igaz történetek szülésről, születésről

430. nap: Hát, ez nagyon jóóó! (Ágoston)

Megjelent: 2011. dec. 9.

Mikor végre biztosan tudtam, hogy elkezdődött, azelőtt már három napja jöttek egész nap, néha éjjel is érezhető, de rendszertelen kontrakciók, körülbelül 12-20 percenként. Aztán hétfőn reggel éreztem, hogy megint valahogy más, megint komolyabb, és ahogy Sanyi kitette a lábát itthonról reggel, tudtam, hogy igen, ma lesz…!

A reggeli rutin Lénával még jól ment, bár az elmaradhatatlan rádiót már nem kapcsoltam be, nehogy elterelje a figyelmemet. Aztán tíz órakor gondoltam, mérni kéne az időt, hogy tudjak Áginak valami kézzel foghatót mondani. És a legnagyobb megdöbbenésemre szinte másodperc pontossággal ötpercenként jöttek az összehúzódások. Na, ez már valami, amit végre mondani lehet, fel is hívtam Ágit, aki bíztatott, hogy igen, jól halad a dolog, hívjam, amikor úgy gondolom, ha ez 10 perc múlva lesz, akkor akkor, ha órák múlva, akkor akkor. Nagyon jólesett ez a bármit megengedő támogatás, feldobott, hogy nincs elvárás.

Az a taktika vált be, hogy a kontrakciók idején laza tudjak maradni, hogy szinte tánclépéseket lejtettem, ringattam a csípőmet. Ezt a látványt Léna elég természetesnek vette, mindig szólt, ha látta, hogy csinálom: „Anya, összehúzódááááááás!” Közben elkezdtem a tervezett előkészületeket megtenni: pogácsát sütöttem két tepsivel, és tejbegrízt főztem a kedves segítő vendégéknek, meg persze az ebédet Lénának. Nem volt ezzel gond, a változatlanul ötperces kontrakciók közötti négy és fél percben szuperul ment minden. A nehéz fél percen pedig nagyon jól átsegített egy vizualizált kép egy nagyra nyíló fehér virágról, mindig mondtam is, és a karommal mutattam hozzá, hogy csodálatosan nagyra nyílok, tágulok. Hívtam Sanyit, jöjjön haza, mert szülök (két-három óra távolságban volt). Aztán az ebédeltetés és a fogmosás-lefektetés már nagyon nehézkes volt, nem volt türelmem Lénához, szegénnyel jól össze is vesztünk.

Ahogy végre elaludt, és magam maradtam, sírtam egy kicsit ezen az elárvult helyzetemen, aztán már csak kapaszkodhattam, úgy beindultak az események. Hirtelen váltással már elég erőteljes kontrakciók jöttek, már nem volt elég táncikálni, rövidesen veszett rohangálásba és jajgatásba fordult a dolog. Ekkor hívtam Ágit, jöjjön! Aztán sorban a többi segítőmet, a barátnőimet.

Nem tetszett, hogy ívben hátrafeszítem magamat az összehúzódásokkor, és eszembe villant az a jegyzetelt mondat, miszerint ha a váll és a nyak laza, akkor laza odalent is minden, tehát a futkosásom heves karlengetéssel és fejlobogtatással társult, gyakran mindezt csukott szemmel és nyögve-jajgatva, ami viselkedés annyira nem szokványos, és annyira nem kulturált, hogy valószínűleg bárki itt lett volna, ezt nem engedtem volna meg magamnak. Az egyre rövidülő szünetekben vadul lapoztam a jegyzeteimet, hogy melyik szakaszban járhatok, mert nem hittem el azt, amit amúgy éreztem, hogy közel már a baba. Valahogy úgy gondoltam, hogy ennyi idő alatt még nem tarthatok itt.

Aztán hazaért Sanyi végre, sírtam örömömben és megkönnyebbülésemben. Ekkor történt a második fordulópont, ahonnan még nagyobb sebességre kapcsolt a folyamat. Hánynom kellett, kakilnom, és közben zuhanyozni akartam, nem tudtam eldönteni, milyen sorrendben csináljam, leginkább egyszerre kellett volna. Zuhanyozás közben finom pukkanással elfolyt kevés magzatvíz. Aztán ahogy kész lettem, Sanyi költözött a fürdőszobába, de kaptam egy lavórt, ha hánynék. Megijedtem, amikor hallottam bezárni a fürdőajtót belülről. Ott szerencsétlenkedtem a nappaliban a lavórral, végül nehézkesen fölé kuporodva kellett használnom, mivel nem volt elérhető a vécé (bele, mellé, mindenhova). Éreztem, hogy ez nem sima kakilás, ez már a baba, de hát őt mégsem nyomhattam bele a lavórba, szóval szégyenkezve takarítani kezdtem inkább magam után.

