igaz történetek szülésről, születésről

1541. nap: Legyen már vége! (Rozi születése)

1541. nap: Legyen már vége! (Rozi születése)

Egyéves lett Marci, tündéri kisfiú, már egészen jól átaludta az éjszakákat, gondoltunk egy merészet, adjunk egy esélyt a kistesónak. Rozi el is jött hozzánk rögtön.

Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, páni félelem fogott el. Irtóztam a kórháztól, ahol annyira szörnyű élmények értek már , semmiképpen nem akartam ugyanazt. Törvény már volt az otthonszülésről, de senkinek nem volt még engedélye. Kitaláltam, hogy akkor ambulánsan szülök, és a szülés napján hazajövök. A gyerekorvosunk nagyon nyitott volt, de úgy tűnt, hogy gyakorlatilag nincsen erre felkészülve a rendszer. A sárgaságot vizsgáló teszt elkészítése bonyolult, otthon nem lehet, és nincs is a körzetis orvosnak rutinja ebben, teszt nélkül nem mer diagnosztizálni, ha besárgul, akkor be kell menni a kórházba, nem lehet világítós babaágyat bérelni… Mély levegőt vettem, a kocka el volt vetve. Teltek-múltak a hetek, bíztam benne, hogy rutinos anyukaként mégis több szerencsém lesz, mint először.

Rozi is jól érezte magát, óriási zenebonát csapott az NST-n kétnaponta, már közeledett a nap, hogy be kelljen feküdni, és ráadásul a karácsony is. December 23-án, az utolsó napon, amikor még vállalta az orvosom és a szülésznőm, hogy bejönnek, amikor már készen voltam, hogy mikor és kinél, és hogyan fogok szülni, hatkor megittam egy bábakoktélt. Nagyit áthívtam, és vártam, hogy na, mi lesz. Tíz óra tájt kezdtem érezni valami fájásszerűséget, lassan világos lett, hogy ebből már nem lesz alvás.

A szülésznőmet felhívtam, és behívott, hogy megvizsgáljon. Mire beértünk a kórházba, addigra már rendes fájásaim voltak és háromujjnyira kitágultam. Megvizsgált az ügyeletes orvos, nagyon óvatosan, a szülésznő direkt kérte. Aztán bemehettünk a normál szülőszobába. Az orvos azzal biztatott, hogy második gyerek két és fél-három óra alatt kint lesz, és elég bizakodva indultam neki a szülésnek.

Sajnos nem volt bordásfal, ami mellett vajúdtam az elsővel, és sehogy sem találtam a kényelmes testhelyzetet. Ahogy letelt a három óra, egyre türelmetlenebb lettem. Amennyire bele tudtam lazulni a vajúdásba Marcival, most sehogy sem tudtam, és csak arra gondoltam, hogy legyen már vége, és menjünk innen. Szóba került a burokrepesztés, de az orvos még úgy gondolta, várjunk. Én minden elvemet eldobtam volna, csak legyen vége. Mindegy, hogy.

Burokrepesztés. Csak úgy dőlt ki a sok magzatvíz. Ezután fekhettem a vizes, félrecsúszott lepedőn. Nagyon vacak érzés volt, kicsit sem otthonos. Aztán oxitocin. De már elegem volt. Nem mondta senki, de nyomtam minden fájásnál.

Aztán az egyik vizsgálatkor azt mondta az orvos, hogy akkor feküdjek le, mert meg fog születni. El sem hittem, nagyon meglepődtem, mert semmi különbséget nem éreztem fájás és fájás között. És persze irtóra örültem, mivel Marci vákummal született. Felraktam a lábamat az orvos és a férjem csípőjére, és pár nyomással, gátmetszéssel öt óra után nem sokkal, december 24-én megszületett Róza. Ő is hátsó koponyatartással.

Rögtön a hasamra tették, végig velem volt, még a szülőszobában megszoptattam. Az ünnepek miatt fél házzal üzemelt a kórház, gondolom, sok szülést beindítottak a karácsony előtt… nyugi volt, békesség, semmi jövés-menés, egyágyas szoba, már aznap egy órakor megkaptam Rozit, aki után végig mellettem maradt. Már másnap ülve szoptattam.

Maga volt a harmónia. Pont, de pont fordítva minden, mint az első szülésnél. Nagyon jó érzés volt, hogy aktívan megszülhettem.

De még egyszer nem szülök. Kórházban biztos nem.

M-H. Á.

Marci > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.