanfolyam, a lelki felkészülés, biztonságérzet, meg a többi… hogy a zenéről már ne is beszéljünk!)

Laci tisztába tette magát, beöltözött a báli ruhájába, és elfoglaltuk a minket megillető, hőn áhított helyet az apás szülőszoba szülőágyán. Fel sem merült, hogy nem csak hátonfekvő pozícióban lehet vajúdni, esetleg szülni. Még jó, hogy előtte kisétáltam magam. Szülőszék, forró zuhany? Mi az? Igaz, a zuhanyra már nem is vágytam, amióta megláttam az ott uralkodó állapotokat.

Aztán egyszerre csak felgyorsultak az események. A CTG elhallgatott. Laci kiment megkérdezni, hogy talán elromlott? Abban a pillanatban megtelt a szülőszoba, és egyszerre csak a mellemre tették Pocakot, akit már Dávidnak hívtak.

Érdekes módon sehogy sem tudom a részleteket felidézni. Nem emlékszem, hogy az orvos nyomta volna a hasamat (biztosan, mert romlott a szívhang, ahogy mondták, sietni kellett), hogy kiabáltak volna (biztosan, mert a reflektorokat is felkapcsolták, miért pont a hangerőben lettek volna kíméletesek). Csak arra emlékszem, azon gondolkodtam, még biztos nem szülök. Ez nem lehet a szülés, mert nekem azt mondták, a szülési fájdalmak elviselhetetlenek. Én pedig még simán el tudom viselni. Na jó, fáj rendesen, az igaz, de az „elviselhetetlent” másmilyennek képzelem.

Hogy a finisben vagyunk, inkább a környezetem változásából (átalakították a fenekem alatt a szülőágyat. „Addig ne nyomjon!”), és a születendő gyermekre eső jelenlévő felnőttek mennyiségének növekedéséből (aki csak arra járt, boldog-boldogtalan bekukkantott, aki akart, maradt is, mint egy moziban) következtettem. Azt a tényt, hogy a szobában csak ketten vagyunk nők (esetleg hárman a csecsemőssel együtt), a többi öt-hat ott tartózkodó viszont férfi, és hogy ezek közül mindössze csak egyet (plusz a születendőt) ismerem, gyorsan a tudatalattinak nevezett jól bevált temetőbe küldtem. Akkor olyan mindegy volt! És biztosan kizökkentett volna, ha Laci megpróbált volna közbelépni, ahelyett, hogy engem simogat. Akkor már inkább a temetés.

Aztán egyszer csak ott volt Dávid. Már nem voltunk olyan érdekesek, többen kimentek a férfiak közül. A csecsemős el akarta vinni a kisfiunkat, mi meg nem akartuk odaadni. Erre kedvesen elmagyarázta, hogy már háromnegyed négy van, négykor kezdődik a látogatás. Ugye nem akarjuk, hogy a sok látogató között vigye a mi kis kincsünket? Ki tudja, ki tüsszent rá! Ezt tényleg nem akartuk, de kértünk (és kaptunk!) még pár percet, hogy együtt lehessünk. Néhány fénykép, és már vitték is.

Kis idő múlva visszajött a szülész. Most visszagondolva valószínűsítem, hogy a lepényt ő „távolította el”, mert nem emlékszem rá, hogy megszületett volna. Arra viszont igen, hogy „viccesen” megjegyezte, most jön a matyóhímzés. A gátamat öt öltéssel varrta össze. Mint a kórteremben a többi frissen szült anyuka elbeszéléséből kiderült, igen szerencsés voltam, hogy ennyivel megúsztam…

A varrás után a hasamra tettek egy homokzsákot, majd se szó, se beszéd, otthagytak minket. Nem baj, jól éreztük magunkat, ott folytattuk a nevetgélést, ahol a szülés előtt abbahagytuk. Így telt el csaknem két óra. Senki nem nézett felénk, nem kérdezték meg, élünk-e, halunk-e, van-e szükségem valamire? Azt hittük, elfelejtették, hogy mi még itt vagyunk. Mondtam már, hogy naivak voltunk?

Egyszer csak gondoltam egyet: mivel nem mondtak semmit, mikor jönnek vissza, talán már nem is kellene itt lennünk, menjünk át az osztályra! Biztosan már várnak ránk, és nem értik, hol vagyunk ilyen sokáig. És a gondolatot (Laci hathatós támogatásával) tett követte. Meglepően fittnek éreztem magam, amikor elindultunk a hosszú folyosón. (Naivságunk újabb bizonyítéka.) Már majdnem a csengős ajtónál jártunk, amikor egy szülésznő rohant utánunk. Hova megyünk? Mégis mit képzelünk?! Megőrültünk??!!! És ha elájulok? – Na, itt már teli szájjal röhögtünk. Ettől persze még dühösebb lett. Azonnal vissza a szülőszobára, majd jönnek értem tolós ággyal, tudhatnám! (Ugyan honnan? Most szültem először, és senki nem mondott ezekről a dolgokról semmit. A szülésről még nagyjából igen, de hogy utána mi történik, arról mélyen és szemérmesen hallgattak.)