Mikor Sanyi készen lett, és újra velem volt, elengedtem végre mindent, hagytam magam sodródni az árral, és teljesen tisztán éreztem, ahogy a babám elindul lefelé, ahogy halad, forog, csúszik, fantasztikus érzés volt! Akkor toppantak be Ágiék, a kanapé karfájába kapaszkodva kiáltottam nekik, hogy: Jön a baba!!!” Szemvillanás alatt mellettem voltak, Ági mondta, igen, majdnem kint van a fejecske, érezhetem is, ha odanyúlok. Naná, hogy odanyúltam, nagy erőt adott, hogy már itt tart, és érezhettem a selymes, puha, ráncos bőrét. Persze, az általam gondosan összekészített szükséges felszerelés sehol, mármint bent a hálószobában, eszembe se jutott kihozni onnan. Sanyi kapkodta össze hirtelen, még irányítottam, mit hol talál.

Valami olyan eufória és elementáris erő áradt szét bennem, amit mindenképpen közvetítenem és láttatnom kellett. A tolási ingerek alatt hatalmas szarvasbika módjára kiabáltam-bőgtem, a szünetekben pedig valami olyat, hogy: „Hát, ez nagyon jóóóóóó, jaj, de jóóóóóóóó!!!”

Ahogy a fejecske kibukkant, még hátraszóltam Sanyinak, hogy fotózzon! Ági kérdezte, van-e erőm soron kívül nyomni egyet, mert a baba már sírni szeretne, de még nem tud, de nem volt erre erőm, vártuk inkább a következőt. Néhány tolófájás után kicsusszant a babám Ági kezébe. Aztán rögtön utána eszméletlen mennyiségű víz ömlött ki. Akkor már azt kurjongattam: „Jaj, de aranyos!!! Jaj, de jó volt!!!” Bebugyolálták, és a kezembe adták, aztán lefeküdtünk.

Ez után már nem nagyon pontosan tudom, hogy mi történt. Sanyi elvágta a köldökzsinórt, amikor az már nem pulzált, lassan megérkezett a méhlepény is, Ági regisztrált egy pici gátrepedést, kicsi babámat megvizslattuk, hogy igen: fiú (jól éreztem), és ő csak sírt, sírt. Hihetetlenül aranyos volt!

Lassan sikerült szopiznia is, bár alig tudta eldönteni, szopizna inkább vagy nézegetne engem, merthogy a kettő egyszerre nem ment. Közben befutottak sorban a barátnőim is, és Léna is felébredt ritka hosszú délutáni alvásából. Mi csak hevertünk a kanapén, nem tudtunk betelni egymással, csodálatos volt végre a szememmel is látni őt. Látni, hogy igen, ez az, ő az, akire gondoltam, akit megismerhettem a pocakomban. Különleges ember született!

Ez a kicsi ember, Ágoston hatnapos, amikor ezt a történetet leírom. A tejem másfél nap után már belövellt, a köldökcsonkja háromnapos korában lepottyant, az első éjjeltől kezdve átalussza az éjszakákat, még a szopikra sem ébred fel szinte, nappal egyszer alszik igazán, mivel délelőtt és délután is van egy három-négy órás ébren töltött periódusa, ezek között alszik délután négy-négy és fél órát. Ha ébren van, tízpercenként szopizik pár percet, azonkívül csendesen és nyugodtan nézelődik, mindent megfigyel, forgatja és mereszti a gyakorlatlan kis szemeit. Az első perctől kezdve együtt vagyunk, az egész család szinte a franciaágyon élt eleinte, bámuljuk, csodáljuk és szeretünk bele minden pillanatban.

Köszönöm azoknak, akik vigyáztak ránk, akik segítettek, akik távolról izgultak, mindenkire ott és úgy volt szükség, ahogy volt; így lett csodálatos és felejthetetlen esemény számomra Ágoston születése.

G. Zs.

Léna > > >
Hédi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.