igaz történetek szülésről, születésről

1817. nap: A szülés anyává tesz

1817. nap: A szülés anyává tesz

A szülésről tudjuk, hogy mindenki képes rá. Türelmetlen izgalommal várjuk, hogy megpillantsuk azt a kis lényt, akivel össze voltunk kötve kilenc hónapon át. Kíváncsiak vagyunk rá, szeretnénk a szemébe nézve elmerülni az ősbizalom mélységében, csodálkozó, szemrevételező, rezzenéstelen tekintetében ráébredni összetartozásunkra.

Szeretnénk tapintani, érezni a szagát, minden érzékünkkel megtapasztalni, hogy ő van, tényleg van. Hozzánk bújik, teljesen átadja magát a szopizásnak, egy nagy szuszogó szopizássá válik és megpihen. Megérkezett, jó helyre érkezett és ezt érzi. Mi pedig belesimulunk a szuszogó csöndbe és simogatjuk. Mi is megérkeztünk. Megérkeztünk anyának lenni. Ismerjük őt minden idegszálunkkal, zsigereinkkel, ösztönünkkel.

Büszkeséggel tölt el, hogy meg tudjuk adni neki azt és ott, amire szüksége van, mert érezzük, mi az. Belül tudjuk. Hiszen eddig is tudtuk, hiszen a világra tudtuk hozni. Magunk. Önmagunkra támaszkodva, belső erőnket megélve, kettőnk ritmusában, érezve egymást. Ha a születésében együtt tudtunk működni, ezután is képesek leszünk rá. Ez a hit sok nehézségen átsegít és lelkierőt ad majd sok válságos pillanatban.

Az ősanyai minőség megtapasztalásával gazdagodtunk az utazás során, amelyet együtt tettünk meg, hogy testben kettővé válhassunk. És ő szuszog, mi pedig a teljesség érzésében megpihenünk. Nehéz volt az út testnek és léleknek egyaránt. Boldog fáradtsággal nézünk körül és lassan felfedezzük, hogy újra fényes lesz a világ. Tesznek-vesznek körülöttünk csendesen, tapintatosan.

Személyigazolványt. Itt aláírni. Folyik a magzatvíz. Szűk a csípő. Farfekvéses magzat, betöltött 36. hét. Császármetszés, epidurális lesz. Erre tessék. Apuka nem. Ne mozogjon. Most letakarjuk… Már nincs sok hátra. Mindjárt látni. Kislány. Mi lesz a neve? Nézze. Most elvisszük. Szép lesz a heg. Visszük a megfigyelőbe. Pihenjen.

Pihenek. Hol van a kisbabám? És hol vagyok én? Nem tudtam megszülni. Mi lesz velünk? Tudok majd szoptatni? Hol van a kisbabám? És hol vagyok én? Hol vagyunk mi?

Számomra a két végpont. A harmadik és az első szülésem. Császármetszés az első, háborítatlan otthonszülés a harmadik. A középső a legvágyottabb volt, a sorsdöntő: úgy éreztem, ha nem sikerül spontán, az a teljes kudarc lesz. Semmi nem tudja betölteni majd az űrt.

Sikerült, de nem volt teljes, nem volt háborítatlan. Mindazonáltal köszönetem a jelenlévő orvosnak, aki türelmes volt és talán tudta, mennyire fontos ez nekem, nekünk.

Szüléseim módja rólam is szólt: érettségemről, önbizalmamról, az átadás képességéről. Arról, hogy mennyire tudom rábízni magam a természet rendjére, feloldozni magam gátlásaim alól. Úgy sejtem, a kulcsszó: ősbizalom. Pusztán az első szülésélmény birtokában nem lennék teljes ember. Megfelelő szülő lennék. A szülés önbizalmat ad.

És anyává tesz.

X. Y.

(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.