Na jó, megfordultunk, visszaballagtunk. Laci cipelte a kórházi csomagomat, én meg belekaroltam. És azon tanakodtunk, mennyit számít az útirány a biztonságom szempontjából! A szülőszobától távolodva bajban vagyok, de visszafelé már mehetek? Annyira ellentmondásos volt a helyzet, hogy megint nem bírtuk ki nevetés nélkül. Még ránk is szólt egy arra járó, hogy itt szülés folyik, viselkedjünk komolyan! Mondtam: „Tényleg?” Azt hittük, ez a tánciskola. Akkor jobban megnézett minket. Én kiüresedett kismama-hálóingben, Lacinál táska meg egy homokzsák. Leesett neki a tantusz. Mit sétikálunk mi itt? És elrohant. Éppen hogy visszaértünk a „szentélybe”, és felkászálódtam az ágyra (akkor már elfáradtam, nem sok kedvem volt nevetgélni), jött az útiággyal. Gyengéden átemelt rá (az egyetlen emberi gesztust tőle kaptam!), és áttolt a kórterembe.

Ott ért a következő kellemetlen meglepetés. Nem a kért baba-mama szobába tettek. Na, akkor nagyon kiakadtam! Laci már nem volt velem, a kisfiamat elvették, ki tudja, mi történik vele, vissza akarom kapni! Az adrenalin és az endorfin még mindig száguldozott bennem, bár már kezdtem fáradni. Nagy patáliát csaptam. A szobatársak nyugtatgattak: inkább örüljek neki, hogy nincs itt, legalább tudok pihenni, majd leszünk még együtt, még meg is unom, meg hasonlókat mondtak. Ez csak olaj volt a tűzre. Végül ígéretet kaptam, hogy másnap reggel átmehetek a babás szobába.

Néhány óra múlva ért életem legmegrázóbb élménye: kimentem a vécére. A „látványt”, ami ott fogadott, míg élek, nem fogom elfelejteni. A szülésre felkészültem, elolvastam, ami akkoriban hozzáférhető volt, de erre a látványra semmi és senki nem tudott felkészíteni! Minden vécéfülke zárhatatlan volt („ha rosszul leszek…”), cserébe a 120 literes kukazsákokból borultak ki a használt vatták. A bomló vér szaga terjengett vastagon, és mivel senki sem tudta (merte?) a vécékagylót rendeltetésszerűen használni, vagyis ráülni, a higiéniai viszonyok ennek megfelelően alakultak. Ha tömören akarok fogalmazni: rettenetes, traumatikus élmény volt, kora reggel, már a műszakváltás után. Azóta is azon töprengek, vajon mikor és milyen gyakorisággal takarítottak? Mert amíg a kórházban voltam, ezek az állapotok mit sem változtak.

Viszont a babás szoba kifejezetten pozitív tapasztalat volt. Igény szerint szoptathattunk, keresgéltük, melyik pozitúra a legkényelmesebb. A csecsemős nővérek kedvesek, segítőkészek voltak. Megmutatták a pelenkázást, hazamenés előtt még a fürdetést, és a köldökcsonk kezelését is. Igyekeztek a szoptatást is megmutatni, de ebben nem igazán tudtak hatékonyan segíteni, lévén mindannyian fiatalok, saját gyerek, saját tapasztalatok nélkül. Többször is eluralkodott rajtunk, első gyerekes anyukákon a pánikhangulat, amikor a szopás utáni mérésnél kiderült, keveset szopizott a babánk. Ezt a stresszt igazán szívesen kihagytam volna, de rutintalan szülőként, kiszolgáltatott pozícióban nem mertem („ha nincs meg a mennyiség, kivisszük a babát, és pótlást kap!”).

Soha többé nem kapott cumisüveget. Három hónaposan profi módon ivott pohárból – lefejt anyatejet, ha anyukámra vagy Lacira kellett bíznom.

Dávid mellett váltunk felnőtté.

Dávidtól tanultam meg, milyen anyukának lenni.

Dávidtól tanultam meg, milyen érzés a feltétel nélküli szeretet.

És Dávid révén tapasztaltam meg, milyen végleg elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretek.

Dávid 1990. október 8-án született, és 1995. július 29-ig élt.

Idén lenne 24 éves, és nélküle nem azok lennénk, akik most vagyunk.

J. D.

Kristóf > > >
Anna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.