igaz történetek szülésről, születésről

1170. nap: Ami a jussom (Uzonka születése-szülése)

Megjelent: 2013. dec. 18.

Ezúttal úgymond „biztosra” akartam menni. Inkább kórházban jól, mint ki tudja hol és hogyan. Ezért orvost, szülésznőt és dúlát „fogadtam” – ez utóbbival kezdtem. Átbeszéltük, hogy milyen szülésre vágyom, mit szeretnék és mit nem, és ehhez kerestünk szülésznőt, aztán orvosnőt. Ez utóbbi volt a leggyengébb láncszem, de hála Istennek, rajta múlt a legkevesebb, így mondhatom, hogy ugyan nem tökéletes, de jó szülésem volt – és ez hatalmas megkönnyebbülést, felszabadulást hozott el mind a testem, mind a lelkem számára!

Már a várandósság, várandósgondozás sem jelentett akkora terhet, feszültséget számomra, mint első alkalommal; nem kellett titkolóznom, nem féltem az ismeretlentől, mert már nem volt az, tudatosabban külön tudtam választani a vágyaimat a lehetőségeimtől, jobban segítséget tudtam kérni és elfogadni, s mindez azzal járt, hogy ugyan nem teljes nyugalommal, de viszonylagos nyugodtsággal néztem a szülés elébe.

Pénteken délben még a játszótéren üldögéltem Nemerével, és este 10 óra felé, ahogy felálltam a römiből, elkezdtem vajúdni. A szoptatás is rásegített erre, így hívtam a dúlámat, hogy azt hiszem, jöhet értem és mehetünk, mert szülésre áll a dolog. Az autóban a kórház felé alig tudtam megülni a méhösszehúzódásoktól, „tartós hullámokban” öntött el a fájdalom. A szülésznő már bent volt; kérte, hogy öltözzem át (nehezen ment), és megvizsgált (a francba a kecskével); hallottam, hogy mondja Andinak „hét-nyolc”, de akkor nem tudtam, mire érti. Aztán bevonultunk az alternatív szobába.

Félhomály volt bent, kicsit hűvös, de aztán az ablakot becsukták. A fájdalmak csak jöttek és jöttek, én meg csak kapaszkodtam, csak kapaszkodtam Andiba, sóhajtoztam, nyegődöztem, szidtam a bokrot meg a szülés irtó rossz természetét. A szobaajtó nem záródott jól, így néha lebegett, mint egy függöny, még nyikorgott is hozzá, de úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Az egyik szünetben egy kis masszázst kaptam a medencémre, de már jött is a következő fájdalom, s ekkor már csak az kellett, hogy jól belemarkolhassak az Andi húsos karjába, és hangot adjak az érzéseimnek.

Megérkezett az orvosnő. Úgy köszöntött, mint aki buliba érkezett, s aztán a legközelebbi vajúdási szünetben megkért, hogy feküdjem az ágyra, hogy megvizsgálhasson (erre mi a franc szükség van?). Még az az édes ötlete is támadt, hogy menjünk át a vizsgálóba, de aztán valahogy sikerült észrevennie, hogy már nem vagyok abban a sétálgatós állapotban. De még a lefekvősben sem nagyon, alig tudtam két segítséggel végigdőlni az alacsony ágyon. „Leeresztem a vizet”, mondta, én meg beleegyeztem. (Akkor fogalmam sem volt, miről beszél. Amikor azonban a szülés után felfogtam, hogy tulajdonképpen burokrepesztést csinált, felzaklatott, és ez az a történés, ami miatt nem volt tökéletes a szülés, mert nem volt háborítatlan. Először is – fölöslegesen belenyúlt egy jól működő folyamatba, csak azért, hogy tegyen valamit, csak azért, hogy nehogy őfontossága közreműködése nélkül történjék meg a szülés. Másodszor, és ez számomra a fontosabb és a fájóbb – felgyorsította a történést, és így soha nem derül már ki, hogy magától, zaklatás nélkül mikor, mennyi idő múlva jött volna a világra a kicsi lányunk).

Még egy kicsit pihegtem az ágyon, aztán hatalmába kerített a hallomásból már ismert Erő. Hogy át tudjam neki adni magam, fel kellett állnom; irdatlanul kapaszkodtam Andiba, miközben minden kiürült belőlem, ami kiürülhetett. Úgy esett jól, hogy derékszögbe hajoljak, de az orvosnő a rövid kis szünetben megszólalt, hogy helyezkedjem függőlegesbe, hogy segítsem a történéseket, és ezt a szülésznő is megerősítette. Andi is segített a szavaival, hogy megértsem, mit kéne tegyek, így végül kiegyenesedtem, nagy terpeszbe álltam, s így adtam át magam a következő s egyben utolsó hatalmas löketnek.

Ordítottam, bele a világba, bele az Andi fülébe – üvöltöttem, ahogy csak tellett tőlem; hagyva voltam, senki sem szólt rám, mindenki elviselte – és ettől, ettől esett jól szülni! Gondtalanul és korlátlanul átadhattam magam az engem felforgató erőnek, az Uzonka akarásának, és ennek köszönhetően ő meg csak jött, jött kifelé, csúszott-kúszott lefelé. Egy adott pillanatban, a nagy entré előtt, kért a szülésznő, hogy ne nyomjak. Elhallgattam, csak terpesztettem és kapaszkodtam, miközben éreztem a gátamon egy puha, meleg, nedves érintést – de jólesett!! És egyszer csak kicsusszant a kicsi lány, Rita hátulról előre nyúlva kifogta, és már nyújtotta is nekem. Én hirtelen nem értettem, hogy mi történik, így lefektettek, és úgy adták a hasamra a kicsikét – nem ért fel a mellkasomig, mert rövid volt a zsinórja. Hajnali egy óra volt.

Aranyóra láncostul! Rögtön láttam, hogy az egyik füle kajla. Andi javaslatára telefonáltam haza. Idővel zsinórvágás, éppen egy öltés a felhorzsolódott gátbőrre, és kész. Jóllét, öröm, hatalmas megkönnyebbülés és boldogság, hogy megvan, s hogy így van meg (Istennek legyen hála érte!), szopika, öltöztetés, elvonulás.

Ennek egy éve.

P. S. Nagyon hálás vagyok Ritának, hogy tartotta magát ahhoz, amit a találkozásaink alkalmával megbeszéltünk, és ezzel lehetőséget adott egy jó szülésre. Nagyon-nagyon hálás vagyok Andinak, hogy ő kizárólag az enyém volt, csak értem élt azokban az órákban, hogy mind testestől, mind lelkestől a rendelkezésemre állott, s én mind testestől, mind lelkestől őrá bízhattam magam. És nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok a Napvilágnak, hogy napvilágra hoztátok, mire vágyakozhatom, vágyakozhatunk, hogy mi a jussom, a jussunk.

E. L.

Nemere > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.