Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1454. nap: Nem is így képzeltem el (Levente érkezése)

1454. nap: Nem is így képzeltem el (Levente érkezése)

Megjelent: 2014. szept. 28.

A mi történetünk négy évvel ezelőtt, márciusban kezdődött, amikor elsőszülött gyermekünk, kisfiunk császármetszéssel jött világra.

A várandósság alatt vérnyomás- és vércukorproblémáim voltak, ez utóbbi miatt a harmadik harmadban 160 g-os diétát tartottam dietetikus sógornőm támogatása mellett. Mindezek ellenére hüvelyi szülésre készültünk, és meg sem fordult a fejemben, hogy ne lennék képes természetes úton világra hozni a fiunkat. Fogadott orvosom egy szimpatikus fiatal doktornő volt, ekkor nem kértem fel sem szülésznőt, sem dúlát.

A várandósság 40. hetét éppen betöltöttük, amikor befektettek a kórházba, tekintettel a babám várható nagy súlyára és az én egészségügyi problémáimra. Ennek ellenére elég váratlanul ért és lelkileg össze is tört egy kicsit, hogy bent fogtak, mivel tényleges fájásaim ekkor még nem voltak, és nem is így képzeltem el a gyermekünk születését. A reggeli vizit utáni döntést sem én hoztam meg, hogy „Akkor ma szülünk, anyuka!”, így eléggé magamra voltam hagyatva és kihagyva a döntésekből, tetézve azzal, hogy a doktornőm ekkor még nem volt velünk.

Tulajdonképpen oxitocinnal indították el a „szülést”, de mivel szinte azonnal leesett a baba szívhangja tőle, így már fél órán belül császármetszést terveztek. A stresszes indulás után még közel tíz órai „meddő vajúdás”, azaz mesterségesen keltett fájások általi erős szenvedés után, alig kétujjnyi méhszájtágulással, spinális érzéstelenítés mellett császároztak meg.

A kisfiunk is megszenvedte, a nyakára tekeredett köldökzsinórral, lilán, rossz Apgar-értékekkel született meg. Azt, hogy veszélyben volt, tulajdonképpen én fel sem fogtam, hiszen szinte el voltam kábulva a sok gyógyszertől, érzéstelenítőtől.

A császármetszés után megkaphattam őt pár percre, de a sok gyógyszer és a műtét miatti gyengeség, remegés úrrá lett rajtam, így csak aludni akartam. Az akkori doktornőmnek mégis hálás vagyok, hogy segített mellre tenni a babát, és igyekezett mellettem lenni, noha előtte nem volt ott, amikor igazán kellett volna a segítsége, hogy ne csak sodródjak az eseményekkel.

Levente nagy súlyú baba volt, majdnem 4 kg, én meg nem vagyok egy díjbirkózó alkatú anyuka, így elfogadtam a császármetszés tényét, a zárójelentésen pedig az elsődleges fájásgyengeségre és a relatív téraránytalanságra való hivatkozást.

A műtét különösebben nem viselt meg fizikailag, így lelkileg sem éreztem magam rosszul, hiszen volt egy gyönyörű gyermekem. Az utána következő lábadozás sem esett nehezemre, szerencsére hamar felépültem, tehát nem ezért szerettem volna második gyermekünket természetes úton világra hozni. Nagyon boldog voltam, hogy megúszta a kisfiunk, és nem lett komolyabb baja ettől a hosszan tartó és eredménytelen vajúdástól.

Viszont a családom úgy értékelte ezt az egészet, hogy én nem voltam képes megszülni a gyereket, és örülhetek, hogy császármetszéssel világra segítették őt. Ez volt az inkább, ami miatt keresni kezdtem magamban és a történtekben a hibát, hiszen a valóban indokolt, életmentő műtéttel egyetértek én is, de miért kellett vajon odáig eljutnunk, hogy szükségessé váljon a császármetszés? Nem volt még itt az ideje a szülésnek?

Az idő múlásával tehát egyfajta erősödő hiányérzet alakult ki bennem, mintha nem lettem volna igazán részese a fiunk érkezésének, csak megtörténtek velem a dolgok a fejem felett. Nem értettem, hogy tulajdonképpen miért kellett engem siettetni a szülés megindításával, hiszen a menzeszem sosem volt pontos, így a kiírt időpont sem lehetett az, illetve mi lett volna, ha megvárjuk, míg megindul magától a baba, hiszen voltak már előjelei az indulásának (magzatvízszivárgás, majd visszatapadt magzatburok)? Túl hamar bent fogtak a kórházban, és nem mertem, nem tudtam azt mondani, hogy hazamegyek, és visszajövök, ha érzem, hogy elérkezett az idő.

Mindezek mellett kisfiunknál nagyon korai csecsemőkorban jelentkeztek ekcémás tünetek, amik többek között a császármetszésre is visszavezethetők, persze nem kizárólagosan, de ezek a gyerekek nem találkoznak azzal az anyai hüvelyflórával születésük során, ami a saját bélflórájuk, azaz immunrendszerük kialakulását segíti elő.

Egyszóval szerettem volna mindent megtenni annak érdekében, hogy második gyermekünk jobb testi-lelki egészségi kilátásokkal indulhasson az életben.

Sz. B. A.

Emma Ágnes > > >