igaz történetek szülésről, születésről

372. nap: Együtt lenni (Almi születése)

Megjelent: 2011. okt. 12.

Tudom, hogy Almi születése életünk nagy próbatétele volt, mégis olyan természetes egyszerűséggel történtek velünk a dolgok azon a napon, mint ahogy néhanapján az a kérdés eszébe szokott jutni az embernek, hogy ki is ő, és mit is keres ezen a világon.

Reggel felé közeledve különös erők ébrednek Lindában, olyanok, amiket vagy megőriz egy életre, vagy elveszít örökre.

Almi elindult felénk.

Mi maradunk itthon, és várunk. Úgy, ahogy Ágiék tanítottak várni minket. Csak úgy.

A reggeli nyaralásba indulások izgalma van bennem. Nyár van most is, nem fojtó, hanem könnyű és illatos. Ahogy nyitva az erkély, érzem a hajnali, szelíd levegőt. A virágok ilyenkor élnek, nappal már mozdulatlanok.

Mozog minden odabenn. Linda méhében megindult egy kicsi gyermek egy hosszú útra, amin előbb fog tudni járni, mintsem gondolnánk.

Nincs nagy küzdelem, csak dolgoznak láthatatlanul nagy erők, és Linda állja a próbát. Tudom, érzem. Mert képes rá, ahogy Almi is. Mi dolgom lenne itt? Nincs semmi dolgom. Itt kell lennem. És várnom, úgy, ahogy csak vagyok. Előbb az egyik bábára, aztán Geréb Ágira és Mónira. A bába örömöt hoz magával, Geréb Ági féltést, Móni békét. Így emlékszem.

Linda van is, nincs is ‒ úgy, ahogy Almi is. Vagy, ahogy a lakásunk is. És ahogy mi is, így együtt, ebben a pici lakásban. Az otthonunkban. Mintha csak erre a napra építették volna. A legtökéletesebb menedék. A parketta ‒ amin fekszünk, térdelünk, támaszkodunk ‒ puha fa, és szinte érezni lehet, ahogy puhul egyre a bőrünkkel érintkezve.

Soha nem éreztem, hogy ennyire ne lett volna szükségem semmire, csak a két kezemre, hogy tartsak vele. Vagy a szememre, hogy nézzek messzire, oda, ahova mindannyian nézünk: Almira és befelé önmagunkba egyszerre. Soha nem volt szükségem ennyire a hangomra. Most csak akkor szólok, amikor van hangom, és nem akkor, amikor mondani akarok valamit. És így tovább. Születünk.

Együtt Almival.

Ülök egy kávézóban. Őszi délután van. Most így két évvel később, éppen távol a családomtól, azt érzem, hogy ilyen élethelyzetekre vágyom, és vágytam mindig is. Egyszer csak egymás után eszembe jutnak különböző emlékek, amikor ugyanilyen érzése kerítettek hatalmukba, és látom magam körül a szeretteimet, akik közül már néhányan nincsenek velem.

Este talán tudok beszélni Almival és Lindával a Skype-on. Még néhány nap, és véget ér a munkám. Mehetek haza. Várnak rám.

Várni, csak úgy, ahogy vagyunk. Azt hiszem, ez nem türelem kérdése, hanem maga a szabadság és maga az élet.

R. A.

Almi születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol