igaz történetek szülésről, születésről

1540. nap: A Nagy Kaland (Marci születése)

1540. nap: A Nagy Kaland (Marci születése)

Marcival nem volt könnyű a terhesség. Tizenegy hetesen és 15 hetes terhesen is véreztem, mert közel volt a méhszájhoz a placenta, így sokat kellett feküdnöm. Négy nap kórház is jutott (á kb. 81 000 forintért a tb jóvoltából), a maga bájával, naponta kétszer ránk nyitották a vizitelő orvosok az ajtót, volt olyan is, aki rám sem nézett, viszont jöttek-mentek a szobatársak küretre. Érzelmileg megterhelő volt, de tény, hogy segített felvenni a veszélyeztetett terhes nő ritmusát.

Felmerült, hogy esetleg otthon szülnék, de férjem, különösen a kezdeti problémák miatt, kicsit sem támogatta ezt az ötletemet. Biztonsági okokra hivatkozott és főleg arra, hogy ha mégis kórházban végződik a szülés, akkor a legrosszabb bánásmódra számíthatok.

Hál’ Istennek és persze a szuper öko-bio szülész-nőgyógyászom terápiájának, elérkezett a terminus ideje. Amennyire lehetett, felkészültem a szülésre, jártam kismamatornára, olvastam A bába válaszol c. könyvet. A baba csak nem akart kibújni, már bőgtem a feszültségtől, hisz megmondták, ha tíz nappal túlhordom, be kell feküdnöm a kórházba. Nagyon nem akartam.

Némi szülői ráhatásra végül nyolc nappal a kiírt dátum után elfolyt a magzatvíz éjjel 11-kor. Mosolyogtam és azt gondoltam, hogy „Na, akkor most kezdődik a Nagy Kaland!” Felöltöztem, de a csizmámat már nem bírtam felráncigálni, olyan erős fájásaim voltak. Papucsban döcögtem le a taxihoz meg-megállva.

Beértünk a kórházba, a fogadott szülésznőm még nem volt bent, a férjemet leültették kint egy váróteremben, ami eléggé megijesztett, engem bevezettek egy sokágyas vajúdószobába, szerencsére a csurig pakolt csővázas hátizsákomat behozta nekem egy ápoló. (Semmit nem találtam meg benne, ilyet ne vigyen senki magával, ha eszébe jutna.) Kaptam egy vesetálat, mert a vacsorát kihánytam.

Megjött a szülésznőm, beszélgetett velem, de nem nagyon tudtam rendesen válaszolni. Megvizsgált, háromujjnyira voltam kitágulva. Leborotvált, ami nem zavart. Az egész terhesgondozás során már annyi mindenki csinált annyi mindent ott, hogy tényleg úgy éreztem, mintha ez nem is az én privát szférám lenne… Bekísért az alternatív szülőszobába, és nagy megnyugvásomra beengedte a férjemet is.

A szülésznő segített megtalálni a nekem megfelelő vajúdóhelyzetet, aztán utána már nem sokra emlékszem. Csak, hogy álltam a bordásfal mellett, aztán lógtam guggolva, és nagyon figyeltem a kontrakciókra, hogy ellazuljak közben. Időnként jött a választott orvosom megvizsgálni, nem volt vész. Csak az zavart nagyon, ahogy végig folyik a vér a lábamon minden fájásnál. Teljesen átadtam magam annak, ami történt velem, fantasztikus meditatív állapotban voltam. Nem is emlékszem fájdalomra. Jó volt.

Egy ponton éreztem, mintha kakilni kéne. Nagyon kétségbe estem, hogy túl korán jön a baba, és szanaszét fogok szakadni. Jött a szülésznő és megnyugtatott, hogy vigyáznak rám. Az orvosom azt mondta, hogy ha érzem, hogy nyomni kell, akkor nyomjak, de ha nem, akkor ne, hogy tartalékoljam az energiámat. Így nem nyomtam.

Később ritkultak, gyengültek a fájások, az orvosom csak egyre mondta, hogy „Hmmm, megadja a módját ez a baba!” Aztán öt óra tájt már eléggé enervált voltam, mondta az orvosom, hogy hát nyomjam erősebben. Ekkor kiderült, hogy én ugye nem is nyomtam, egy szóval, valaki valamit félreértett. Ez nagyon rosszulesett, mert én jól akartam csinálni, de úgy éreztem, nem kaptam hozzá kellő instrukciókat.

Átkísértek a normál szülőszobára, hogy oxitocint adjanak. Hallottam egy irdatlan állatias ordítást. Megkérdeztem, hogy ez tolófájás-e. Nem akart a szülésznő válaszolni. Bordásfal híján a férjem vállába csimpaszkodva még próbáltam nyomni, kézben tartani a dolgokat, de nem ment. Nagyon rossz érzés volt.

Aztán kaptam oxitocint. Semmi hatása. Végül az orvosom valami olyasmit mondott, hogy nem teljesen szokványos, ahogy alakulnak a dolgok, és vákummal segítenek. Persze hozzájárultam. Tudtam, hogy az orvosom csak azt csinálja, ami tényleg szükséges, és nem fog feleslegesen vagdosni.

A terhesség eleje óta vérszegény voltam, és a vajúdás közben is sok vért is vesztettem, csak feküdtem a szülőágyon enerváltan. Betoltak egy kis kocsit tele hidegen csillogó fém eszközökkel, egy ideig csörögtek, zörögtek az orvosom és egy asszisztens, aztán hirtelen betódult egy csomó mindenki a picike helyre, azt sem tudom, kik voltak, és akkor gátmetszés. Egy vadidegen orvos a hasamra tehénkedve préselte a fiamat, a szülésznő mondta, hogy nyomjak úgy, mintha dühös lennék, én meg csak azt gondoltam, hogy nem vagyok dühös, csak szülessen már végre meg az a baba. Remegtek a lábaim, mint a kocsonya.

Hat óra után nem sokkal megszületett két kontrakció alatt. Áhá, csapkodták a homlokukat, akik látták, hiszem hátulsó koponyatartása volt. Hogy hányszor megvizsgáltak, és ez nem derült ki szülés közben?!

A lila húscafatot, Marcit a hasamra rakták, majd rögtön el is vették onnan, nem is láttam egy napig utána. Őt egy pulton tisztították, öltöztették, engem varrtak. Az EGÉSZ szülés alatt ekkor nyögtem először. Az orvos helyre tett, hogy ne csináljam. Nagyon fájt. Nyöszörögtem.

 

Első nap

A gyereket elvitték. Én még 11-kor is ott feküdtem a szülőágyon kinyúlva a férjem társaságában. A szülésznő még mindig segített, megpróbáltam felkelni, de a vécén elájultam, nem tudtam pisilni, megkatétereztek. Aztán egy tolókocsin átvittek a gyermekágyas részlegre, ahol az osztály szabályzata szerint nem tartózkodhat hozzátartozó. Azt mondta egy orvos, hogy igyak sokat, mert ettől fogok megerősödni. És hogy egyedül ne keljek fel. Ittam sokat, pisilni kellett, felülve ájuldoztam, így ágytálat kértem. Az ápolóktól, mert ugye nem jöhetett be senki családtagom. Volt, hogy a szájukat húzták, volt, hogy megkaptam, hogy a császárosok mellett kéne, hogy legyenek, aztán meg azt, hogy miért pisilek ennyit(!). Az persze csak véletlenül derült ki, hogy ha megnyomom a hasamat, akkor tud csak teljesen kiürülni a hólyagom. Ezt az ápolónak tudnia kellett volna és mondania kellett volna, nem tette. Ehelyett veszekedtek velem kiszolgáltatottságomban, és annyit várakoztattak, hogy majdnem bepisiltem.

Vidáman indultam neki az éjszakának, próbáltam pénzt adni az éjszakás nővérnek, de nem fogadta el. Aztán végül nem is kellett őt hívnom. Hajnali ötkor jött a szülésznőm, akivel végre ki tudtam menni saját lábon a mosdóba. Ő volt tényleg az én mentőangyalom.

 

Második nap

Ahogy már fel tudtam állni, megkaptam Marcit. Nagy élmény volt, hogy a síró Marcit megnyugtatta az a dal, amit még a terhesség alatt énekeltem sokszor neki. Fantasztikus!

Egy napig csak egy fényképem volt Marciról, amit kitettem az éjjeliszekrényemre, ez jelentette a gyerekemet, meg a lila húscafat, ami a saját emlékképem volt róla.

Nem tudtam mellre tenni egyedül, mert nem állt ki eléggé a mellbimbóm. Egy fogadott csecsemős segített, de egyedül utána sem tudtam felcuppantani. Estére már kezdett feszülni a mellem. Megetettem Marcit, de még mindig sírt. Átvittem a csecsemősöknek, hogy ne zavarja a sírás a mellettem aludni próbáló anyát-babát, és elkértem egy fejőgépet, hátha úgy jobban megy.

Ott billegtem fájó sebekkel a sötét szobában, mert a szobatárs nem engedte felkapcsolni a villanyt, éjszakai fény nem volt, lévén a vizsgálóból átalakított szobába ez nem került… Megkérdeztem a csecsemősöket, azt felelték, maximum fokozaton használjam. Nem volt valami kellemes persze, nem is úgy kellett volna.

Fél óra múlva berobban egy csecsemős, hogy hol vagyok, azt hitte, tíz perc, és már hozom is a tejet, már egészen kiszáradt a szegény fiam szája a sírástól, és hogy „tönkreteszem szegényt”. Azonnal hozzam a tejet, és kiviharzott. Hát jó, ekkor már a torkomban óriási gombóc volt. Kivonszoltam magam, megetették, de ez nem volt elég Marcinak.

Meggyőztek arról, hogy kapjon a pici tápszert (ekkor kapott először és utoljára egész életében, öt hónapig adtam tejet más anyukáknak). Reggelig békesség volt. Fejtem még egyszer, de azt már nem itta meg Marci… Az említett csecsemős csak azon az egy éjjelen még rajtam kívül két másik anyukát is megríkatott.

 

Harmadik nap

Ápolók, gyerekorvosok, mindenki úgy érzete, amíg bent lábadoztam, hogy ítéletet mondhat felettem, hogy így-úgy felelőtlen vagyok, amiért vegetáriánus voltam terhesen a vérszegénység ellenére. Hiába, hogy mindenféle vaskészítményt ettem, másnak is szokott lenni vérszegénysége. Indiában milliók ilyen „felelőtlenek”, és a kihalás szélére sodorták már a saját nemzetüket, nyilván… Egy ápoló volt, aki segítőkész volt, és hozott egy fénymásolt lapot, amin szerepelt, hogy hogyan lehet pótolni a vasat megfelelő étrenddel.

A bentlétem alatt a saját orvosomat kivéve minden vizitelő orvos javasolta, hogy fogadjak el vért, mert szükségem van rá. Én nem hagytam magam, tudom, hogy ez nem tréfadolog, nem véletlenül nem lehet véradó, aki már egyszer is akár kapott vért. A végén már külön behívattak a főorvoshoz, aki azt mondta, hogy megvizsgál, és majd „jobb belátásra bír” engem. Eddigre már egészen jól bírtam magam, egyedül másztam be a vizsgálószékbe, másztam ki, és fél lábon állva felhúztam a pizsamanadrágomat. Erre már ő sem tudott mást mondani, mint hogy javul az állapotom, és nem szükséges, hogy vért adjanak. De ha nem vagyok ilyen határozott…

Délután hazajöhettünk, mint a megváltás, olyan volt otthon szerető és gondoskodó emberekkel körülvéve. Nehezen találtam meg Marcival az összhangot, csúnyán depressziós voltam hetekig. Még fél évvel később is csak iszonyú indulattal tudtam az egész szülésről beszélni, annyira megalázó volt, annyira ki voltam szolgáltatva testileg, és annyira megsebeztek lelkileg.

Vajúdás: 5*
Szülés: 3
Ápolás: 1

M-H. Á.

Rozi > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.